vasárnap, április 30, 2017

Valami hányzik

„Keressétek az Urat mind, akik alázatosan éltek a földön, és teljesítitek a törvényeit! Törekedjetek az igazságra, törekedjetek az alázatra, talán oltalmat találtok az Úr haragjának napján!”
Zofóniás könyve 2:3

"Valami elgurult valahová." - mondta egyik nap a kislányom, miközben a buborékfújó kupakját piszkálta, a benne lévő golyó pedig kipottyant belőle, és eltűnt valamerre az autó gyermekülésének  rejtett zugaiban. És a probléma nem hagyta nyugodni addig, míg el nem értük utazásunk célját, kiszálltunk, megkerestük és megtaláltuk azt a valamit. Ami elgurult. Valahová. 

Az édes megfogalmazás ellenére Ő nagyon is jól tudta, mit keres, csak azt nem tudta, hol lehet. De tudta, hogy szüksége van rá, hogy neki ez a valami fontos, és mindenképpen meg kell keresni, meg kell találni. 

Szeretnék én is itt tartani, hogy tudjam, mi veszett el, mit kell megkeresnem és megtalálnom. És meg is akarjam találni, nem nyugodva, amíg sikerre nem jutok. Mert sokszor azt sem tudom, mi az a valami, hogy az inkább "Valaki". Sokszor nem is tudom, mi hiányzik, és hol veszett el útközben. 

Lehet, hogy ismerős neked is ez az érzés, kedves Olvasó. Hát akkor keressünk együtt! Ma reggel Isten igéje hozzánk szól. Ma van az ideje a keresésnek és a megtalálásnak. Ma van az ideje annak, hogy őszintén bevalljuk magunknak, "valami elgurult valahová". Valami, amire igenis szükségünk van, az Istennel való kapcsolat, valahol elveszett, miközben tettük a dolgunkat fáradhatatlanul. 

Ma reggel Isten bátorítani szeretne minket. Keressük Őt! Menjünk vissza az utolsó ismert pontig, ahol még megvolt, és induljunk el onnan Vele. Ne hagyjuk, hogy a mindennapok dolgai, a nehézségek, problémák, az élet kihívásai és örömei eltakarják előlünk az arcát! Ne engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy Nélküle élünk tovább, mert nekünk elsősorban Rá van szükségünk. 

Keressük az Urat, és tegyünk a Vele való kapcsolatért! Ő nyitott az újrakezdésre. Akárhányszor. Ő nem erőlteti magát senkire, hanem azt szeretné, ha mi magunk ismernénk fel a valódi szükségleteinket. Hogy a szívünkből igazán Ő hiányzik. 


A mai nap még a miénk. Itt az ideje, hogy megkeressük Istent. Mert "valami elgurult valahová". 

szombat, április 29, 2017

Az örökkévaló világ dicsősége



„Te tanítasz engem az élet ösvényére, teljes öröm van Tenálad; a Te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké.”
Zsoltár 16,11
„Az örökkévaló világ dicsősége feltárult előttem. El kell mondanom neked, hogy érdemes elnyerni a mennyet. Életed célja legyen, hogy beilleszkedj a megváltottak, a szent angyalok és a világ Üdvözítőjének közösségébe. Ha csak egyszer is megpillantottuk volna az égi várost, sohasem akarnánk ezen a földön lakozni. Vannak gyönyörű tájak itt is, és élvezzük a természet szépségeinek látványát. Mindezt Isten teremtette. Tudom, hogy ha szeretem Istent, és megtartom a parancsolatait, van egy mindent meghaladó, örök értékű dicsőség, fenntartva számomra a mennyben.” (Faith I Live By [Hit, amely által élek], 364. o.)
„A tűzzel megtisztított Föld sokkal szebb lesz. A gyönyörű zöld fű soha nem hervad el. A rózsák, liliomok sokasága, és a számtalan csodálatos virág sohasem szárad el, nem veszíti el szépségét és illatát. Az oroszlán, amelytől itt rettegnünk kellett, ott együtt játszik a báránnyal, s mindenütt béke és harmónia lesz. Az új Föld fiai egyenesek és magasak lesznek, testük nem torzul el.
A szentek fejét a dicsőség koronája ékesíti majd. Aranyhárfákon játszanak, és a megváltás, a szabadulás énekét éneklik, dalt szereznek Istennek. Korábbi megpróbáltatásaik és szenvedéseik elfeledtetnek az új Föld dicsősége közepette.” (Youth’s Instructor, 1852. október)
„Mindaz, ami földünkön szép, juttassa eszünkbe leendő otthonunk kristálytiszta folyóit, a zöld mezőket, a gyönyörű fákat, a ragyogó, szent várost, a fehér ruhás énekeseket – a szépségnek azt a világát, amelyet egyetlen művész sem tud lefesteni, s nincs olyan halandó nyelv, amely ki tudná fejezni.” (My Life Today [Az én életem ma], 175. o.)
„Gondoljunk az üdvözültek otthonára, de ne felejtsük el, hogy a legragyogóbb elképzeléseinknél is dicsőségesebb lesz.” (Steps to Christ [Krisztushoz vezető lépések], 86. o.)
„Emberi nyelv nem képes arra, hogy leírja az igazak jutalmát. Csak azok előtt lesz igazán ismert, akik szemlélik majd.” (The Story of Redemption [A megváltás története], 430–431. o.)
/Az idézetek E. G. White írásaiból valók/

