szombat, február 13, 2016

Ajándék Istennek


"És szóla az Úr Mózeshez, mondván: Szólj az Izráel fiainak, hogy szedjenek nékem ajándékokat; minden embertől, a kit szíve hajt arra, szedjetek nékem ajándékokat."

2Mózes 25,1-2

Mit tudsz annak adni, akinek mindene megvan? Mit adhatnál annak, akitől te kaptál mindent?

A legtöbben ilyenkor a szüleinkre gondolunk. Igaz, soha nem tudjuk meghálálni azt, amit édesanyánktól és édesapánktól kaptunk. Mégis, van valaki, aki még tőlük is jobban szeretett minket és aki még náluk is többet adott mindannyiunknak! Ő Isten maga. Az Élet Forrása, Teremtők, Alkotónk, Megváltónk, Jótevőnk. Mindent amink van, és mindent amik vagyunk Neki köszönhetünk, ezért hívta Mózes adakozásra a népet, hogy kifejezhessék hálájukat Isten iránt. És vajon mire fordította az Úr az adományokat? A szent sátor felépítésere. Isten hajléka, az Úr lakhelye volt a céladomány. Erre pedig azért volt szükség, hogy Teremtőjük közöttük lakjon.

Amikor Isten ajándékot kér, még akkor is ad és vissza ad. Ad hálát a szívünkbe, megajándékoz jelenlétével, hogy szüntelen biztonságban lakozzunk. Ilyen a mi Megváltónk!

péntek, február 12, 2016

A tenger lecsendesítése

„Időközben nagy szélvész támadt, és a hullámok becsaptak a hajóba annyira, hogy az már-már megtelt. Ő pedig a hajó hátsó részében egy vánkoson szunnyadt. És fölkeltették Őt ezekkel a szavakkal: Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk? Erre fölkelt, megdorgálta a szelet, majd azt mondta a tengernek: Hallgass! Némulj el! És elállt a szél és nagy csendesség lett. Majd így szólt hozzájuk: Miért vagytok ilyen gyávák? Hogy van az, hogy nincs hitetek?”
 Márk 4:37-40.
Ma egy gyönyörű énekkel és egy idézettel szeretnék neked nagyon szép napot kívánni:


Miután elbocsátotta a sokaságot, elvitték Őt… a hajóra, és sietve elindultak. Ám nem egyedül távoztak. Volt néhány halászhajó a parthoz közel, ezek gyorsan megteltek emberekkel, akik követték Jézust, mert még látni és hallani akarták Őt. 
  Végül a Megváltó kiszabadult a sokaság nyomása alól, fáradtságtól, éhségtől gyötörten ledőlt a hajó farában, és hamarosan elaludt. Csendes, kellemes este volt, nyugalom honolt a tavon. Hirtelen azonban sötétség borította be az eget, vad szél söpört le a hegyek katlanjaiból a keleti partra, s a tavon szörnyű vihar támadt. 
  A nap már lement, s az éj sötétje borult a viharos tengerre. A süvítő széltől felkorbácsolt hullámok nagy erővel vágódtak a tanítványok hajójának, és elnyeléssel fenyegették. A kemény halászok életüket a tavon töltötték, és számos viharban biztonsággal irányították bárkájukat - most azonban erejük, jártasságuk mit sem segített. Tehetetlenül vergődtek a vihar szorításában, s elhagyta őket a remény, látván, hogy hajójuk megtelik vízzel. 
  Annyira lefoglalta őket a menekülésért vívott küzdelem, hogy el is felejtették: Jézus is a fedélzeten van. Most, midőn látták, hogy munkájuk hiábavaló, és csak a halál vár rájuk, eszükbe jutott, kinek a parancsára indultak el a túlsó partra. Jézusban volt egyedüli reménységük. Erőtlenségükben, kétségbeesésükben felkiáltottak: "Mester, Mester!" (Lk 8:24) Ám a sűrű sötétség elrejtette Őt szemük elől. Hangjukat elnyelte a tomboló vihar - semmi válasz. Kétség és rettegés hálózta be őket. Elfeledkezett róluk Jézus? Aki győzött a betegség, démonok, sőt még a halál fölött is, annak nincs ereje, hogy most segítsen tanítványain? Nem érdekli nyomorúságuk? 
  Ismét kiáltanak, de nem jön válasz, csak a haragos szél süvölt. Hajójuk süllyedőben. Egy pillanat, és nyilvánvalóan elnyelik őket az éhes vizek. Hirtelen vakító villám szeli át a sötétséget, s ők meglátják az alvó, a fejetlenségtől nem zavartatott Jézust. Ámulattal vegyes kétségbeeséssel kiáltanak föl: "Mester, nem törődsz vele, hogy elveszünk?" (Mk 4:38) Hogyan pihenhet oly nyugodtan, amikor ők veszélyben vannak, s a halállal tusakodnak? 
  Kiáltásuk felébreszti Jézust. A villám fényében mennyei békét fedeznek föl arcán, tekintete elárulja: nem Önmagával törődik, gyöngéden szereti őket. Szívből Felé fordulnak, s kiáltják: "Uram, ments meg minket, mert elveszünk" (Mt 8:25). 
  Soha senki nem ejtette ki ezt úgy, hogy ne talált volna meghallgatásra. Miközben a tanítványok végső erőfeszítéssel megragadják evezőiket, Jézus felkél. Ott áll tanítványai körében, miközben a vihar tombol, a hullámok átcsapnak fölöttük, s villám világítja meg arcát. Felemeli kezét - amit oly gyakran tett, midőn irgalmasságot cselekedett -, és így szól a haragos tengerhez: "Hallgass, némulj el" (Mk 4: 39). 
  A vihar megszűnik. A hullámhegyek aláesnek, elcsendesednek. A felhők eltakarodnak, előtűnnek a csillagok. A hajó nyugodt tengeren pihen. Ekkor Jézus tanítványaihoz fordul, és szomorúan megkérdi: "Miért vagytok ily félénkek? Hogy van, hogy nincsen hitetek?" (Mk 4:40) 
  A tanítványok elnémultak. Még Péter sem próbálta kifejezni a szívét összeszorító félelmet. A Jézust kísérő többi hajó ugyanolyan veszélyben volt, mint a tanítványoké. Félelem és kétségbeesés lett úrrá azok utasain is. Jézus parancsa azonban lecsendesítette a zűrzavar színhelyét. A vihar tombolása közel sodorta egymáshoz a hajókat, így mindenki látta a csodát. A rákövetkező csendben elfeledkeztek a félelemről. Az emberek ezt suttogták egymásnak: "Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?" (Mk 4:41) 
  Amikor Jézust felkeltették a viharban, tökéletesen nyugodt volt. Szavaiban, tekintetében nyoma sem volt a félelemnek, mivel szívében nem lakozott félelem. Ám nem a mindenható erő birtokában pihent. Nem, mint az "ég, föld s tenger Ura" nyugodott csendben. Ezt a hatalmat letette, és … Az Atya hatalmában bízott. Jézus hitben pihent - hitt Isten szeretetében, gondviselésében -, a vihart lecsendesítő szó hatalma pedig Isten hatalma volt. 
  Ahogyan Jézus hittel pihent Atyja gondviselésében, úgy kell nekünk megpihennünk Megváltónk gondoskodásában. Ha a tanítványok bíztak volna Benne, békében maradtak volna. A veszedelemben tanúsított félelmük megmutatta hitetlenségüket. Abbeli erőfeszítésükben, hogy megmeneküljenek, megfeledkeztek Jézusról, s csak akkor fordultak Hozzá, aki segíthet rajtuk, amikor magukban már nem bízhattak. 
  Milyen gyakran szerzünk a tanítványokéhoz hasonló tapasztalatot! Amikor a kísértés vihara eljön, rettentő villámok cikáznak, a hullámok átcsapnak rajtunk, mi egyedül küszködünk a viharral, mert elfelejtjük, hogy Valaki segíthet. Saját erőnkben bízunk, míg reményünk porba hull, s már-már elveszünk. Akkor eszünkbe jut Jézus, s ha Őt hívjuk, hogy mentsen meg, nem kiáltunk hiába. Bár szomorúan megrója hitetlenségünket, önbizalmunkat, sohasem tagadja meg a szükséges segítséget. Legyünk szárazföldön vagy vízen, ha Megváltónk szívünkben él, nem kell félnünk. Élő hitünk az Üdvözítőben lecsendesíti az élet tengerét, s Ő olyan módon szabadít meg a vészből, ahogy azt a legjobbnak ítéli.” Idézet Ellen G. White Jézus élete c könyvből. 

