szombat, november 28, 2015

Temetőben


 „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más, bár veséim is megemésztetnek.”
Jób 19,25-27
A falunkban a temető a templomdomb melletti magaslaton fekszik, lakói susogó, árnyas fák alatt nyugodnak. Emlékszem nagymamám, majd később betegségével küzdő édesanyám szavaira is. „Majd ott fogok végre megpihenni…” – és én mindig néztem a házunkkal átellenben levő komor helyet, mert mi is egy dombon laktunk, egy köz legvégén, az utolsó házban és nem akartam érteni vágyakozásuk. Vannak, akik félnek a temetőtől, de nekem mindig csak valami szomorú nyugalmat jelentett. 
Első emlékeim nagyapám halála utániak. Csendes vidámsággal néztem a gyorsan tevékenykedőket – mert a szomorúságuk hallgatásra késztetett –, ahogy sürögtek forogtak, hogy mindent elrendezzenek a halott körül. Nekem a kártyaparti járt a fejemben, amit nem is oly rég vívtak egymással a felnőttek nagy csendben, mert arra figyelni kellett. Magam előtt láttam nagyapám, ahogy a konyhaasztal mellett erős, széles vállát a széknek támasztotta, de a háttérben ott volt az ágy, amiben utoljára is feküdt. Sírja nekem, gyereknek, mély volt és sötét. Nem használtak még akkor takarót, ami felfogja a göröngyök hangját és máig a fülemben van a dübörgés, ami jelezte, nincs már visszaút. Sokkal később nagymamámat is oda temettük, de a régi koporsóból, mikor kihantolták, láttam, már szinte semmi sem maradt. Csak por vagyunk. Elmúlunk, mint a gyertya lobogó, fehér lángja halottak napján, és elmúlik az a világ is, amiben éltünk, ami mi magunk voltunk. Talán ezért olyan fájdalmas a harang minden kondulása és ezért olyan nehéz hallgatni, ha ma arra járok. Nem akarjuk tudni, nem akarjuk érteni, hogy egyszer vége lesz. Pedig minden erre figyelmeztet, az elhunyt szeretteinkkel fogyatkozó világ, ami már csak az emlékeinkben él tovább, épp úgy, mint képmásunk, aki egyre inkább öregedve tekint vissza ránk a tükörből. Olyan borzasztó, hogy a lelkünk legfeljebb csak fárad, de nem öregszik! Sőt, szívesen menekül vissza, merengve a nosztalgiába, hogy újra élhessen minden gyönyörű pillanatot. De ez zsákutca. 
Tudom, ahogy sétálok édesanyám, nagyszüleim sírja felé, sok nevet olvasok újjávarázsolt márványba faragott aranybetűvel írva, mert a régi fejfa már teljesen elkorhadt. Sokukat már én sem ismerem. Rájuk ki emlékszik? Hol vannak ők és hol az ő világuk? Ki volt a dédapám? Nevét még tudom, de életét nem ismerem. Összes szépapámmal végül a véren kívül csak egy közös marad, hogy ugyanoda tartunk, ahol csak a por marad.
A Bibliában a legszebb, hogy bármily régen éltek is emberei, máig tudjuk, kik voltak. Életük tanulság számunkra, írásban megőrzött emlékezet. Először talán kőbe vésték, majd bőrre, papiruszra rótták, de kiállva az évezredek viharait, ma is itt állnak előttünk. Bár sokan illették kritikával: "csak valami papi beszéd ez, amit a sötét korokban írtak népek butítására."  Ma már a tudomány is bizonyítja, hogy Jézus korára együtt volt az Ószövetség minden könyve és száz-egynéhány esztendővel Krisztus után kész volt az Új is. Milyen csoda folytán lehetséges ez? Hát csak úgy, hogy szavait maga az Isten vigyázta. Ebben olvassuk Jób történetét, aki saját halandóságáról beszél. Por ő is, mi is, de nem marad az! Ennek oka pedig csak egy, hogy a Megváltó él – bár halott volt – és vele együtt élni fognak mind, kikre Ő emlékezik.

péntek, november 27, 2015

Nem önmagamért élek

 
„Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk. Mert azért halt meg és támadott fel és elevenedett meg Krisztus, hogy mind holtakon mind élőkön uralkodjék.” 
Rómaiakhoz írt levél 14:7-9.

Pál apostol szavai nyomán a következő kérdéseket tettem fel magamnak: Hogyan tekintek az életemre? Kinek a dicsőségére élek? Kinek az akarata szerint élem az életemet? Kinek van joga beleszólni abba, hogyan élek vagy gondolkodom?
Pál az idézett szakaszban azzal biztat egymás befogadására és elfogadására, hogy elénk állítja azt, ami közös a hitre jutott keresztényekben, még akkor is, ha egy gyakorlati kérdésben gyökeresen eltérő következtetésre (vö. 6. vers) jutottak. Amit tesznek azért teszik, mert hálásak Istennek, hogy elküldte egyszülött Fiát megmentésükre. Mivel megbecsülik Krisztus értük hozott áldozatát, ezért úgy tekintenek saját életükre, hogy az mindenkor az Úr tulajdona, már nem csupán a teremtés jogán, hanem a „drága vér” alapján is. Ezért Krisztusnak adják a vezetés, uralkodás jogát és nem maguknak élnek, hanem Krisztus dicsőségére.
Kívánom, hogy ezen a napon ezzel a tudattal és vággyal a szívünkben induljunk el feladataink végzésére: Isten tulajdona vagyok, ezért Istennek szánom önmagamat, mert méltó rá! Minden szavammal és tettemmel őt akarom dicsőíteni, s ha ma be kell fejeznem az életemet, akkor is őt akarom dicsérni!

