szombat, április 30, 2016

Szelíd szeretettel



"Atyámfiai, még ha előfogja is az embert valami bűn, ti lelkiek, igazítsátok útba az olyant szelídségnek lelkével, ügyelvén magadra, hogy meg ne kísértessél te magad is."
Galata 6,1

Mai, másokat hibáztató világunkban elgondolkodtatnak ezek a sorok, hogy miként gondolkodjam a hibázó emberekről. Olyan természetes dolog szidni a másokat, okolni a bajokért, elítélni, haragudni a csalódás miatt. Sokszor ezt is tartjuk a természetesnek. Alapból pesszimisták és bizalmatlanok vagyunk másokkal szemben ezért üt szíven már ennek a gondolatnak az eleje is: "még ha" meg is történik. Már hogyne történne! Hát persze, hogy úgy lesz, ahogy nem kellene. Vagy mégsem? Szerintem a hozzáállásról van szó. Nem hiszem, hogy Pál korában az emberek jobbak lettek volna, vagy kevesebb csalódást okoztak volna másoknak a közösségen belül. De az öreg apostol azt mondja, hogy a testvéri közösség nem működik bizalom nélkül. Igenis néha megtörténik a rossz, de ettől még alapból a jót feltételezzük! Aztán, ha mégis megesik, na akkor igazítsuk helyre a dolgokat. Kiigazítás, helyreigazítás, mert a bűn nem más, mint céltévesztés. Aki rosszat tesz elvéti az irányt, nem jó felé indul, rossz irányba tart és ezért szólni kell neki, hogy nem fog odaérni, ahová szeretne. Ezt pedig nem lehet haraggal, kiabálva elmondani a másiknak, csak szelíden, szeretettel. Mert hát a cél közös, az út is közös és együtt is szeretnénk járni rajta. Persze ez a mi döntésünk. Mert dönthetünk mégis úgy, hogy szidunk okolunk, hibáztatunk, csak akkor mi magunk is vállaljuk annak kockázatát, hogy lelketlenek leszünk. Mert ez a lelki ellentéte ugye? A döntés a miénk és ez azért érdekes, mert megmutatja nekünk, hogy mindig válaszút elé állunk mi is, amikor a másik rosszul dönt. Bizony, ez nem csak az ő próbája, nem csak az ő sorsa! Azért Pál kétszeresen is segít. Ne ess abba a kísértésbe, hogy elítélj másokat, mert te is kísértésbe ejthető vagy! És ugye te is azt szeretnéd, hogy szelíden igazítsanak helyre, ha megbotlottál...

péntek, április 29, 2016

Krisztus

„Dicsekszünk Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által most a megbékélést nyertük.”
Rómabeliekhez írt levél 5. rész 11. vers

Hajnali órákon, amikor csönd van körülöttem, kezembe veszem a Bibliámat, kinyitom, és meghívom Jézust, hogy értesse meg velem, amit ma üzenni szeretne nekem – ilyenkor nagyon gyakran elérzékenyülök. Végig gondolom, hogy ott van a mennyben, nézi ezt a földet, amelyet megváltani jött – és látja, hogy éppen ebben a percben hányan veszik kezükbe Bibliájukat és egy kis csendességben szeretnének találkozni Vele. Elképzelem örömét, szeretetét gyermekei iránt. 
Ma reggel, ahogy így gondolkodtam, Páskuly Józsefné csodaszép verse jutott eszembe, amit megosztok veled. Nagyon mély gondolatok. Kívánom, hogy kísérjen el ez a gondolatsor a következő napokon. Bárcsak egyre inkább láthatóvá lenne bennünk Krisztus, akit szemlélünk!


MI NEM TUDUNK A PORBA ÍRNI

Úgy, ahogy voltál, úgy, ahogy voltam,
úgy indultunk el az Úr felé.
Kővé vált bűnök nehéz terhe alatt
roskadtunk le a kereszt elé.

S aki meghalt értünk annyi szenvedés közt,
nem vádolt és nem kárhoztatott.
Nem mondta, hogy így nem tud szeretni:
elfogadott, ahogy vagy, s vagyok.