csütörtök, február 11, 2016

Örök szeretet

„A messzeségben is megjelent az Úr: Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.”
Jeremiás próféta könyve 31:3

Tizenegy, vagy talán tizenkét éves voltam, mikor legjobb gyerekkori barátommal nekivágtunk, hogy megmásszuk Pécsett a tettyei sziklákat. A – mintegy 40-50 m magas – sziklatömb tetején a város egyik képzőművészeti büszkesége magasodik, egy életnagyságú (vagy még annál is nagyobb) kereszt, rajta a megfeszített Krisztus (Rétfalvi Sándor alkotása, 1969). Bátran vágtunk neki a meredélynek (minden biztonsági kötél nélkül), és utunk első felében ügyesen vettük az akadályokat. A szikla repedései létraként szolgáltak, melybe hol belekapaszkodva följebb húztuk magunkat, hol pedig a lábunkkal megtámasztottuk magunkat. Körülbelül a szikla közepe táján lehettünk, mikor pillanatok alatt elsötétedett az ég, majd hatalmas nyári zápor kerekedett. Teljesítményünk fölötti öröm hamar halálfélelembe csapott át. A vizes sziklák síkossá váltak, és hol a kezünk, hol a lábunk csúszott le róla. Megpróbáltunk visszafordulni, de az még veszedelmesebbnek tűnt, mint a fölfele menet. Így hát zuhogó esőben folytattuk hegymászásunkat, kétségbeesetten keresve a biztos fogódzókat. Mindkettőnket a sírás környékezett. Nem sokszor imádkoztam olyan buzgón isteni gondviselésért, mint azokban a nehéz pillanatokban. Már magam sem tudom hogyan, de valahogy fölértünk, és az első dolog, amit megpillantottunk, az a feszület volt. Mindketten éreztük, hogy ott valami rendkívüli dolog történt. Csurom vizesen, átfázva, remegő lábakkal elvonszoltuk magunkat a csúcstól párszáz méterre emelkedő Havihegyi templomig, és ott – az ajtó zárva lévén – leültünk a lépcsőre, és megköszöntük Istennek, hogy megmentette az életünket. Bár nem ezeket a szavakat használtuk, de akár ezt a jeremiási igét is idézhettük volna:

„A messzeségben” – mikor kilátástalan volt a helyzetünk a szikla közepén a zuhogó esőben – „is megjelent az Úr:” – Rétfalvi Sándor alkotásában – Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen” – és tényleg, mintha Isten keze húzott volna magához, hogy semmi bajunk ne essék. Így mondtam le tizenegy-tizenkét éves koromban hegymászó karrieremről, hogy inkább Isten örök szeretetének kifürkészésére adjam a fejem…

szerda, február 10, 2016

Tökéletes teremtés



És látá Isten, hogy minden, amit teremtett vala, íme igen jó. És lőn este és lőn reggel, hatodik nap.
(Mózes első könyve 1. fejezet 31. vers)

Korlátolt bűnös agyunkkal alig tudunk valamicskét megérteni abból a csodából, ahogy a földi élet kikerült Alkotónk kezéből. A teremtés minden egyes napjának végén refrénszerűen hangzik fel: „látta Isten, hogy jó”, majd legvégül, a hatodik nap; „minden igen jó.”

