szombat, április 25, 2009

Hitből fakadó engedelmesség

„Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívatott, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy.”
Pál apostol Zsidókhoz irt levele 11. fejezet 8. verse

A hit egyik legfontosabb tulajdonsága az engedelmesség. Talán azt is kimondhatjuk, ahol nincs engedelmesség, ott a hit sincs jelen.
Ábrahám hite számunkra az engedelmességében ragadható meg. Mikor az Örökkévaló Isten belép az életébe azzal, hogy „Menj el földedről, rokonságod közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok neked”, Ábrahám számára a legtermészetesebb, hogy Isten hívására mindet hátrahagyva elinduljon arra a földre, amit noha nem ismert, de tudja róla, hogy Isten azt neki és utódainak adta. Miből fakad Ábrahám e hite és engedelmessége? A Biblia egyetlen tulajdonságot nevez meg, ami képes az emberben az önzést – saját céljainak mindenek fölé helyezését – legyőzni és állhatatos ragaszkodást oltani a szívébe a Másikért való önzetlen cselekvéshez. Ez nem más, mint a szeretet. A szeretet az, ami táplálja és élteti a hitet is, vagy más szavakkal, a szeretet az, amely által a hit cselekedi, tenni képes. Egyedül a szeretettben lévő erő az, ami képessé tesz bennünket arra, hogy a Másik kimondott és ki nem mondott gondolatainak megvalósításáért mindent feladjunk. Ezt a szeretettből fakadó, Isten iránti „vak” engedelmességet nevezzük hitnek. Ezért mondja Pál apostol is, hogy „hitben járunk, nem látásban.” És tudjuk, „hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.” Ezért Ábrahámhoz, hitbeli atyánkhoz hasonlóan, mi magunk is hitben járunk, és nem látásban, bizakodva és vágyakozva „hazaköltözni az Úrhoz” (2. Korinthusi levél 5:1, 7-8). Jó utat!

péntek, április 24, 2009

Nincs ok a csüggedésre

„Miért csüggedsz el lelkem, miért nyughatatlankodol bennem?
Bízzál Istenben, mert még hálát adok én néki, az én szabadítómnak és Istenemnek.”
Zsoltárok könyve 43:5


„Könnyű erősnek lennünk a kegyelemben akkor, mikor fény árad az ösvényünkre. Amikor viszont körülvesz bennünket a homály és sötétség, és türelmesen kell várakoznunk a sötétségben, olyan hitre és átadatottságra van szükségünk, amely megkívánja, hogy akaratunk elmerüljön Isten akaratában. Túlságosan hamar elcsüggedünk, és szívünk mélyéből kérjük a próba eltávolítását, ahelyett, hogy türelemért és kegyelemért könyörögnénk a próba elviseléséhez és a győzelem kivívásához…

Isten ismeri szükségleteinket, és azt is tudja, hogy mit vagyunk képesek elviselni. Az általa megengedett próbák és nehézségek elhordozásához kegyelme által erőt ad… Megengedi, hogy zaklatás és nehézség érjen minket, de nem átokként, hanem a legnagyobb áldásként. Minden kísértés, amelynek ellenállunk, minden bátran elviselt próba új tapasztalattal gazdagít, és elősegíti jellemünk építését…

Akik Isten vezetésére bízzák, és szolgálatára szentelik életüket, sohasem kerülhetnek olyan helyzetbe, ami Isten gondviselésén kívül esik. Bármilyen legyen is a helyzetünk, ha Igéjének cselekvői vagyunk, van vezetőnk, aki igazgatja utunkat." (Ellen Gould White, Isten csodálatos kegyelme, Advent Kiadó, Budapest, 2003. 114.o.)

„Legalább annyira határozott kötelességünk, hogy ellenálljunk a lehangoltság és elégedetlenség gondolatainak és érzelmeinek, mint az, hogy imádkozzunk. Ha a menny felé törekszünk, hogyan haladhatnánk az Atya háza felé vezető úton gyászmenethez hasonlóan, nyögve, siránkozva? […] Neveljük rá szívünket és ajkunkat, hogy Isten határtalan szeretetének dicséretét beszélje. Neveljük rá lelkünket, hogy legyen reményteljes…

Sohase felejtsük el, hogy a mennyei Király gyermekei vagyunk, a seregek Urának fiai és leányai. Kiváltságunk, hogy békességünk legyen Istenben. Nincs-e okunk a hálára minden pillanatban, még akkor is, amikor láthatóan nehézségek vannak az utunkban?” (Ellen Gould White, Válaszd az életet, Advent Kiadó, Budapest, 1990. 143-144.o.)

csütörtök, április 23, 2009

Isten mindenható

„A mi Istenünk a mennyben van, megalkotott mindent, amit akart!”
Zsoltárok könyve 115:3

A napokban a családom néhány tagja látott egy csillagokról szóló műsort valamelyik értékesebb csatornán – én csak az ő elmondásukból ismerem az itt leírtakat. Az Orion csillagképről – mely egy Ellen G. White nevű asszony látomása szerint Isten trónjának helye – a következő, előbb említett állítás igazolására alkalmas tételeket állapítottak meg. Nevezetesen ezeket: az Orion csillagkép tölcsérszerű alakja a Föld felé nyitott, a Földhöz – a csillagok léptékéhez képest – mondhatni közel van, három különösen fényes csillag található benne, ez a csillagok születésének helye és valamilyen kapcsolatban van az ember keletkezésével. Megdöbbentő!!! A csillagok Istenről beszélnek, csupán érteni kell a nyelvet.

