szombat, december 07, 2013

Élet-lecke


"Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk."
Zsoltár 90,12

A tanuláshoz való viszonyunk különböző lehet. Vannak, akik imádnak tanulni, szeretnek olvasni, felfedezni az új dolgokat, az érdekeseket. Szeretik, ha az ismeret már az övék, azt használni tudják és ezt mások is elismerik. Vannak, akik azért tanulnak, mert ez egy eszköz, amivel elérhetik az áhított célt. Ezért akkor is erősítik és motiválják magukat erre a tevékenységre, ha a képességeik esetleg szerényebbek, vagy a tananyag unalmasabb, fárasztóbb. Természetesen vannak olyanok is, akik nem szeretik a tanulást, számukra még nagyobb ösztönző erő szükséges, hogy mégis megtegyék; és vannak olyan emberek is, akik szeretik a saját ostobaságukat és nem is akarnak soha tanulni. Én nem tudom, te melyik csoportba tartozol, de egyet tudok: akár akarjuk, akár nem, az életünk első napjától kezdve részt veszünk a tanulás-tanítás folyamatában. A szocializálódás, vagyis a tanulás folyamata az életünkben, folyamatosan képessé tesz bennünket arra, hogyan éljük életünket a folyton változó, emberi közösségeinkben. Vagyis abban segít, hogy egy jó életet éljünk. Ebben a folyamatban egyáltalán nem mindegy, kik a tanáraid. Akiknek jóravaló szülők jutottak, jó példaképeket választottak, jó esélyük van arra, hogy egy szép, társadalmilag elismert életet éljenek. A kevésbé szerencsések (hátrányos helyzetű gyerekek, stb.) fáradságos és küzdelmesebb utat járnak be addig, míg azt elérik, ha egyáltalán elérik.

Akárhova születtél is, akárki volt is a tanárod, van egy jó hírem a számodra: a legfontosabb tanárodat, aki mindenre fel tud készíteni, aki mindenben kész segíteni, aki az élet valós bölcsességére meg tud tanítani téged, nos Őt te magad szabadon választhatod! Sőt, minden szavának eredményességét a gyakorlatban is ellenőrizheted!

péntek, december 06, 2013

Nem tudok aludni!




„Jó dolog dicsérni az Urat, és éneket mondani nevednek, ó Felséges! Hirdetni jó reggel kegyelmedet, és hűségedet éjjelente.”
Zsoltárok könyve 92:2-3.

Nagymamámtól nagyon sok tulajdonságot örököltem. (Többnyire jó dolgokat). Volt egy nagyon jó barátnője, akivel sokszor beszélgettek. Egyik alkalommal jön Ilonka néni és így sopánkodik:
-          Jaj, Eszterem, az éjjel megint nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, csak forgolódtam.
Erre nagymamám így válaszolt:
-          Bár én tudnék ébren maradni, annyi mindenért hálás vagyok Istennek, elkezdem Neki sorolni, de aztán azt veszem észre, hogy elaludtam felsorolás közben. (Ebben is hasonlítok nagymamámra!)
Ezen aztán mindketten jót nevettek.
Félretéve a humort: gondolkodtál már azon, milyen lenne az életed, ha attól a perctől kezdve, hogy kinyitod a szemed, egészen addig, amíg este be nem csukod, mindenért kifejeznéd örömödet? Hogy nem telne el egyetlen óra sem a nap folyamán, hogy ne magasztalnád az Urat, hogy ne köszönnél meg neki valamit?
Milyen lenne az életed, ha mától kezdve elkezdenél énekelni? Nem feltétlenül hangosan, csak úgy – a szívedben! Aztán amikor nem bírsz elaludni, akkor elővennéd gondolatban a napodat, és elkezdenél mindenért hálás lenni!
Tudod, mennyire megváltoznál?
Egyszer csak azt vennéd észre, hogy szeretnek emberek a környezetedben lenni. Ugyanis valami kisugárzik belőled. És tudod – a hálás mosolyt az arcodon, a kiegyensúlyozott megelégedettséget jobban szeretik, mint a kimért, örömtelen, panaszkodó arckifejezést.
Elhiszed?