Ezzel szemben, ha visszanézel ennek a hétnek napjaira, vajon te hogyan értékelnéd azt, amit és ahogy szóltál, vagy tettél? Ki mernéd jelenteni: íme, minden igen jó!”? Mert én nem.

Bizony, a legjobb szándék ellenére is hibázunk, elrontunk dolgokat, aztán csak szabadkozunk; „ez a sütemény most nem úgy sikerült…”. No meg, ha látszólag tényleg jól megcsináltunk valamit, arra is azt mondjuk; „jól működik, de x óra használat után hozza vissza átnézni, szervízelni.”

Ezért olyan elképzelhetetlen, milyen is lehet az Éden kertjének tökéletes harmóniája. Ahol „halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel.21:4)

Milyen lesz majd vekker helyett Jézus hangjára ébredni reggel... Gyönyörű pázsiton odalépdelni és szakítani az élet fájáról... S mikor az élet vizének folyójában megpillantod magad, mennyivel más lesz az a kép, mint amit ma a tükörben láttál!   

Milyen jó lesz úgy tanulni, hogy nem felejted el soha, és úgy dolgozni, hogy nem kell állandóan az elmúlással küzdve javítgatni, renoválni, amit csinálsz, és persze bármit teszel, az nem lesz fárasztó, unalmas, hiábavaló…

A teremtés összefoglalása: „íme minden igen jó!”, azt üzeni ma, hogy, Isten soha nem ejt hibát. Az Ő kezei közül csak jó dolgok kerülnek ki. S amit elrontottunk, azt helyreállítja, és örökre tökéletessé teszi.

És ezt a helyreállítást, az újjáteremtést ma szeretné benned elkezdeni, folytatni, „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden” (2Kor.5:17)

Krisztus által újjáteremtett emberként ma törekedj arra, hogy minden szó, minden tett, a legapróbb gesztusod, az arcod rezdülése is olyan legyen, hogy mikor visszanézel a nap végén, azt mondhasd; „Uram a te segítségeddel „íme minden igen jó!”

kedd, február 09, 2016

Istennek terve van veled!



„Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa.

Mózes első könyve 50. fejezet 20. verse


Engem az ragad meg legjobban, hogy: „Isten terve”. Istennek a terveire vagyok mindig nagyon kíváncsi. Ha tehetném, egy szer átlapoznám azokat a feljegyzéseket, amik arról készültek, hogy az Isten tervei alapján jártam e az életutamat? Biztosan számtalan alkalom volt már, hogy eltértem a tervtől.

Az életben sokszor azoktól kapjuk a támadásokat, akiktől a legkevésbé várjuk. Sokszor nem is a probléma az, ami ledönt bennünket a lábunkról, hanem az, ahogy reagálunk a problémára. Nagyban hozzájárul a boldogulásunkhoz, az, hogy hogyan állunk a dolgokhoz, hogy inkább hozzáfogunk az önsajnálathoz, vagy megpróbáljuk meglátni a rosszban is a jót, és megpróbálunk felállni. Ehhez nagy hitre van szükség, hogy el tudjuk azt fogadni azt, ami van. Mindig próbáljunk a nehéz helyzetekből is valamit tanulni, valamit nyerni abból. Mert nem véletlenül adatnak ezek a helyzetek. Ha az az alapfeltevésünk, hogy Isten az embernek mindig a legjobbat akarja, akkor, hagyjuk, hogy az Úr vezesse életünket. Ha így teszünk, akkor nem fogunk csalódni!