péntek, április 28, 2017

Térj meg, különben elveszíted az örök életet!

Elképzeltem, hogy kiállok a város főterére, és sorban megszólítom az arra haladó embereket.
-          Tudod, hogy Jézus visszajövetele nagyon közel van? – kérdezném egy tini lánytól
-          Egy jól-öltözött úrnak ezt mondanám: Tudja Ön, hogy Jézus Krisztus megígérte, hogy hamarosan visszajön?
-          Uram! Meg van-e ön térve? Nem azt kérdem, milyen vallású, hanem, hogy megtért ember-e?
-          Nénike! Ön hisz az evangéliumban? Ismeri Jézust? Tudja mekkora áldozatot vállalt Önért, hogy Önnek örök élete legyen?
Mit gondolsz, mit gondolnának rólam az emberek? Valószínű, bekísérnének a közeli pszichiátriára. Pedig Jézus pontosan ezt tette. Galileába menet jól hallhatóan azt mondta a körülötte haladó embereknek: „Betelt az idő, elközelített az Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban” (Márk 1:15.)
Néhány ember felfigyelt rá. Komolyan vette szavát. De a többség hasonlóan viselkedett a mai emberhez. „Elment az esze!”  „Ördög van benne!”  „Nincs magánál!” – mondták.
Jézus híres fenti mondata óta több mint 2000 év telt el. Azóta ami csak elromolhatott, elromlott. Megingott az erkölcs, a közbiztonság. Kihűlt a szeretet. Elfelejtett fogalom lett az együttérzés, a szánalom, a tisztelet és megbecsülés.
Mennyire aktuális ez a jézusi mondat ma! Betölt az idő. Beérett a jó is, meg a gonoszság is. Minden jel arra mutat, hogy Jézus visszajövetele a küszöbön van. Vissza kell jönnie, különben az ember elpusztítja a földet is, meg önmagát is. Az igazi és egyetlen megoldás az lenne, ha az ember odafordulna Teremtőjéhez, Alkotójához. Ha komolyan venné szavát. Ha olvasná a hozzá küldött szerelmes levelet, a Bibliát.
Mennyi, mennyi reménytelen ember él ma körülöttünk. Pedig a világ reménye – Jézus Krisztus ott áll minden egyes ember szíve ajtajánál, kopog, bebocsátást kér. Szeretne velünk maradni, nálunk lakni, életünk részévé válni.

