szombat, január 17, 2009

Az elszalasztott alkalom

“Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg”
(Máté evangéliuma 25: 45).

A Prédikátor könyve hetedik fejezete ezzel az összegzéssel zárul: “arra jöttem rá, hogy Isten az embereket becsületeseknek teremtette, csakhogy ők mindenféle okoskodásokhoz folyamodtak” (29. vers). Az ember, már kora gyermekkorától kezdve kibúvókat keres azon feladatai alól, amelyekről ugyan tudja, hogy helyesek, de valamilyen oknál fogva nem fűlik hozzájuk a foga – vagy, mert nehézkesek, vagy, mert elvonják valamilyen kedvtelésétől, vagy egyszerűen, mert nem látja hasznukat. Ez különösen igaz akkor, amikor felebarátaink megsegítéséről van szó. Sokszor szeretnénk kibújni a második nagy parancsolat – a szeresd felebarátodat, mint saját magadat - teljesítése alól, ha mást nem hát azzal, hogy Isten egyszerű és egyértelmű parancsát bonyolulttá és bizonytalanná tesszük kérdésünkkel: „De ki a felebarátom?” (Lk. 10: 29). Majd indoklást, biztosítékot igénylünk, hogy a segítségünk nem lesz hiábavaló, hogy a másik azt meghálálja, viszonozza, ha nem is irántunk, de Istenünk felé. Pedig a felebarát szeretete nem igényel ilyen megfontolásokat. A képzelőerőnket nem okoskodásra kaptuk Istentől, hanem azért, hogy együtt tudjunk érezni olyan embertársainkkal is, akiknek az élethelyzete más, mint a miénk; akiknek a kínja, baja eltér a mi tapasztalatainktól; és nem utolsósorban azért, hogy minden embertársunkban meglássuk Krisztust. Mert minden alkalommal, amikor szemet hunyunk egy szükséglet felett, amikor elengedünk a fülünk mellett egy segélykiáltást, akkor Krisztust mellőzük. Nem okoskodásra van szükségünk, és nem is válaszokra az önmagunkat igazoló kérdéseinkre, hanem arra, hogy minden emberben meglássuk azt, akit Krisztus szeretett és önmagát adta érte. Ha tehát éhezőt vagy szomjúhozót látsz, vagy helyét kereső idegent, magára hagyatott beteget vagy foglyot... egyszóval, ha bárki embertársad meghúzza a vészharangot, „sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.” Indítéknak meg legyen elég Krisztus szava: „Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg” (Mt. 25: 40).

péntek, január 16, 2009

A bűnöst illeti a büntetés

„Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni;
a fiú ne viselje az apa vétkét, se az apa ne viselje a fiú vétkét;
az igazon legyen az ő igazsága, és a gonoszon az ő gonoszsága.”


Ezékiel 18:20



„Meghalt Mátyás Király, oda az igazság” – tartja a közmondás. A Biblia szerint az igazság nem Mátyás halála óta hiányzik erről a földről, hanem Ádám és Éva bűntettétől kezdve, amit az Éden kertjében követtek el. A bűn az Istentől való eltávolodást hozta magával, s ezzel együtt az isteni elvektől való elszakadást is. Ettől a ponttól kezdve világunk a nagy csaló, Sátán fennhatósága alá került, s földünkön globálisan már nem Isten elvei érvényesülnek, hanem Sátáné (2Korinthus 4:3-4).

A sok-sok igazságtalanság, csalás, becstelenség, erőszak, személyválogatás, mind-mind Sátán elvei szerinti „igazságok”, amolyan kificamodott, Isten elveit meghazudtoló igazságok. Ezek miatt a megromlott elvek miatt gyalázzák sokan Istent, mert azt hiszik, hogy minden rossz, ami velük történik, az Isten akaratából megy végbe rajtuk. Pedig ezek Sátán gonoszságai, melyek minden embernek fájdalmat okoznak.