Az Istennek mindenkivel van egy terve. Vajon terv szerint halad az életed? A mai napon megkérdezted már Istent? „Mi a terved velem Uram? Mit tegyek?” Ha elmulasztjuk ezeket a kérdéseket feltenni, letérünk arról az útról, amely Istenhez vezet.

hétfő, február 08, 2016

Isten törvénye a kannibálok szívében

„Mert amikor a törvényt nem ismerő népek természetükből fakadóan cselekszik azt, amit a törvény követel, akkor ezek a törvény nélküliek önmagukban hordozzák a törvényt. Ezzel azt bizonyítják, hogy a törvény cselekedete a szívükbe van írva, bizonysága ennek lelkiismeretük és gondolataik, melyek hol vádolják, hol felmentik őket.”
Pál levele a rómaiaknak 2:14-15

Clara és Don Richardson
1962-ben a 27 éves Don Richardson és felesége Clara föladták kényelmes kanadai életüket, és Új-Guinea nyugati csücskébe utaztak, hogy az evangéliumról beszéljenek az ott élő szavi embereknek. Korábban már nem egy misszionárius fejezte be életét e bennszülöttek között, hatalmas kondérban rotyogva, ami óvatosságra intette a házaspárt. Annak köszönhetően azonban, hogy Clara orvosi végzettséggel rendelkezvén sok szavi betegen tudott segíteni, a bennszülöttek megkedvelték az idegeneket. Ezen kívül segítettek a kőkorszaki technikai szinten levő törzs tagjainak tűzet gyújtani gyufával, botot faragni bicskával és a fákat kivágni baltával. 
A szavi emberek
Egyik nap, mikor már kielégítően beszélték a nyelvet, összehívták a törzset, hogy végre beszéljenek Jézusról, gyógyításairól, tanításairól és az emberek iránt tanúsított szeretetéről. Úgy tűnt, a hallgatóságot nem nagyon kötötte le Jézus személyisége. Mikor azonban Júdás árulásához ért, a szavi emberek örömujjongásban törtek ki. Don és Clara nem értették, minek örülnek annyira a bennszülöttek? Később megtudták, hogy a szavi emberek között az a legnagyobb erény, ha valaki még a legjobb barátját is hajlandó elárulni a közösség érdekében – és hát ezt tette Júdás. A misszionárius házaspár igencsak elkeseredett. Hogyan lehetne olyan embereknek az evangéliumról beszélni, ahol kannibalisztikus szertartásokat tartanak, és a legfőbb dicsőség az árulás?
A "béke gyermeke"
Egyszer azonban háború tört ki két szomszédos szavi törzs között. Don és Clara a két szemben álló fél közé szaladt, és kérték őket, hagyják abba az ellenségeskedést. Kijelentették, ha nem békülnek ki, elhagyják a vidéket, megfosztva őket a technikai és egészségügyi előnyöktől. Ez megdöbbentette a szavi embereket. Megszerették Richardsonékat, és nem akartak megválni az általuk hozott áldásoktól. Némi habozás után mindkét törzs elhatározta, abbahagyják a harcot. Megkezdődött a békeszertartás. Mindkét törzs előhozott saját családjaik közül egy néhány hónapos csecsemőt, és ünnepélyes keretek között kicserélték egymás között. Ezt a babát „békegyermeknek” nevezték. Nagyon vigyáztak rá, mert amíg ő élet, addig a két csoport nem háborúzott egymással, hiszen a másik törzsből származó csecsemő által egy családdá váltak.
A misszionárius házaspár döbbenten figyelte a jelenetet, majd néhány nap múlva újból összehívták a törzset. Don elkezdett arról beszélni, hogy valamikor réges-régen, háború tört ki Isten és az emberek között. Isten azonban elküldte az emberek közé a „békegyermekét”, a saját fiát, és evvel egy családdá vált velük. Azáltal, hogy Isten fia meghalt és feltámadt, Isten örök békét kötött az emberekkel: „Isten Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket…” (2Kor 5:19). A törzs most már nem nevette ki a történetet, sőt azt kérdezték, mit kell tenniük, hogy ők is kibékülhessenek Istennel.
– Fogadjátok be Isten „békegyermekét” a szívetekbe! – hangzott Don felelete.

Minden ember, minden nép a szívében hordoz valami jót, ami Isten törvényére utal. A Mindenható a szavi emberek szívébe is elültette a megváltás gondolatát. Éppen így Isten törvénye ott van a mi szívünkben is. A kérdés csak az, fölismerjük-e, és engedelmeskedünk-e neki?