Hatalmas árat fizetett azért, hogy az örök életet együtt tölthessük. Értékeljük hát áldozatát! Vegyük végre észre, hogy az egyetlen értelmes dolog részünkről az, ha kapcsolatba lépünk a mi drága Megváltónkkal. „Térjetek meg!” – mondja Jézus. Forduljatok vissza. Rossz az az irány, ami Tőle elvezet. Induljatok újra Őfelé. Higgyetek benne, hogy amikor majd hamarosan visszajön, örömmel köszönthessétek őt.

csütörtök, április 27, 2017

Az üdvözítő Isten

Ezt mondd nekik: Életemre mondom – így szól az én Uram, az Úr –, hogy nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! Miért halnátok meg, Izráel háza?
Ezékiel próféta könyve 33:11

1505 nyarán a fiatal Luther Mártont, amint éppen hazafelé tartott a mezőn, hatalmas vihar lepte meg. Egy villám közvetlenül mellette csapott le, mire ő fölkiáltott:
– Szent Anna segíts! Én szerzetes leszek!
Bár Szent Annát, a bányászok védőszentjét hívta segítségül (édesapja bányász volt), valójában a haragvó Istentől rettegett. Úgy gondolta, hogy bűnei miatt az örök kárhozat vár rá.

Szerzetesi évei azzal az erőfeszítéssel teltek, hogy valahogy kiengesztelje ezt a kegyetlen Istent. Így ír erről:
– Az éjszakákat átvirrasztottam, böjtöltem, imádkoztam, korbácsoltam és kínoztam testemet, hogy az engedelmesség parancsát betöltsem és tisztaságban éljek. Télen majdnem megfagytam a miséken. Ilyen balgatagon akartam testemet legyőzni a túlzásba vitt virrasztásokkal és fagyoskodással. A legszigorúbb télben is csupán egy ócska csuha volt rajtam, úgyhogy majd megfagytam. Minden erőm latba vetésével törekedtem arra, hogy saját jócselekedeteim révén nyerjem el Isten jóindulatát. Ezért nem ettem, nem ittam, s nem aludtam. Másoknak nem volt nyugtalan a lelkiismeretük s nem gyötörték magukat ilyen borzalmasan. Én azonban rettegtem a haragvó Isten ítéletének napjától és a kárhozattól.

Ma talán sokan éppen azért nem hiszek Istenben, mert az az Isten-kép, ami a köztudatban él, aki kegyetlenül megbünteti a bűnöst, és lesújt a vétkezőre, aki a betegségek és minden egyéb rossz okozója, nevetséges és egyszerűen nem létezhet. Se Luther, se a mai emberek nem ismerték, illetve ismerik a Bibliát, ami pedig egy egészen más Isten-képet tár elénk. Ahogy Ezékiel próféta is mondja, Isten éppen fordítva vélekedik az emberről, mint ahogyan azt általában feltételezik. Isten nem akarja az emberek kárhozatát, hanem azt akarja, hogy minél több ember üdvözüljön. Isten nem azt keresi, hogy mibe köthetne bele egy ember életében, ami alapján kimondhatja fölötte a kárhoztató ítéletet, hanem éppen fordítva, ő azt keresi, mi az, ami alapján megmenthető az az ember. Isten nem a pokol, hanem a menny Istene; ő nem az elvesztés, hanem a megmentés Istene; ő nem a kárhozat, hanem a megváltás Istene.

Mikor a fiatal Luther kolostori toronyszobácskámban Bibliája fölé görnyedve megértette ezt az igazságot, valami egészen különleges érzés fogta el:
– Úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna, s mintha tárt kapukon át magába az Édenkertbe léptem volna be.

Valóban, aki meglátja Isten valódi arcát – nem a haragvót, hanem a mosolygót – az békességet nyer a földön, és üdvösséget a mennyben.

Nézzünk ma reggel is ennek az Istennek az arcába!

szerda, április 26, 2017

A helyesen cselekvők



„Aki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ő cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, hogy Isten szerint való cselekedetek.”
 (János evangéliuma 3. fejezet 21. vers)

Ez a sor egy éjszakai beszélgetés utolsó mondata. Nikodémus, a főtanács előkelő tagjaként félelemmel vegyített érdeklődéssel az éj leple alatt kereste fel Jézust.

Tette mindezt azért, mert egyrészt vágyott arra, hogy többet megtudjon arról az egyszerű galileai tanítóról, aki úgy tanít Isten országáról, mint akinek hatalma van, akinek megjelenése testi-lelki gyógyulást hoz mindenfelé. Ugyanakkor félt hírnevének, vezető pozíciójának, egzisztenciájának elvesztésétől.