Nem gerjedt haragra, hogy ilyen nyomorult
az, akiért az életét adta.
- Tudta jól, hogy földből van az ember,
S földi útja bűnnel van kirakva.

S mi megmintázzuk magunknak egymást,
nemes anyagból van a kép:
s jaj, ha nem hasonlítunk rá,
mit a képzelet felidéz!

Mi nem vagyunk szelíd Krisztusok,
mi nem tudunk a porba írni.
Mi nem tudunk a bűnös felett
fájó szívvel könnyeket sírni.

Mi nem tudunk megbocsátani,
mibennünk nincsen kegyelem.
Mi nem tudjuk szeretni, aki bánt:
- még a jó testvért is nehezen.

Hányszor próbálta meg az idő
bennünk az érzés hitelét,
hogy ha az egyik vétkezik,
a másik szeretni tud-e még?!

S hányszor estünk el próbában,
nyelvünkkel vétkezve oktalanul,
feledve az Isten irgalmát,
mi ítélkeztünk irgalmatlanul!

Hányszor ismertük fel magunkban
újra és újra azt a régit,
aki nem jutott el sohasem
a megbocsátás szeretetéig!


csütörtök, április 28, 2016

Az igazi aikidó

"Türelemmel a fejedelmet is rá lehet beszélni, és a szelíd szó a csökönyösséget is megtöri."
Példabeszédek könyve 25:15

A vonat álmosító zakatolással haladt át a tokiói külvároson. A kocsiban alig ült valaki. Szórakozottan bámultam kifelé. Az egyik megállóban szisszenve vágódott ki az ajtó, s a délutáni csöndet harsány férfikáromkodás törte meg. Az erőszakos hang tulajdonosa alkoholbűzt árasztva dülöngélt be a kocsiba. Tagbaszakadt alakján koszos munkásruha feszült. Üvöltve tántorodott neki egy karján kisbabát tartó asszonynak. A nő az ütközéstől egy idős házaspár ölébe huppant. Kész csoda, hogy a picinek nem esett baja. A munkás kiabálni és agresszíven hadonászni kezdett. Az utasok megdermedtek a rémülettől. Felálltam.
Fiatal voltam és erős. Akkor már három éve aikidóztam (japán küzdősport). Férfias dolognak tartottam. Csak az volt a baj, hogy küzdeni tudásomat éles helyzetben nem tehettem próbára. Az aikidóban tilos támadni. A szívem mélyén persze alig vártam a törvényes alkalmat, hogy az ártatlanok védelmében megsemmisítő csapást mérjek a bűnösökre.
Ez az! – mondtam magamnak, miközben felegyenesedtem. Az embereket veszély fenyegeti. Ha nem cselekszem, valaki megsérülhet.
Látván, hogy felálltam, a részeg rögtön felismerte bennem az alkalmas célpontot, hogy kitöltse dühét.
– Á! – bömbölte felém.
Megvetően végigmértem ellenfelemet. Elhatároztam, hogy ízekre szedem ezt a bunkót, de neki kellett támadnia. Hogy még jobban felbőszítsem, ajkamat összecsücsörítve, pimasz csókot leheltem felé.
– Hát jó! – ordította ugrásra készen. – Most megmutatom neked!
– Hé! – hallatszott ekkor egy hangos kiáltás.
Mindketten egy szikár aggastyánra meredtünk. Az öreg rám ügyet sem vetett, viszont sugárzó mosollyal fordult a munkás felé.
– Gyere csak ide! – hívta vidékies hanghordozással. – Gyere, diskuráljunk egy kicsit! – integetett hevesen.
A részeg harciasan megvetette a lábát a bácsi előtt, és a zakatolást túlharsogva kiáltotta:
– Mi a nyavalyáról akar diskurálni? Ha egy milliméternyit közelebb mozdítja a könyökét, olyat kap, hogy megemlegeti!
Az öreg tovább mosolygott.
– Mondd csak mit ittál? – érdeklődött csillogó szemmel.
– Szakét – tántorodott hátra a munkás –, de mi köze hozzá? – fröcsögte.
– Az jó – bólogatott az öreg –, nagyon jó! Tudod, magam is kedvelem a szakét. A feleségemmel minden este leülünk a régi deszkapadra. Figyeljük a naplementét, megnézzük, hogy fejlődik a datolyaszilvánk. Még a dédapánk ültette a fát, de a tavalyi zord tél nagyon megviselte. Mindenesetre jobban bírja magát, mint reméltem, kivált, ha figyelembe vesszük, hogy milyen sovány felénk a talaj. Gyönyörűek ezek az esték. – hunyorított a munkásra.
A részeg ködös tekintettel próbálta követni az öreg szavait, az arca lassan ellágyult, ökölbeszorított keze elernyedt.
– Igen, én is szeretem a datolyaszilvát…
A hang elcsuklott.
– Biztos nagyon csinos a feleséged – mosolygott az öreg.
– Nem – rázta a fejét a munkás –, a feleségem meghalt. – Egész halkan, a vonat mozgásának ütemére, zokogni kezdett.