Isten igazsága nem ilyen. Az alapige arra mutat rá, hogy Isten igazsága még mindig a helyén van, nem változott, nem mutálódott, nem ficamodott ki! Ő jogosan jár el minden ember ügyében. A bűnt nem kéri számon az ártatlan emberen, csak a bűnösön. Ő az, aki az ember legbelsőbb indulatait és gondolatait ismeri, s igazságosan ítéli meg azokat (Zsidók 4:12; Zsoltár 7:10). Isten nem személyválogató (5Mózes 10:17; Apostolok cselekedetei 10:34), nem könyörtelen, hanem irgalmas (Zsoltár 103:8); igazságos (Zsoltár 92:16); szerető (5Mózes 4:24). Isten maga az igazság, s bennünket is arra tanít, hogy legyünk ebben hozzá hasonlók: „Igazságot, igazságot kövess, hogy élhess, és örökségül bírhasd azt a földet, amelyet az Úr, a te Istened ád néked.” (5Mózes 16:20)

Az ige azt mondja, hogy „amely lélek vétkezik, annak kell meghalnia…”. Isten ebben a tekintetben mégis óriási „igazságtalanságot” követett el! Jézus Krisztust hagyta meghalni, pedig Ő nem volt bűnös (Lukács 23:47; János 14:30). Ennek a Jézus részéről önként vállalt igazságtalanságnak köszönhetjük, hogy élünk, hogy bűnbocsánatot nyerhetünk, hogy az örök élet jutalmában reménykedhetünk (Róma 5:8).

Sokszor panaszkodunk, mert akadályoznak bennünket jogaink érvényesítésében. Fel vagyunk háborodva, mert nem azt kapjuk meg, amihez jogunk lenne. Ez az ige ma megtanít minket arra, hogy örüljünk annak, hogy Isten nem jogunk, illetve érdemeink szerint bánik velünk, hanem kegyelmesen és irgalmasan. Jogunk csak egy dologra lenne, hogy meghaljunk! Hiszen a „bűn zsoldja halál”, ezzel szemben „az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.” (Róma 6:23). Adjunk ezért ma hálát Istennek!

csütörtök, január 15, 2009

A megfáradtak reménye

"Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám boldogító, és az én terhem könnyű."
Máté evangéliuma 11:28-30

Van olyan ember, akinek nincsen szüksége egy kicsit nagyobb nyugalomra? Sajnos van olyan mentális betegség, ami ingerszegény környezetben eltöltött életszakasz miatt alakult ki egyes embereknél, de az emberiség nagyobb hányada a túl sok nyugtalanság miatt szenved. Tegyük hozzá, hogy a szenvedés a semmi közepette sem kerüli el az embert.

Egy megfáradt ember úgy érzi, hogy kétszer olyan nehéz a teste, mint amikor kipihent állapotban van. Jézus a fáradt, megterhelt embernek mondja, hogy még vegyen fel valamit. Jól értettük? Nem valaminek a letevéséről beszélt? Nem! Fáradt embereknek még meg kell tenniük a lépéseket Jézushoz, hogy Jézus adjon egy különleges terhet a vállainkra.

Abban nincs választásunk, hogy akarunk-e terheket hordozni, igát viselni. Mindenképpen igent kell felelnünk rá, mint ahogyan kötelező lélegeznünk is. De egyet megválaszthatunk: Jézus igáját hordjuk-e, vagy a bűn jármát. Jézus nem olyan ügynök, aki nem mond el mindent, hogy csak a szépet lássuk, és igent mondjunk. Jelzi, hogy teherről van szó, de olyanról, ami boldogító és könnyű.

Sokszor találkozunk azzal a jelenséggel az életünkben, hogy kapunk valamit, mégis szegényebbek lettünk vele, de Jézus olyant ajándékoz nekünk, ami teher ugyan, de könnyebb lesz az életünk, mint enélkül volt. Hozzáadjuk, mégis kevesebb lesz. Ez az isteni matematika.

Jézus mindenkit hív. Azokat, akikre a világnak nincs szüksége – ki keres mindenbe belefáradt, terhek alatt nyögő alkalmazottakat? Itt a földön az energiától duzzadó, mindig sportos és soha ki nem boruló munkás a keresett. Ki keresne olyant, akinek szükségletei vannak, de tenni nem sokat tud?