S bizony, mily sok Nikodémus van ma is! Akik eljönnek ugyan a gyülekezetbe, talán még lelkesednek is egy-egy prédikáció hallatán, de mikor áldozatot kéne hozni, mikor el kéne indulni, másokat is tanítvánnyá tenni, akkor nem merik, vagy nem is akarják felvállalni, hogy adventisták.

Csakhogy ezt a titkolódzást nem lehet a végtelenségig csinálni. Isten olyan helyzeteket teremt, melyekben ki kell mondanunk, kik vagyunk és kinek az oldalán állunk. (Lásd: Péter a főpap udvarán, majd Jézus mennybemenetele után a főtanács előtt).

Így volt ez Nikodémussal is. Jézus szavai ott visszhangoztak szívében, mikor szót emelt Jézus igaztalan elítélése kapcsán: „vajon a mi törvényünk kárhoztatja-é az embert, ha előbb ki nem hallgatja, és nem tudja, hogy mit cselekszik?” (Ján.7:51)

S az igazi fordulópont számára a Golgota volt. „A titkos beszélgetés fénye beragyogta a keresztet a Kálvárián, és Nikodémus meglátta Krisztusban a világ Megváltóját. Az Úr mennybemenetele után, amikor a tanítványok szétszóródtak az üldözések miatt, Nikodémus bátran színre lépett. Vagyonát a zsenge egyház támogatására fordította, amelyről a zsidók azt hitték, hogy Krisztus halálával eltűnik.

A veszély idején ő, aki korábban olyan óvatos és elővigyázatos volt, sziklaszilárddá vált, erősítette a tanítványok hitét, és rendelkezésre bocsátotta javait az evangéliumi munka elősegítése érdekében. Akik előzőleg tisztelettel hajoltak meg előtte, most csúfolták és üldözték. Evilági javak tekintetében elszegényedett, de az a hite nem fogyatkozott el, ami a Jézussal folytatott éjjeli tanácskozásból serkent.” (E.G.White, Jézus élete 139.o.)

Hiszem, hogy a ma még sötétben bujkáló Nikodémusok számára is a változás egyetlen útja, ha többet gondolkodnak Jézus értük hozott áldozatán, ahogy Pál is írja: „Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje.” (1Kor.1:18)

Melyről tegyen bizonyságot ma egész lényünk, szavaink, tetteink, minden mozdulatunk!

kedd, április 25, 2017

Hála és dícséret

„Milyen jó hálát adni az ÚRnak, és zengeni neved dicséretét, ó, Felséges, 
hirdetni reggel szeretetedet, hűségedet minden éjjel...”


Zsoltárok könyve 92. fejezet 2-3. verse.



Olvassuk el az egész zsoltárt! Nem hosszú és megéri! A zsoltáríró a középpontba Isten igazságos és nagyszerű kormányzását helyezi. Amikor a „Felséges” szót említi, a Kánaánban az istenek királyát jelentett. Isten hűségét mindenkor hirdetni kell! Nappal és éjjel egyaránt. Az ókori keleti ember felfogása szerint, amikor az éj leszállt, elkezdtek munkálkodni az ellenséges hatalmak. Ez a zsoltár éppen arról beszél, hogy az Úr, nem csak nappal Úr, hanem mindig!

Hittan órán a gyerekek egyszer megkérdezték: „Mit csinál az Úr nappal?” Kérdeztem vissza: „miért, szerinted mit csinál éjjel?” Érkezett a válasz: „éjszaka ugye alszunk, és valakinek vigyáznia kell ránk, de nappal, amikor felkelünk akkor már nincs sok dolga velünk, mert a szüleink vigyáznak ránk...” Aranyosak, de a gondolkodásuk eltérést mutatott az ókori keleti emberéhez képest, vagyis éjszaka megvan az Úr dolga, de nappal nincs szükség rá. Ez a gondolkodásmód nemcsak a gyermekeket jellemzi. A sok teendő között, néha még imádkozni is elfelejtünk, és talán csak este szánunk néhány percet az Úrra addig, amíg aztán álomba nem merülünk a fáradtságtól. De ki adott erőt, hogy egész nap tudj dolgozni? Ki adta az egészséget, hogy tudj tenni valamit, bármiről is legyen szó? Kinek köszönheted meg azt, hogy ma reggel is kinyithattad a szemed? Sok dolog, amelyet természetesnek tartunk.


