Kellemes beszéd
Beszélni mindenki
tud. Vagy mégsem? És e mégsem alatt, most nem a logopédiai, vagy a retorikai hiányosságokra,
gondolok, hanem annak tudományára, hogy mit, mikor, hogyan és kinek mondjon az
ember.
Mert bizonyára,
sokan estünk/esünk abba a hibába, hogy Jézus missziós parancsa értelmében
mindenkinek a torkán az első találkozáskor, azonnal le akartuk nyomni a ’jelenvaló
igazságot’, a hitelveinket, az eszkatalógikus próféciák hermeneutikáját, stb. (mintha
egy egynapos csecsemőnek krumplistésztát és kovászos uborkát adnánk enni, eszi,
nem eszi, nem kap mást alapon)
S hogy nem értik?
Hogy nekik más problémáik vannak? Hogy annak a gyereknek még foga sincs? Az nem
érdekes, mi elmondtuk, amit szerintünk tudniuk kell és kész.
Persze, innen
könnyű átesni a ló másik felére, amikor még ha rákérdeznek, akkor sem áruljuk
el, hogy hiszünk Istenben, hogy mit olvastunk a Bibliában. Csak játsszuk a néma,
névtelen samaritánust.
S mit jelent
tudni, hogy miként, hol, kinek és mit szóljunk? Hadd hozzak egy példát ma
reggel az Ószövetségből:
„őrállóul adtalak én téged… intsd meg őket
az én nevemben…, ha meg nem inted…, vérét a te kezedből kívánom.” (Ez.3:17-18) sokszor
mondogatjuk egymásnak, vagy magunkban, így hiányosan és ezzel eltorzítva Ezékiel
könyvének sorait.
Pedig a lényeg,
az őrállói megbízás helyes értelmezése, ami nem más, mint teljes mértékben az Istenre
figyelni. „Ha
szót hallasz számból”, nem előbb, nem később, nem kedved
szerint lövöldözni boldog boldogtalanra az őrtoronyból, hanem akkor és annak
szólni, amikor én mondom.
Ez
visszhangzik akkor is, mikor Ezékiel e látomás után, magához tér, és azt mondja
neki az Úr: „Nyelvedet pedig én ragasztom
ínyedhez, és néma leszel, hogy ne légy közöttük feddőző férfiú, mert ők pártos
ház. Mikor pedig szólok veled, megnyitom a te szádat, és
mondjad nékik: Így szól az Úr Isten;” (Ez.3:26-27)
Így, kellett
Istenre hagyatkozva Ezékielnek, és kéne ma nekünk is megtanulni, hogy mikor
szóljunk szavakkal, mikor tettekkel és mikor a kettővel együtt.