Ahogy ott álltam jólfésült ifjúkén, az igazság bajnokaként, készen arra, hogy megmentsem az emberiséget a gonosztól, hirtelen nála is piszkosabbnak éreztem magam.
Közben a vonat utam céljához ért. Ahogy kinyílt az ajtó, még hallottam az öreg együtt érző hangját.
– Ej, ej, ez bizony nem könnyű helyzet. Na, ülj le szépen, és mesélj magadról!
Visszafordítottam a fejem, hogy utoljára szemügyre vegyem őket. A munkás elterült az ülésen, feje a bácsi ölébe hanyatlott. Az öreg gyengéden cirógatta csapzott, kócos haját.
Miután a szerelvény elhúzott, egy padra ereszkedtem. Lám, amit én izomerővel akartam elintézni, az szelíd szavakkal is megoldható. Ez az igazi aikidó, és a lényege a szeretet.

szerda, április 27, 2016

Isten ítélete örömet hoz


„Örüljenek az egek és örvendezzen a föld; harsogjon a tenger és minden benne való! Viduljon a mező és minden, ami rajta van; örvend akkor az erdő minden fája is, Az Úrnak orcája előtt, mert eljön, mert eljön, hogy megítélje e földet. Megítéli majd a világot igazsággal, és a népeket az ő hűségével.”
(96. Zsoltár 11-13. vers)

Vannak olyan bibliai tanítások, melyekről napjainkban nemhogy másokkal, de még keresztény körökben sem szívesen beszélünk. Hiszen a törvény, a bűn, az ítélet szavak puszta kiejtése is negatív érzelmeket gerjeszt bennünk.

No meg manapság, legtöbbek romantikus, érzelgős, elvtelen szeretettől csöpögő istenképébe bele sem fér az elszámolás, a számonkérés fogalma. S ezért is hat oly furcsán, hogy ezzel szemben mai Igénk a világ legünnepélyesebb pillanataként írja le az ítélet napját.

S mindez nem azért van, mert az akkori barbár korban Istent is kegyetlennek és durvábbnak ábrázolták, hanem, mert a zsoltár írója sokunkkal ellentétben beismeri és felvállalja tetteit, hibás döntéseinek következményeit, sőt szabadulni akar bűneitől, rendezni kívánja életét.

Mert nyilvánvaló, hogy akinek rendezetlen ügyei vannak, és nem is törekszik változtatni életvitelén, az elfordul és bedugja fülét, sőt rettegéssel és félelemmel tekint az ítéletre.

Ám, aki szenved, vagy akiben még van annyi együttérzés, hogy meg tud indulni az emberi sorsokat, és a föld pusztulását látva, az Jelenések könyvében szereplő mártírokhoz hasonlóan azt kérdezi: „Uram, te szent és igaz, meddig nem ítélsz még?” (Jel.6:10)

Ezen a reggelen az Örökkévaló azt mondja: Ne félj, hisz „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint.” Akik megbékültek Istennel. „Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít; Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk.” (Róm.8:1, 33-34)