Mi adja a legnagyobb megnyugvást az embernek? Jézus azt mondja, hogy az, ha megtanuljuk, hogy Ő szelíd és alázatos szívű. Ha minden nap rájövünk, hogy nem azért vagyunk fáradtak, mert Jézus kért tőlünk sokat, hanem azért, mert mi nem a jó terhet vettük a nyakunkba. Ha minden nap újra meglátjuk, hogy Jézus nem űz bennünket nagyobb elvárások felé, hanem csak azt kéri, hogy mindennap gondoljunk arra az Istenre, Aki Ember lett értünk, olyan ember, aki szelídségre és alázatosságra használta a világmindenség tulajdonjogának rangját. Ebben az egy igazságban lehet és érdemes megnyugodni.

szerda, január 14, 2009

A puszta föld kivirul

„Ímé, újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még? Igen, a pusztában utat szerzek, és a kietlenben folyóvizeket. Dicsőítni fog engem a mező vada, a sakálok és struczok, hogy vizet szereztem a pusztában; a kietlenben folyóvizeket, hogy választott népemnek inni adjak. A nép, a melyet magamnak alkoték, hirdesse dicséretemet!”
(Ézsaiás könyve 43. fejezet 19-21. vers)
Néhány éve az Örökkévaló segítségével alkalmam volt elmenni a Júdeai sivatagba, arra a vidékre, abba a pusztába, melyről Ézsaiás próféta beszél. Ez a puszta egy kietlen és élhetetlen kősivatag. Néhány beduin családon kívül senki nem él ott. Viszont több olyan kibucban, faluban jártam, melyek húsz, huszonöt éve nőttek ki a semmiből. Emberi erővel és tudással, pálmafákkal és virágokkal teli oázisokat varázsoltak ide. A puszta többé nem puszta. Vagy mégis az?

Az ember azt a helyet nevezi pusztának, ahol nem marad meg semmi, ahol nem látja az élet lehetőségét. Mivel mindent betelepítünk, befüvesítünk, mindent átalakítunk, ahogy nekünk tetszik, igazán puszta hely a földön egyre kevesebb van. Mégis a népesség növekedésével egyenes arányban nő az elsivatagosodott terület mértéke.

Az emberi szív válik pusztává. Egyre többünk élete válik kopárrá és kietlenné, sakálok tanyájává. Egyedül vagyunk a nagyváros forgatagában, egyedül a tömbházak sűrű rengetegében és sokszor egyedül egymás ölelésében. A magányhoz nem kell lakatlan sziget.
Tóth Árpád szavai ma hatványozottan visszhangoznak.

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,Mint egymástól itt a földi szivek!A Sziriusz van tőlem távolabbVagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
(Tóth Árpád: Lélektől lélekig)

És az Isten is olyan távoli, olyan megfoghatatlan. Néha úgy érzed talán te is, mintha nem figyelne, mintha elfelejtett volna. Barangolsz az élet homoksivatagában és nincs, aki szomjadat oltaná, nincs aki megmutatná merre találsz egy oázist, egy kutat.

De az Örökkévaló nem ilyen. Ott ballag veled. Azt mondja a próféta: Isten újat cselekszik, de nem a távoli jövőben. Most készít valami újat benned és bennem. Vizet fakaszt a életünk pusztájában. Életet teremt, vagy legalábbis az élet lehetőségét. Táplálni kívánja naponta a lelkedet.

Vedd észre Őt! Ne vánszorogj tovább egyedül! Ne elégedj meg egy csepp vízzel, ha az egész óceán a tied lehet. Az Ige óceánja, melyben e reggeli szavak csupán parányi cseppek.
Jöjj vissza a Szentírás forrásához a mai nap minden órájában és meglátod sosem voltál és sohasem vagy egyedül.

kedd, január 13, 2009

Sokat akar a szarka, de…

„Az összeomlást gőg előzi meg, a bukást pedig felfuvalkodottság.”

