Kellemes beszéd
„A ti
beszédetek mindenkor kellemetes legyen, sóval fűszerezett; hogy tudjátok, hogy
mimódon kell néktek kinek-kinek megfelelnetek.”
(Kolossebeliekhez írt levél 4. fejezet 6. vers)
Úgy hiszem, mindannyian megtapasztaltuk már, hogy
egy elhamarkodottan, meggondolatlanul kicsúszott szó, vagy egy félresikerült
hangsúly milyen mély sebeket képes ejteni kapcsolatainkban. Ezért valóban jó
lenne megtanulni végre, hogy mikor, hol, kinek, és hogyan szóljunk.
S az magától értetődő lehet, hogy beszédünk ne
legyen keserű, vagy, hogy ne savanyú képpel tárjuk fel mások előtt
meglátásunkat, viszont, jogos a kérdés, hogy az apostol itt miért Dávid „Mily
édes az én ínyemnek a te beszéded; méznél édesebb az az én számnak!”
(Zsolt.119:103) vagy Salamon „Színmézet csepegnek a te
ajkaid, én jegyesem, méz és tej van a te nyelved
alatt,” (Én.Én. 4:11) megfogalmazásával
ellentétben édes helyett sóval fűszerezett beszédről ír.
Igen, gondolhatunk a só élettani, vagy a
gasztronómiában betöltött fontos szerepére, ám ezeken túl meg kell említeni,
hogy a só az áldozati rendszer elengedhetetlen része volt; „minden áldozat sóval
sózatik meg” (Márk 9:49).
S ilyen értelemben a só az Istennek tetsző, az
Istennek odaszánt szolgáló életet jelenti, amit Jézus is kihangsúlyoz, mikor a
Hegyibeszédben a tanítványságot a sóhoz hasonlítja; „Ti vagytok a földnek savai” (Máté
5:13).
A Kolossei levél egészét olvasva pedig egész nyilvánvaló,
hogy Pál is erre a Krisztusnak odaszánt életre „az odafelvalókkal törődjetek…”
(Kol.3:1) kívánja emlékeztetni a gyülekezet tagjait, arra kérve őket, hogy saját személyét illetően is ne a
börtön ajtajának megnyílásáért imádkozzanak, hanem hogy ott, a fogságban is
tanúbizonyságot tehessen arról, aki megállította a damaszkuszi úton és új
irányt szabott neki.
„Imádkozván
egyszersmind mi érettünk is, hogy az Isten nyissa meg előttünk az íge ajtaját,
hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amelyért fogoly is vagyok;
Hogy nyilvánvalóvá tegyem azt úgy, amint nékem szólnom kell.” (Kol.4:3-4)
Ma reggeli imádságunk ne csupán arról szóljon,
hogy az egymással folytatott kommunikáció megfelelő legyen, hanem hogy a
Krisztusról szóló bizonyságtevés ugyanolyan szerves része legyen életünknek,
mint ahogy a só.
Így „vigyünk dicséretnek áldozatát mindenkor Isten elé, azaz
az ő nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét.” (Zsid. 13:15)