Ezt tudva örömmel hirdessük az örökkévaló evangéliumot, mely nemcsak a Megváltásról, hanem a teljes helyreállításról beszél. „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget: mert eljött az ő ítéletének órája; és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait.” (Jel.14:7) Azt, aki megígérte: „Íme mindent újjá teszek” (Jel.21:5)

kedd, április 26, 2016

Gondoskodás

„Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt. Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal.
Zsoltárok könyve 104. fejezet 27-28. verse



A feleségemmel vasárnap délutántól egészen estig egy vak fiúval beszélgettünk. Jelenleg 33 éves. 27 éves korában veszítette el a látását teljes mértékben minden (ahogy ő fogalmaz: minden elsötétült) Programozóként végzett és dolgozik ma is. Mellette jogot hallgat, egy szervezet alelnöke. Egy jóképű, sportos fiatalemberről van szó.  Ahogy hallgattam a szavaiból azt vettem ki, hogy neki az az egyik életcélja, hogy segítsen a hozzá hasonló személyeken. Ez ad számára reményt és célt. A beszélgetésünk egy pontján elhatároztam, hogy megkérdezem: „sosem vádoltad Isten ezért a helyzetért?” Azt mondta: nem, ez eszébe sem jutott. Örül annak, hogy ez felhívta a figyelmét arra, hogy milyen fontos hogy az embertársainkkal jót tegyünk!

Ez igen! Gondoltam magamban, és habár rettenetesen sajnálom a helyzetét mégis sokkal előrébb tart az életben, mint sokan mások. Neki az a fontos, hogy másoknak jobb lehessen. Ez teljes mértékben szemben áll azzal, ahogyan a világ ma gondolkozik. Amíg ma mindenki a maga javainak a felhalmozását kergeti, egy fiatal vak ember felhívja a figyelmünket arra, hogy lassan kihal a társadalmunkból az emberi jó érzés. Kérdem én: el kell veszítsük a látásunkat, hogy rá jöjjünk arra, hogy mi a helyes? Kell valamilyen tragédiának történnie ahhoz, hogy felébredjünk az elképzelt világunkból? Miért akarjuk ezt megvárni?


Az Isten gondoskodik minden emberről, és ha valamennyien megelégedettséggel vagyunk abban a helyzetben, amit nekünk az Isten szánt, és e mellett még kitűzzük célnak azt, hogy másokon segítsünk, hiszem, megtaláljuk a helyes utat. 

hétfő, április 25, 2016

Igazság és erő az Úrban

“Rám figyeljetek a föld legvégéről is, és megszabadultok, mert én vagyok az Isten, nincs más! Magamra esküdtem, igazság jött ki számon, szavam megmásíthatatlan: Előttem hajol meg minden térd, rám esküszik, minden nyelv, és ezt mondják rólam: csak az Úrnál van igazság és erő! Megszégyenülve mennek hozzá mind, akik gyűlölték őt. Az Úr által boldogul, vele dicsekszik Izrael minden utóda.” 

Ézsaiás könyve 45:22-25

1980-at írtak. Egy házaspár két fiúgyermekével és alig 9 hetes kislányával letáborozott Ausztrália középső részén, Uluruban. Alig egy napja tartozkodtak a táborban, amikor kislányuk eltűnt. A tábortűznél ülő szülők csak azt hallották, hogy nyolc órakor kislányuk felsír, de amikor keresték, már nem találták a sátorban. Azariát, az alig két hónapos kislányt egy dingó ragadta el. Hosszasan vizsgálták az ügyet, s mivel ehhez hasonló eset nem volt még - legalábbis nem volt ismert - az édesanya életfogytiglani börtönbüntetést kapott kislánya feltételezett meggyilkolása miatt, az apát pedig két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. 

Borzasztó lehetett az az érzés, ami átjárta az édesanyát: mérhetetlen fájdalom,  bizonytalanság, és igazságtalanság kavaroghatott benne. Három év börtönbüntetés után egy dingó-lakta sziklás részen megtalálták a kilenc hetes kislány kardigánját, melyet újabb vizsgálatok követtek, és az édesanya szabadon bocsátását eredményezte. De az ügyet nem zárták le, nem szolgáltattak igazságot, és ez megoszlást okozott az ausztrálok között: volt, aki az ausztráliában őshonos kutyának tulajdonította a kislány halálát, de olyanok is akadtak, akik azt feltételezték, hogy az édesanya tüntette el gyermekét.