(Jeremiás könyve 23, 23-24)

Nagy birodalmakra éppúgy, mint az egyes emberre igaz, hogy addig lehet sikeres vállalkozásában, amíg helyesen ítéli meg önmagát. Abban a pillanatban, amikor felül, vagy alul értékeli a szerepét, potenciális vesztessé lép elő. Ez az örökérvényű igazság az élet minden területére igaz. Nincs kivétel. Aki elszáll, az kiszáll a „játékból”.

Nem okozna nehézséget összegyűjteni akár egy tucat élt, vagy élő közéleti „nagy” embernek a történetét, akik csúfos véget értek, mert nem tudták elhelyezni magukat az élet sakktábláján.
Azonban álljon itt örök figyelmeztetésként Lucifer, a menny egykori első számú angyala bukásának rövid története E.G.White tollából.

„A mennyei tanácskozó testületek kérlelték Lucifert. Isten Fia elétárta a Teremtő nagyságát, jóságát és igazságosságát, valamint törvényének szentségét és változatlanságát. A menny rendjét Isten állapította meg; és ha Lucifer eltér attól, meggyalázza Alkotóját, magát pedig romlásba dönti. De a végtelen szeretettel és irgalommal adott figyelmeztetés csak ellenállást keltett. Lucifer hagyta, hogy a Krisztussal szembeni féltékenység eluralkodjék rajta, és még elszántabb lett. A maga dicsőségétől eltelve elsőbbség után vágyott. Lucifer a neki adományozott magas méltóságot nem tartotta Isten ajándékának, és nem volt hálás érte Teremtőjének. Büszkélkedett fényességével és magasztos helyével. Istennel egyenlő akart lenni. "Miért legyen Krisztus az első? - kérdezte ez a hatalmas angyal. - Miért megbecsültebb Ő, mint Lucifer?" Először Lucifer maga sem látta, hova sodródik. Nem volt tisztában a saját érzéseivel. De amikor bebizonyosodott, hogy elégedetlenségének semmi oka nincs, már tudta, hogy tévedett, hogy Isten kívánalmai jogosak, és ezt az egész menny előtt be kell ismernie. Ha ezt megtette volna, megmenthette volna önmagát és sok angyaltársát. Ekkor még nem számolta fel teljesen Isten iránti hűségét. Elhagyta ugyan oltalmazó kérubként betöltött helyét, de ha elismerve a Teremtő bölcsességét, vissza akart volna térni Istenhez, és örömmel vállalta volna az Isten csodálatos tervében neki szánt helyet, újra elfoglalhatta volna tisztét. De büszkesége nem engedte meghódolni. Elszántan védte a maga álláspontját, bizonygatva, hogy nincs szüksége bűnbánatra, és teljesen belevetette magát az Alkotója elleni nagy küzdelembe. „
Nagy küzdelem, A bűn eredete

Nem elég a szörnyülködés. Jöjjünk az Úrhoz ma is hálaadással és tegyünk le őhozzá minden értékünket, szolgáljuk Őt teljes szívből.
Vagy így teszünk, vagy elveszünk!

hétfő, január 12, 2009

Az erőszaktól való szabadulás

„Ments meg, mert vért ontottam, ó Isten, szabadító Istenem! És igazságodat ujjongva hirdeti nyelvem.”

(Zsoltárok könyve 51:16)

„Szex-botrány a királyi családban!” „Aljas gyilkosságot és házasságtörést követett el a nemzet elöljárója.” … ma talán csak erre emlékeznénk, ha Dávid király sztoriját említené valaki.
Hála Istennek a Biblia más stílusban, és más céllal íródott, mint napjaink botrány történetei. Szeretünk „csámcsogni” ismert emberek bukásain. Lám-lám ők is csak emberek, ők is sebezhetők, ők sem bűntelenek – (csakúgy mint mi).
A szörnyülködés és az esetleges káröröm mellett azonban van egy maradandó mellékhatás amit, csak később veszünk észre: a rossz példa hatása. Lehet, hogy most elítéljük, amit más tesz, de talán titokban valahol irigyeljük, hogy ő legalább bevállalta, vagy ami még rosszabb, mi is elkövetjük ugyanazt a hibát.