csütörtök, december 05, 2013

A csönd hangja

Kőszikla, oltalom
„Csak Istennél csendesül el lelkem,
tőle kapok segítséget.
Csak ő az én kősziklám és szabadítóm,
erős váram, nem ingadozom sokáig.”
Zsoltárok könyve 62:2-6
A zsoltáros egy igen válságos élethelyzetben írta művét. Olyan emberek vették körül, akik szemtől szemben csak hízelegni tudtak, a háta mögött azonban hazugságokat terjesztettek róla. Ezek az emberek arra törekedtek, hogy Dávidot kifúrják pozíciójából, sőt egyesek a halálát kívánták (4-5. versek).
Vajon hogyan mondhatta Dávid egy ilyen nyomasztó élethelyzetben, hogy a lelke elcsendesült? Lehet, hogy az i.e. 10. században el lehetett csendesedni, de abban a korban, amikor 70-80 decibeles zajszennyezés vesz körül nap, mint nap, aligha – vethetjük a zsoltáríró szemére. Forgalmas utak mellett lakunk, hangos tömegközlekedési eszközöket használunk, de még a metrón mellettünk ácsorgó fülhallgatójából kiszivárgó duc-duc zene se hagy nyugton minket. Iskolában, munkahelyen emberek tucatjai, vagy akár százai vesznek körül, és mindenki mondja a magáét. Annyira megszoktuk ezt, hogy mikor este hazaérünk, szinte nyomasztóvá válik a viszonylagos nyugalom, és hogy véletlenül se váljon fülsüketítővé a csönd, már nyúlunk is a távirányítóhoz, hogy a TV, vagy rádió megadja a szükséges alapzajt. Annyira megszoktuk mindezt, hogy szinte létezni sem tudunk az agytompító zúgás nélkül, addig sem kell az élet problémáinak fejünkben zakatoló gondolatait hallgatni.
Mint egy pohár vízre a sivatagban, olyan nagy szükségünk van a csöndre. Máskülönben hogyan lehetne megkülönböztetni Isten szavát a többi hangtól? Időről időre vállalni kell a magányt, az elvonulást, a csöndet, hogy csak Istenre fókuszálhassunk. Ilyen Isten-élményt nyújthat egy biciklizés, egy naplemente megcsodálása, egy magányos erdei séta, vagy akár a kályhában ropogó tűz hangja. Ezek a tapasztalatok oly mértékben föltöltik az embert, hogy idővel megtanul a legnagyobb zaj közben is „elcsöndesedni” és meghallani Isten üzenetét.
Egy történet szerint egy indián fehér bőrű barátjával sétált egy zsúfolt, forgalmas amerikai nagyvárosban. Az indián egyszer csak mutatóujja fölemelésével megszakította a beszélgetést, majd halkan ezt kérdezte a társától:
– Pszt! Hallod ezt?
– Mit? – kérdezte a barátja.
– Hát a tücsökciripelést.
A sápadt arcú meglepődve nézett indián barátjára, aki egy falréshez vezette őt. Benéztek, és valóban ott ciripelt a tücsök.
Az fehérbőrű ember a nevetés és a fölháborodás közötti hangon ezt kérdezte:
– Hogy voltál képes ezen a zajos utcán meghallani ennek a tücsöknek a ciripelését?
– Egyszerű – válaszolt az indián – figyelj csak!
Majd elővett egy pénzérmét, földobta a levegőbe, és amint az a földre esett, az utca összes járókelője a hang irányába fordította tekintetét.
– Látod! – mondta az indián – Mindenki arra figyel, ami fontos neki.

Keressük a csöndet, hogy megtanuljunk Istenre koncentrálni. Koncentráljunk Istenre, hogy megtanuljunk az élet zajában is elcsöndesedni.

szerda, december 04, 2013

Szívből való Hozzátérés

„De még most is így szól az Úr: Térjetek meg hozzám teljes szívetek szerint; böjtöléssel is, sírással is, kesergéssel is. És szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat, úgy térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez; mert könyörülő és irgalmas ő; késedelmes a haragra és nagy kegyelmű, és bánkódik a gonosz miatt.”
(Jóel próféta könyve 2. fejezet 12-13. vers)

Megtérés?

Csongrádi Pista bácsi szavajárása jut eszembe; „Nincs nagy bajunk, csak meg kéne térnünk!”

Megtérés?

Értékváltás. Ahogy Pál írja: „melyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak ítéltem… mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem” (Fil.3:7-8). S ha a mai nap terveit nézem, s azt, hogy abból mily sok csak saját kívánságaimat szolgálja, azt mondom „meg kéne térnem!”

Megtérés?

Jóvátétel. Mikor „a bűnös visszaadja a zálogot, ha megtéríti, amit ellopott, ha megvallja bűneit, ha szereti Istent és embertársait.” (E.G.White; Nagy küzdelem 412.o.) Bocsánatot kérni, attól, akit megbántottam, akit háta mögött kibeszéltem? Megint csak azt mondom valóban „meg kéne térnem!”

Megtérés?