Legyen gondunk arra, hogy foglalkozzunk a lelki egészségünkkel a mai nap is, aminek szervez része a hála, mert jó hálát adni! 

hétfő, április 24, 2017

Isten a mi oltalmunk és erősségünk


Isten a mi oltalmunk és erősségünk! igen bizonyos segítség a nyomorúságban.
Zsoltár 46:2

Mindannyian biztonságra, védettségre, oltalomra vágyunk, ami természetes. Azonban éppen a mi világunk képes ezt a legkevésbé megadni: tele van nyomorúsággal, veszélyekkel, fenyegetéssel, és még ott is ki vagyunk szolgáltatva a gazdasági és társadalmi folyamatoknak és ezzel együtt a létbizonytalanságnak, ahol éppen nem pusztítanak háborúk vagy természeti csapások (éhínség és más katasztrófák).

Egy ilyen világban egyedül Isten lehet az oltalmunk és erősségünk. Ő ma is éppúgy meg tud szabadítani Sátán támadásaitól mint amikor egyetlen éjszaka leforgása alatt egyetlen angyala 185 ezer katonát vágott le az ellenséges táborból (2Kir.19:35), vagy éppen a tüzesen égő kemencéből mentette meg az övéit (Dán. 3. fejezet). Nem „rövidült meg a keze”, ahogy a Szentírás nagyon képiesen fogalmaz (4Móz.11:23) vagyis ma is képes megszabadítani minden szorultságból és bármilyen élethelyzetből.

Isten szabadítására várva azonban nem csak arra kell vigyáznunk, hogy ne essünk a kicsinyhitűség hibájába (ti. hogy képes-e segíteni az adott helyzetben), hanem arra is, hogy ne nyilatkozzunk helyette arról, hogy mi fog történni, mit és hogyan fog intézni, hiszen miközben megszabadította Dánielt az oroszlánok verméből (Dán. 6.), a társait pedig az égő kemencéből (Dán. 3.), Keresztelő Jánost és Lázárt ugyanakkor – sok más vértanúval egyetemben – engedte meghalni. Lázár esetében tudjuk, hogy azért várt, hogy még nagyobb legyen a csoda. A többi esetben is bizonyosan valamilyen szempont vezette. 

Ezért fontos, hogy mindig úgy gondolkozzunk és nyilatkozzunk, mint Dániel ama három társa: a mi Istenünk, a kit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani… De ha nem tenné is... mi a te isteneidnek nem szolgálunk” (Dán. 3,17-18).

vasárnap, április 23, 2017

Megéri

„Akinek szilárd a jelleme, azt megőrzöd teljes békében, mert benned bízik.”
Ézsaiás könyve 26:3

A mindennapi híreket böngészve felteszed magadnak a kérdést. Megéri? Megéri az elveidhez ragaszkodni, kitartani a jó mellett, és ezt a szemléletet adni tovább az utókornak? És Isten egy különleges módon adja meg a választ a benned bolyongó kérdésekre. 

Épp a játszótéren sétálsz a Pöttömmel. Egyik csúszda, másik csúszda, harmadik csúszda. Mászóka, ugri-bugri, és végül felfedezi a homokozót is. Nincs túl jó idő, ezt érzi ő is, úgyhogy csak kultúráltan pakolgatja kis kezével a homokot egy vödörből az emelvény másik oldalán lévő csőbe. Tetszik neki a dolog, és te csak nézed boldogan, ahogy játszik. Közben kérdezget, te válaszolsz. Az egész idilli és megnyugtató. 

Aztán megjelenik egy picikét idősebb kisfiú a homokozóban, felismered, ő jött be az anyukájával pont utánatok a kapun. A kisfiú is kedvesen kérdezgeti édesanyját. "Apácska hol van?" "Apácskának van egy kis dolga még, de hazafelé talalkozunk vele." 