Van egy módja mégis annak, hogy a bűnről beszéljünk, anélkül, hogy fölösleges reklámot csinálnánk neki. Ezt a fajta nyíltságot, őszinteséget látjuk az 51. zsoltárban. A zsoltár nagy része egy szívszorító könyörgés a bűntől való szabadulásért. Dávid itt elismeri és elítéli tettét, őszintén szeretné kapcsolatát helyreállítani Istennel.

A helyreállítás viszont nem teljes azzal, hogy Dávid bűnbocsánatot nyer. A bűne nem magánügy, ezért gyógyítás is szélesebb körű kell, hogy legyen. Helyre kell hozni a rossz erkölcsi példa romboló hatását, tapasztalata óvó figyelmeztetés lehet mások számára. Ezért mondja a 14-15. versben: „Vidámíts meg újra szabadításoddal, támogass, hogy lelkem készséges legyen, hogy taníthassam utaidra a hűtleneket, és a vétkesek megtérjenek hozzád.”

A bűnről akkor van értelme beszélni, ha a bűnbocsánatról is szólunk. Ha követünk is el hibákat, nincs meggyőzőbb bizonysága a kegyelemnek, mint egy őszinte bűnbánó bűnös, aki örömmel hirdeti Isten igazságát és szeretetét.

vasárnap, január 11, 2009

Az Úr segít

Közel van az ÚR a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.
Zsoltár 34:19

Előfordul, hogy az ember nem is tudja, mitévő legyen egy-egy helyzetben. Balra vagy jobbra forduljak? Még nehezebb a döntés, ha két rossz közül kell választanunk. Valami ilyesmi fenyeget: „…mint mikor valaki oroszlán elől fut, és medve támad rá, vagy bemegy a házba, kezével a falhoz támaszkodik, és kígyó marja meg. „ (Ámósz 5:19)

Dávid sem lehetett könnyű helyzetben. Egyik oldalon Saul, aki eszét vesztve az életére tör, a másik oldalon az ellenség, a filiszteusok. Dávid a filiszteusok közé menekül, de hamar kiderül róla, hogy igazából ő Izrael királya – legalább is a filiszteusok szerint - , akiről azt énekelték odahaza: „Megölt Saul ezret, Dávid pedig tízezret!” Nos, az ének nem éppen jó PR ott, ahonnan hiányzott az a tízezer. Mit tehetett Dávid? Oroszlán elől futott, medve támadt reá, most pedig még egy kígyó is éppen harapni készült. Dávid bolondnak tettette magát. Nem tudom, hogyan dolgozta fel az eseményeket, miközben azon izgult, hogy meggyőző-e a viselkedése, illetve, hogy rajta marad-e a felvett nyálcsorgatás szokása. Mindenesetre a terv működött, és hamarosan szélnek eresztették a „bolond” Dávidot. Szabadulása után elemi erővel tör ki belőle nem éppen kellemes nyaralásának élménye a 34. Zsoltárban: „Kiáltott a nyomorult; az ÚR meghallgatta, és minden bajából kiszabadította” (7).

Van ezekben a szavakban némi önirónia is…Mi járna a mi fejünkben egy ilyen élmény után? Dávid a jót látta meg a történtekben. Mi jó lehet egy ilyen helyzetben? Isten. „Érezzétek, és lássátok, hogy jó az ÚR! Boldog az az ember, aki hozzá menekül. Féljétek az URat, ti szentjei, mert nem szűkölködnek az istenfélők.” (9,10) Meglátni a jót mindenben annyit jelent, mint meglátni Istent: az Urat, aki segít. Minden megpróbáltatás között hinni a szabadító Istenben. Ez lehet, hogy a világban bolondság, de a hívő ember számára a legkézenfekvőbb megoldás.

És Isten is az ilyen embereket kedveli. Mert nem a szépeket, okosakat, „hanem a világ bolondjait választotta ki magának az Isten…” (1Korintus 1:27)