Már nem a csillagászati ismeretek, hanem a hit nyelvén: az ember istenképűsége és Isten Fiának emberré válása miatt Isten trónjának mindenképpen a Föld felé nyitottnak kell lennie. Az egész Univerzumtörténet legmegdöbbentőbb és leginkább sorsfordító eseménye, Isten Fiának halála – amelyet a saját kezével alkotott teremtményei tettek – a Föld felé kellett fordítani Isten trónját. Jézus Krisztus haláláról még a teremtés előtt való döntése esetén ez lehetett úgy is, hogy Isten eleve a Földet az Ő trónjának „közelébe” helyezte, előre tudván azt, hogy ez a bolygó lesz a Szentháromság életének megbontója, mikor a Fiú Isten nem lesz közöttük, földi idővel mérve 33 és fél évig. A három különösen fényes csillag talán nem a Szentháromság Maga, de mutathat valamit az Ő hatalmukról, mindenesetre érdekes a hármas szám pont ebben a csillagképben. A csillagok születésének helye csak ott lehet, ahol a Teremtő él, és természetesen a Teremtőnek kell kapcsolatban lennie az emberrel, nem a majmokkal vagyunk mi közös vonalon.

A mi Istenünk a mennyben van, de ez nincs olyan messze tőlünk, mint gondoljuk. Azóta, amióta Jézus itt járt a Földön, a menny közelebb jött a Földhöz, ami nem távolsággal, hanem szeretettel mérhető.

Isten mindent megalkotott, amit akart. A teremtés végén nem mondta, hogy elfelejtettem kiszínezni a lepkék szárnyát, vagy megtanítani a madarakat repülni, vagy az egyik hódnak nincs egy foga sem. Készen volt minden, ami a tervekben szerepelt. Nemcsak a teremtés, hanem a megváltási terv is készen volt ekkorra. Az a terv, amelyben Isten előre meghatározta, hogy mit tesz Ő az emberért, ha az ember egy zavart pillanatában eldobná magától azt a boldogságot, amit Isten ingyen neki akart adni. Isten ingyen adta volna örökre az embernek, de Neki azért, hogy visszaadhassa, mindent fel kellett áldoznia. Azért mindenható Isten, mert erre a lehetetlen képletre Ő igent mondott…

szerda, április 22, 2009

Jó hírek öröme

„Hallass örömet és vígasságot velem, hogy örvendezzenek csontjaim, a melyeket összetörtél. Rejtsd el orczádat az én vétkeimtől, és töröld el minden álnokságomat. Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem.”
(51. Zsoltár 10-12. vers)

Világunkban a jó hír nem hír. Mivel szervezetünk hozzászokott egy állandóan magas adrenalin szinthez, sokan elunnák magukat, ha a médiából csupán jó és örömmel teli eseményekről szóló beszámolók hangoznának.

És persze az is igaz, hogy ami az egyiknek jó hír, az másoknak egyenlő a tragédiával. Dávid esetében különösen helytálló ez a megállapítás. Ami számára vágyainak beteljesülését jelentette, az Betsabe számára a gyász óráit hozta el.

Elképzelhetjük milyen izgatottan várta tervének sikerét, miként leste az ablakból a hírnököt, aki Uriás halálhírét hozta. A csata elvesztése sem érdekelte annyira, minthogy végre eltűnjön az, aki bűnös hajlamának útjában áll.

Aztán jön Isten prófétája, és az addig jónak tartott hír rögtön a legszörnyűbb rémálommá változik. Tudja ezáltal nemcsak a földi, hanem a mennyei koronáját is elvesztheti.

Leginkább az fájhatott, hogy ezt a bűnt nem lehetett meg nem történné tenni, de még csak jóvá tenni sem. Az emberi életet nem tudja visszaadni. Bűnét megvallotta az Örökkévaló előtt, de még ekkor sem lehetett nyugodt. Bűne szüntelen előtte forgott.

Megborzongott, mikor arra gondolt: Ha Uriás is Isten Országába kerül, milyen lesz majd a találkozás? Hogyan fogok a szemébe nézni? Mit fogok neki mondani? Tudod én áskálódtam ellened? Én voltam az, aki a halálba küldtelek?

Egyedüli reménye, hogy az Úr rendbe hozza az ő tönkrement életét is. Mert tiszta szívet csak Isten teremthet.