Ő is fellép az emelvényre, megtetszik neki az a művelet, amit Pöttöm végez. A lányod épp egy újabb adag homokot szeretne markolni, miközben a kisfiú még ott áll a vödörnél. És ekkor elhangzik az, ami mindent egy csapásra helyretesz benned. "Parancsoljon, Kisasszony!" - ejti ki a kisfiú a mesebeli mondatot a világ legtermészetesebb módján.

Szemed tágra nyílik, szívedet pedig elönti valami különleges boldogság. "Parancsoljon, Kisasszony!" Az anyukával összemosolyogtok, és érzed, ennek így kell lennie. És megéri. Mindig megéri. 

Megéri kedvesnek, türelmesnek lenni, megéri kitartani az elvek mellett, megéri ragaszkodni a jóhoz, és ahhoz, hogy ezt add tovább. Megéri hűségesnek lenni Istenhez, a másikhoz, önmagadhoz. Megéri nyitott szemmel járni, keresni a jót, az emberséget. 

És megéri Isten mellett meghozni a döntést, és kitartani emellett a végsőkig. Követni Őt, azt az utat, amit eléd állított. Átélni és továbbadni az Ő szeretetét. Megéri. 


Isten ma bíztatni szeretne téged. Ő melletted áll, és megad minden erőt a kitartáshoz, a jó cselekvéséhez, az élethez, még a mesebeli mondatok kiejtéséhez is. Hát válaszd ezt az utat minden reggel, válaszd Őt, és ne add fel. Mert mindig megéri. 

szombat, április 22, 2017

Miért csüggednél?


"Miért csüggedsz el, lelkem, és miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!"
Zsoltár 43,5

Volt már, hogy erőt vett rajtad a csüggedés, hogy azt érezted: vége a világnak? A belsőd háborgott a sok igazságtalanság miatt, ami téged ért és ami ellen nem tehettél már semmit? Ugye ismerős érzés ez, a depresszió előszobája. Mi jelenti ilyenkor a kiutat?

A szerző, aki a zsoltárt írta minden valószínűség szerint egy fogoly volt. Azok közül való, akiket Kr.e. 587-ben, a templom elpusztítása után Nabukodonozor király elhurcoltatott Babilonba. Lehetséges, hogy Lévita volt, egy Korah fiai közül, aki az ostrom előtt maga is szolgált a zenészek között, sőt több zsoltárt is szerzett. (Egészen biztos, hogy a 42. zsoltárnak is ő a szerzője, hisz ott is szerepel ez a kijelentés két versben is.) Teljesen érthető, hogy a fájdalmát dalban fejezi ki Istene felé. Számára ez az imádság, ez az istentisztelet, ami után kesereg is, amit igazságtalanul elvettek tőle, amiben már sohasem lehet része. Hiszen nem tudjuk, visszatért-e valaha szülőföldjére. Isten alázatos szolgájaként igazságért kiállt Urához. Hiszen mindaz, ami vele megtörtént, nem az ő hibája. Ő szolgált a templomban. Az álnok emberek miatt érte ez a veszedelem, akik magukra vonták a Mindenható haragját és Ő megengedte, hogy rájuk törjön az ellenség. De a babiloni sereg nem válogat, nem tesz igazságot. Épp úgy magával ragadja az ártatlant, mint a bűnöst; a vétlent és azt is, ki megérdemli sorsát. Nem érti, mi történik vele és főleg azt nem, hogy miért taszította el őt is Isten magától. Eddig nem ez volt a tapasztalata. Ezelőtt mindig Isten fényében, annak világosságában járhatott, Őt dicsőíthette, hiszen a templomi élet nagyon védett, elzárt volt a rideg valóság elől. Örömmel és boldogan venné kezébe a hárfáját (lantját) újra, ami már nem lehetséges többé. A kezei össze vannak kötve, a szép dallamok helyett a katonák durva kiáltásait kell hallgatnia és ezen nem tud változtatni. Isten templomában megjelenő fényére gondol, a ragyogó gyertyákra, amik bevilágították az egész termet. Szeme előtt van az oltár, amelyen soha nem aludt ki a tűz, de ami már az enyészeté lett. Ahogy a menet halad, ahogy távolodik szeretett városától, Jeruzsálemtől, az Úr lakhelyétől úgy vesz erőt rajta egyre jobban a kétségbeesés. Mi lesz vele ezután? Lesz-e még valaha olyan az élete, mint azelőtt? Helyreállítja-e Isten valaha az ő szolgálatát? Lesz-e még újra értelme az életének?