Bizony, amilyen egyszerűen hangzik, legalább olyan nehéz. Mert elprédikálom, megmagyarázom, Igét Igére halmozva bizonygatom, mennyei piros pontokra hajtva megyek, csinálom, de a szívem mélyén mégis valami hiányzik; az hogy igazán „meg kéne térnem!”

Megtérés?

Bevallom, ez sehogyan sem jön össze nekem. Már annyiszor ígértem, fogadkoztam, s azt hittem megmásíthatom saját magam. De nem. A próbákban újra és újra elbukom és ismételten csak azt mondom „meg kéne térnem!”

Megtérés?

Ma reggel rádöbbentem, eddig rosszul csináltam. Így ma mást teszek. Önerőből történő megtérés helyett Hozzá térek.

kedd, december 03, 2013

A seregek Istene

Ő az, aki hegyeket formál, és szelet teremt. Ő teremti az ember lelkét, és gondolatait kijelenti az embereknek. Ő változtatja a hajnalt sötétséggé, és lépdel a föld magaslatain. Örökkévaló, Seregek Ura és Istene - ez az Ő neve! Ámósz 4,13


 "Az egész menny várta a győzelemnek azt a pillanatát, midőn Jézus felszáll az Atyjához. Angyalok jöttek, hogy a dicsőség Királyát örömujjongás közepette kísérjék az Atyához. Jézus, miután megáldotta tanítványait, elviteték tőlük felfelé. Midőn a menny felé szállott, követte őt a foglyoknak serege, akik feltámadásakor támadtak fel. A mennyei angyalok megszámlálhatatlan serege követte őt és viszont még többen voltak azok, akik a mennyben várták érkezését. Mikor a mennyei város kapujához közeledtek, az Urat kísérő angyalok hangos ujjongással így kiáltottak: "Ti kapuk, emeljétek fel fejeteket és emelkedjetek fel ti örökkévaló ajtók, hogy bevonulhasson a dicsőség királya." A kapuknál várakozó angyalok lelkesen kérdezték: "Vajon kicsoda a dicsőség ama királya?" A mennyei Felséget kísérő angyalok diadalénekkel felelték: "Az erős és hatalmas Úr! Az erős és hadakozó Úr! Ti kapuk, emeljétek fel fejeteket, emelkedjetek fel örökkévaló ajtók, hadd menjen be a dicsőség Királya." Újból kérdezik a várakozó angyalok: "Kicsoda a dicsőség Királya?" A kísérő angyalok énekelve feletek: "A seregek Ura, ő a dicsőség Királya!" A mennyei diadalmenet bevonult Isten városába. A mennyei seregek körülvették fenséges Parancsnokukat, mély imádattal hajoltak meg előtte és fénylő koronáikat lábai elé rakták. Majd hárfáikat pengették, s a gyönyörű zene hangjai betöltötték az egész mennyet. Az angyali karok diadalénekeket zengtek a Bárány tiszteletére, aki megöletett, de ismét él fenségben és dicsőségben."

Ellen G. White, Tapasztalatok és látomások

hétfő, december 02, 2013

Feltöltötted ma az aksidat?





„Jézus ezt mondta nekik: 'Még egy kis ideig közöttetek van a világosság. Addig járjatok a világosságban, amíg nálatok van, hogy a sötétség hatalmába ne kerítsen titeket; mert aki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy.
Amíg nálatok van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek!' Ezeket mondta Jézus, majd eltávozott és elrejtőzött előlük.”
János evangéliuma 12:35-36

Voltunk-e már úgy, hogy nem láttuk a fától az erdőt? Hogy valami annyira elvakított, hogy nem láttuk a körülötte lévő dolgokat? Bizony könnyen járhatunk így. Ebbe a csapdába esett a Jézust követő sokaság is.

Jézus szamár háton vonult be Jeruzsálembe , akár egy király. A sokaság követte őt, és pálmaágakat lengetve dicsőítette. Úgy gondolták, végre teljesül rég dédelgetett vágyuk, és Krisztus megalapítja földi királyságát. Ezt tükrözi kérdésük is, amit Jézushoz intéztek: „Mi azt hallottuk a törvényből, hogy a Krisztus örökre megmarad: akkor hogyan mondhatod, hogy fel kell emeltetnie az Emberfiának? Ki ez az Emberfia?" (János evangéliuma 12:34).