2012-ben, harminkét évvel a kislány halála után negyedszerre is megvizsgálták ezt a furcsa halálesetet. A vizsgálat eredményeként egy ausztrál hallottkém végső állásfoglalásában a szülőknek adott igazat, akik első perctől állították, hogy egy dingó rabolta el kislányukat.

Az apa a bírósági per lezárása után így nyilatkozott: “amikor az ember mindent veszni hisz, végül mégiscsak igazságot szolgáltatnak neki.”


Sok igazságtalanság ér bennünket is. Lehet, hogy ehhez a családhoz hasonlóan hosszú évek telnek el, míg fény derül az igazságra, de az is lehet, hogy nem lepleződik le a hamisság míg élünk. Bárhogy is legyen, soha sem szabad elfelejtenünk, hogy az “Úrnál van az igazság és az erő”, és ő egy napon mindent napvilágra hoz. Az igazság diadalmaskodni fog. Addig is kapaszkodjunk Istenbe, és kérjük, adjon erőt benne hinni és kitartani, míg ez megtörténik.

vasárnap, április 24, 2016

Emlékezz!


„De visszaemlékezett népe a régi időkre, Mózesre: Hol van, aki a tengerből kihozta nyájának pásztorát? Hol van, aki belé öntötte szent lelkét? Hol van, aki dicső karjával megragadta Mózes jobb kezét? Kettéhasította előttük a vizet, örök nevet szerezve magának. Átvezette őket a mélységes vizeken, mint egy lovat a pusztán, még csak meg sem botlottak. Mint mikor a jószág pihenni tér a völgybe, úgy pihentette meg őket az Úr lelke. Így terelgetted népedet, dicső nevet szerezve magadnak.”
Ézsaiás könyve 63:11-14


Születésnapok, évfordulók, jeles ünnepek, amikor néhány percre vagy akár órára is megállsz, hogy emlékezz. Emlékezel arra, ami eddig történt, visszanézel oda, ahonnan jöttél, és megvizsgálod, hogyan lettél az, aki ma vagy. Eszedbe jutnak a szép és kevésbé édes történések. Amikor győztes voltál és amikor buktál egy hatalmasat. Amikor csupa öröm volt minden pillanat, és amikor még a lét is fájt. Hullámhegyek és hullámvölgyek követték egymást, de ma itt vagy, mert ezeket nem kellett egyedül megélned. Mert Ő ott volt melletted. 

Volt, hogy csak sétált veled komótosan a nyári réten. Volt, hogy kihúzott a mocsárból. Volt, hogy cipelt téged, mert már jártányi erőd sem maradt. Volt, hogy futott veled a zivatar elől. Megesett, hogy egy gödör mélyére mászott le, és onnan segített kijönni neked, nem is egyszer. Volt, hogy együtt bukfencezett le veled a hegyoldalon, és volt, hogy a kezednél fogva húzott téged, mert kicsit nehezebb volt a felfogásod. 

Mindent veled élt meg. Mindent. Tudja, mit hagytál a hátad mögött, ismeri a személyes Vörös-tengeredet és Jordánodat. Tudja, mit jelentett a te életedben Jerikó vagy a pusztai vándorlás. Ő veled utazott végig, és tudja, mit miért engedett meg az életedben. 

Legyen a mai map egy jeles dátum számodra vagy csak egy átlagos vasárnap, Isten hív téged egy közös nosztalgiázásra. Nézz vissza az úton, ami idáig vezetett és emlékezz! Emlekezz, mit éltél meg, és emlékezz, kicsoda volt ezalatt az idő alatt Isten a te életedben! Emlékezz arra, mit tett érted Ő, és adj hálát mindenért! A jóért és a fájdalmas emlékekért is. 

Ma reggel kezdd a napot egy memóriafrissítéssel! Gondolj vissza a múltadra, és keresd benne mindenhol Isten ujjlenyomatát! Frissítsd fel a kapcsolatotokat, és indulj neki Istennel az oldaladon az előtted álló hétnek!