Ez a történet tanulság számunkra, hogy gondoljuk át, hány ’Uriást’ küldünk mi is naponta ’halálba’? Hány embertársunk hírnevét, lelkét, becsületét tapodjuk nap, mint nap a sárba? De egyszer szembesülnünk kell szavaink és tetteink folyományával.
A mai legjobb hír, hogy Jézus helyettes áldozatát elfogadva részünk lehet az örök életben. S talán, ami ennél is fontosabb, hogy amit itt elrontottunk, vagy elrontunk, és itt a földön már nem lehet helyrehozni, az ott mind rendben lesz.

kedd, április 21, 2009

Mindig közel az Úr

”Áldom az Urat, a ki tanácsot adott nékem; még éjjel is oktatnak engem az én veséim. Az Úrra néztem szüntelen; mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök.”

(Zsoltárok könyve 16,7-8)


Tudományos kutatási eredmények bizonyítják, hogy az álomnak rendkívül fontos jelentősége van lelki egyensúlyunk megőrzésében. Anélkül, hogy számomra ismeretlen tudomány területére tévednék, meg kell jegyeznem, hogy Isten mindannyiunkba beépítette ezt a nagyon fontos túlnyomás elleni szelepet. Ki ne ébredt volna fel még örömmel tele egy-egy mély nyomot hagyó éjszakai álom után? Vagy érdemes belegondolni, hányszor tolult fel a tudatalattinkból álmok formájában olyasmi, amivel mi magunk sem szembesültünk még addig.

Egy másik zsoltárban, a 127,2-ben így olvasunk az álmodás jelentőségéről: ”Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget.”
Jómagam a számát sem tudom, hányszor kaptam megerősítést, útmutatást, intést, álmokon keresztül. Ebben a nagymamám a csúcstartó, akinek az Úr szinte minden fontos, saját életvezetésével kapcsolatos kérdésben tanácsot adott.

Emlékszem arra az esetre, amikor egy házaspár csúnyán kihasználta őket (nagyszüleimet). A szóban forgó álomban, két kisebb méretű kígyó tartott nagymamám felé, láthatóan azzala szándékkal, hogy megmarják. Mama a keze ügyében lévő táskával ártalmatlanítani tudta őket.

Mindennek azért volt jelentősége, mert a szóban forgó házaspár a kegyesség látszatába bújtatva igyekezett kihasználni vendégszeretetüket, óriási anyagi terhet rakva mamáékra. Ő jószívű lévén eleinte észre sem vette, hogy csúnyán ki akarják használni. Jóindulatú emberektől kapott figyelmeztetést. Nem akarta elhinni, hogy jóravaló keresztény emberek tehetnek ilyesmit, de az Úr ezzel és egy másik hasonló álommal "tanácsolta", meggyőzte a fennálló helyzet tarthatatlanságáról.

Akkor is az volt a tanulság számomra, és most is úgy látom, hogy Istennek különös gondja van az övéire. Ő minden rendelkezésre álló eszközzel azon dolgozik, hogy örömet szerezzen nekünk. Nagymamám szavaival élve „tanácsoljon és vezessen”.

Áldott legyen érte!

hétfő, április 20, 2009

Nem a kárhoztatás szándékával

„Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa.”

János evangéliuma 3:17

Ítélet és üdvösség. Úgy tűnik, hogy ez a két lehetőség áll előttünk, és Jézus tette mintha magyarázatra szorulna. Nem provokálni akarok csak tisztán látni a dolgokat. Ha tisztán akarjuk látni a valóságot, akkor néha fájdalmasan igaz dolgokat kell elismernünk. Ma témánkkal kapcsolatban azt, hogy a világ még mindig (és egyre inkább) Istent vádolja a világ bajaival.

A János 3:16 egyértelműen elmondja, hogy csak két lehetőségünk van: örök élet, vagy a teljes megsemmisülés. Azzal, hogy Jézus emberré lett és meghalt helyettünk két dolgot is „elintézett”: a megváltást és az ítéletet is. Mindkét dologra a megváltottaknak van szüksége. Nem lehetnénk ott Isten országában Jézus áldozata nélkül, és nem lehetnénk békességben, ha nincs a gonoszok felett ítélet végrehajtása.

János azért mondja, amit mond, hogy ne legyen senkiben sem kétség afelől mi Isten alapvető motivációja. Ő nemcsak egy kellemetlen „ügyet” akart megoldani, hanem minden érintett számára a lehető legjobb megoldást kínálta fel. Nemcsak túl akar lenni az egészen, hanem ahogyan Péter apostol fogalmazta: „hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” (2Péter 3:9b)

Azt gondolom nagyon nem kell mindezt bizonygatni. Egy kérdéssel azért még nézzünk szembe őszintén. Hogyan tekintünk azokra az emberekre, akiknek a „jó hírt” el kell vinnünk? A megmentésük, örök sorsuk számít, vagy az, hogy „letudjuk” a nagy misszióparancs teljesítését? A hallgatók pedig vagy elfogadják, amit mondunk, vagy nem. Az ő dolguk.
Igen, a döntés egyéni és elkerülhetetlen. De az, hogy mi az ítéletre vagy az üdvösségre helyezzük a hangsúlyt már a mi dolgunk.