Jézus egy képet használva, burkoltan válaszol. Talán azért, hogy elgondolkodjanak, és éppen ez által rádöbbenjenek, hogy az Ember fia ott áll előttük. Világosságnak nevezte magát, aki fényt hoz a sötétbe. De ők nem értették. Jézus tudta, hogy az utolsó percek drága ajándékát kapták meg ezek az emberek. Még egy kis időt vele tölthettek, vele, a világ Megváltójával, aki annyira szerette őket, hogy képes volt meghalni értük, de ők nem értékelték ezeket a perceket. Nem kért tőlük mást, csupán ennyit: „Higgyetek a világosságban, és az én fiaim lesztek!”, világosság fiai, akik fényt és derűt visznek mások életébe.

Az elmúlt hónapokban több ismerősöm is autó balesetet szenvedett. Elindultak, de nem érkeztek haza. Pedig várták őket. Nem tudták, hogy az utolsó percek ajándékát élik. Vajon mi lenne akkor, ha tudnánk, hogy a rendelkezésünkre álló percek valóban az utolsók?

Sokszor azt mondjuk: ezt majd holnap megteszem, de lehet, hogy a holnap már nem jön el. Mókus kerékben futunk mindannyian. Csak rohanunk, rohanunk megállás nélkül és nincs időnk szinte semmire. Lehet, hogy sok olyan reggelünk volt már, amikor csak elhadartunk egy imát, és futva átolvastuk a reggeli áhítatot, de nem volt időnk néhány percre megállni és elcsendesedni.

Ha hiszünk a Világosságban, lámpák lehetünk. Fényt, derűt, örömöt és remény vihetünk osztálytársaink, munkatársaink, szomszédaink életébe. Ne feledjük azonban, hogy lámpánk a modern kor vívmányaihoz hasonlóan akkumulátorral működik! Időnként fel kell töltenünk elektromossággal. A feltöltődéshez pedig nyugalom kell. Telefonunk sem töltődik fel a levegőben. Be kell dugnunk a konnektorba, és várnunk kell, míg újra megtelik energiával.

Feltöltötted-e ma a telefonod? El ne indulj nélküle, mert egy nagyon fontos hívást mulaszthatsz el!

Feltöltődtél-e ma Világossággal? El ne indulj nélküle, mert sosem tudhatod, kinek az életébe vihetsz fényt!

vasárnap, december 01, 2013

Advent

„Mi Istentől valók vagyunk: aki ismeri Istent, az hallgat ránk, aki nem Istentől van, az nem hallgat ránk. Erről ismerjük meg az igazság lelkét és a tévelygés lelkét.”
János első levele 4:6

Te is elhitted a legnagyobb hazugságot, hogy Ő nem szeret, nem törődik veled, csak magára gondol. Elhitted, és a fogad alatt már roppant is a gyümölcs húsa, mely szádban először édes volt, különös szabadság illata lengett körül, de a másodperc töredéke alatt minden megváltozott. Az édes nektár a rothadt alma ízének hatott már, orrodban pedig a szabadság helyett egy penészes, dohos várbörtön szaga éledt fel. Így csatlakoztál te is a lázadókhoz. 

Idő kellett, hogy lehulljon szemed elől a lepel, és rájöjj, téged könyörtelenül becsaptak, kijátszottak. A „te lehetsz a saját magad istene” helyébe súlyos bilincsek kerültek, és szolgálnod kellett a csábítót. Már tudod te is, hazugság, hogy nem halsz majd meg a végén, és minden pillanat egyre közelebb hozza számodra az elmúlás szelét. 

Te pedig bilincsekkel a kezeden, szolgaságba sújtottan is csak átkokat szórtál az ég felé, hogy mindezt Ő, aki tudta, látta előre, miért engedte meg. De a döntés a tiéd volt. Tagadtad Őt és harcoltál ellene, míg egy napon megláttad szenvedni a penészes, dohos várbörtön legbelső cellájában, amint érted imádkozott. 

És egyszerre világossá vált minden. Betlehem, Galilea és Jeruzsálem történetei, melyeken keresztül Isten kiált feléd a legkedvesebb hangon: Szeretlek! A jászol, a hajó, a kert, Pilátus palotája és a koponya formájú hegy mind hirdeti neked: ilyen az Isten! 

Ahogy szemlélted a szenvedő, kereszthalálra várt arcot, kezeiden a bilincsek egyre engedtek szorításukból, míg végül csörömpölve zuhantak le a nedves földre. A börtönajtók nyikorogva tárultak ki előtted szélesre, az őrök feltartott kézzel álltak el utadból, és szemedet dörzsölve léptél ki végre a fényre. A penész helyett az élet illatát érezted orrodban, a rothadt gyümölcs húsa helyett szádat a friss kenyér és szőlő leve töltötte el, mert végre megláthattad az Isten igazi arcát.