Áldjad az Urat


„Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről. Aki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet.”

Az áldás, (héberül: Bracha) a Biblia egyik legfontosabb és ugyanakkor az egyik legtitokzatosabb fogalma. Jelenti az életet, az egészséget, a jó dolgok összességét.

Gondoljunk csak arra, ahogy Isten a teremtésnél megáldja az állatvilágot, (1Móz.1:22) és az embert (1Móz.1:28) a szaporodás, az élet továbbadásának képességével. Aztán megáldja és megszenteli a szombatot, mint a Vele való szoros kapcsolat pecsétjét. Aki engedelmeskedik és megtartja a parancsolatait azt rengeteg áldás éri: „reád szállnak mind ez áldások, és megteljesednek rajtad, ha hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára.” (5Móz.28:2), stb.

Mai Igénkben, Dávid, ezekre az isteni áldásokra való válaszra szólít fel. De hogyan? Mit jelent ez a gyakorlatban?

A zsidóság ezt úgy próbálja elérni, hogy a rabbinikus irodalom az élet szinte minden eseményére - ébredés, kézmosás, étkezés, természeti jelenségek látványa, stb. – külön-külön megfogalmazott egy „Baruch Ata Adonai Elohénu” – „Áldott vagy Örökkévaló Istenünk” kezdetű áldásformulát, amit adott pillanatban kell mondani, mintegy rövid hálaként.

A kereszténységben, ’az áldjad az Urat’ kifejezés a gyakorlatban valamiféle dicsérő énekkel való magasztalást, vagy egy hálaima elmondását jelenti.

Ám, Dávid felszólítása többről szól, mint dicséreténeklés, mint percenkénti áldásmondás. Számomra ma az ’Áldjad én lelkem az Urat!’ azt jelenti:

Amellett, hogy hálát adok azért a sok ajándékért, amit Tőle kaptam, továbbadom azokat másoknak is.

Felajánlom a segítségemet, bevásárlok idősebbeknek, betegeknek. A boltban csak annyit veszek le a polcról, amire épp szükségem van, hagyok másnak is. Az „Ugye, ugye meg van írva” kezdetű mondatok helyett a bennem lévő reménységről beszélek.

’Áldom az Urat’ – számomra annyit jelent: Neki szentelem az életem!