A válasz a zsoltár utolsó versében található. A válasz a hitben, az Istenbe vetett bizalomban, a reményben van. Abban az Istenben, aki eddig is mindig jelen volt az életében és ezután sem hagyja el. Aki eddig is a gondviselője volt és Aki ezután is megsegíti. Lévitaként pontosan ismeri népe történelmét és tudja: a szomorúság idejét a hála ideje követi majd, mert az Úr elhozza a szabadítást időben. Úgy fog cselekedni most is, mint ahogyan ezelőtt is, mert az Isten ilyen, szabadító. Vagy ahogy mi, az Újszövetséget is már ismerők mondjuk: Megváltó.

péntek, április 21, 2017

Aki mást felüdít, az maga is felüdül

Volt négy barát. Rengeteg közös élményük volt már. Szerettek másokon segíteni. Megtudták, hogy azon a napon Jézus az ő városukba érkezik. Sőt, már meg is érkezett. A szemfülesek bementek vele a házba, és köréje ültek. Jézus tanított. A hallgatók meg csak jöttek és jöttek. Már nem fértek el a házban. Az ajtón kívül álltak, illetve hallgatták az ablakon keresztül tanításait.
A négy barát is elindult. De előbb még tettek egy kanyart. Ismerték azt az embert, aki bénán, tehetetlenül, nyomorék betegen fekszik egy gyékényszőnyegen. Elmentek hozzá. Felnyalábolták, és elindultak a ház felé. Már messziről látták a tömeget. Letették a földre a bénát, aztán körbejárták a házat. Hogyan lehetne ide bejutni? Hogyan lehetne Jézus közelébe férkőzni?
A ház hátsó falánál lépcső vezetett a lapos tetőre. Ott fenn a tetőn szoktak különféle dolgokat szárítani a ház lakói. Barátaink felmentek. Körülnéztek. Mi lenne, ha? És felragyogott a szemük.
Óvatosan újra felnyalábolták betegüket, és nagy nehezen felértek vele a tetőre. Letették. Aztán kezdték félredobálni a száradó dolgokat, s az agyagtetőhöz értek, azt is kezdték megbontani.
Jézus éppen ott ült középen. Mellette „a nagyon fontos” hallgatóság.
Egyszer csak kezd a nyakukba hullani a szemét, a száraz gallyak, az agyag. Önkéntelenül is félrehúzódnak.
Azok ott fenn lenéznek.
Rendben! Ekkora hely elég lesz.
Újra összenyalábolják a beteget, és ágyastul – egy kötél segítségével – leeresztik középre.
Mindenki elnémul.
Halálos csend!
A beteg leérkezik.
Azok ott fönn ragyognak a boldogságtól. SIKERÜLT!
Jézus rájuk nézett, majd a betegre fordította tekintetét.
Látva a szemükben a hit fényét, feloldozta a beteget lelki és testi megkötözöttségéből.
Ilyen a mi Istenünk. Képes megszabadítani, feloldozni, meggyógyítani.
De ez a történet most RÓLAD szól! Készen vagy-e ilyen áldozatra? Látsz-e magad körül tehetetlen, bűnben és betegségben vergődő embereket? Próbálsz-e néha nemcsak magadra gondolni? Mikor vittél utoljára valakit Jézushoz? Mertél-e megtenni az életedben értelmetlennek tűnő vagy lehetetlen dolgokat, mert erősen hittél a megoldásban?
Jézus ma hív, hogy legyél TE az egyike a négy barátnak. Hív, hogy legyél TE a barátja egy szerencsétlennek. Hogy legyél ma TE az, aki hozzá vezet egy embert.
Kezdd el ma! Hidd, hogy Isten segíteni fog!
Bátorításul olvasd el ma reggel a 41. Zsoltárt!