Hites Gábor

csütörtök, november 26, 2015

A cserépedénybe rejtett kincs

Isten ugyanis, aki ezt mondta: "Sötétségből világosság ragyogjon fel", ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.
Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak.
Pál második levele a korinthusi gyülekezetnek 4:6-7

Mintegy másfél évtizeddel az után, hogy Pál leírja ezeket a sorokat, Róma ellenes lázadás tör ki Júdában és Galileában (66). A kezdeti sikert azonban hamar a rómaiak ellentámadása követi. A hadvezér Vespasianus először Josephus Flavius seregét győzi le (a zsidó hadvezér római fogságban írja meg később a felkelés történetét), majd körülzárja Jeruzsálemet is. Ekkor azonban meghal Nero császár, és hatalmi harc kezdődik, amibe maga Vespasianus is bekapcsolódik. Jeruzsálem föllélegezhetett, de nem sokáig. Az egy éves véres polgárháborúban császári trónt megszerző Vespasianus fiát, Titust küldi a zsidó háború folytatására. 
A római hadvezér újból körülzárja Jeruzsálemet (70). A városban éhség és járványok ütik föl a fejüket, de a védők az utolsó pillanatig kitartanak. Végül 5 havi kemény ostrom után Titus beveszi és fölperzseli a várost, benne a zsidó identitás sarokkövét is, a templomot. A zsidók gerilla-akciói azonban még 3 éven át megkeserítik a római megszállók életét, így Titus szisztematikusan számol föl minden ilyen ellenállási gócpontot. Így kerül sor Kumrán lerombolására is.

A kumráni lakosok, az esszénusok egész életüket arra szentelték, hogy Isten igéjét, a Biblia héber iratait másolják és őrizzék. Tudták azonban, hogy a rómaiak nem tartanák nagy becsben könyvtárukat, mintegy két és fél évszázad munkáját. Így mikor hírül kapták a római sereg közeledtét, hamar cserépedényekbe rejtették a héber bibliai tekercseket, és a közeli barlangokba rejtették el őket. Ők maguk nem maradhattak ott, nehogy árulkodó jelek legyenek. Valószínűleg a rómaiak mind egy szálig lemészárolták őket.

Milyen olcsó és törékeny anyag az égetett agyag. Még is, a „cserépedényekbe rejtett kincs” 1875 éven keresztül őrizte Isten szavát. A második világháború utáni felfedezésüket a metodista régész, George Wright (1909-1974) a 20. század legnagyobb bibliai felfedezésének nevezte. Olyan ősi szövegekhez jutottak hozzá a tudósok, amelynek csak nagyon kevés párhuzama van a régészet világában.

Csak úgy, mint a kumráni esszénusok, mi is – mind lelki, mind fizikai értelemben - egy zavaros, egy véres világban élünk. Emellett a mi „edényünk” is roppant sérülékeny, és soha sem tudhatjuk, mikor törik össze. Isten azonban egy felbecsülhetetlen kincset rejtett el benne. Csak e roppant érték által nyerhet értelmet létünk, ebben az értékek nélküli világban. Vigyázzunk rá hát, és őrizzük a mai napon is.

szerda, november 25, 2015

Csillapodj!



„Csillapodjál le az Úrban és várjad őt; ne bosszankodjál arra, akinek útja szerencsés, se arra, aki álnok tanácsokat követ. Szűnj meg a haragtól, hagyd el heveskedésedet; ne bosszankodjál, csak rosszra vinne!”
(37. Zsoltár 7-8. vers)

Minap reggel, futás helyett gondoltam elmegyek egy másfél órát kerékpározni. Tényő felé vettem az irányt, arra ilyenkor, mikor még a nap is éppen csak araszol felfelé az égen gyér a forgalom. Beértem a faluba, majd a templomnál balra, felfelé a Sokoró, irány az erdő, át Pátkára.

A párától csillogó, nedves erdei úton kígyóztam felfelé. Ahogy elhagytam a házakat, szépen elmaradt a kutyák szűnni nem akaró csaholása is. Majd szinte beszippantott az erdő mélységes csendje, melyet csak a kerék halk surrogása, a szapora lélegzetvételem, a száraz levelekkel játszó szellő és egy-egy kósza madárfütty próbált megzavarni.

Komótosan haladtam, s közben figyeltem, ahogy egy-egy elsárgult levél ellibben előttem, mellettem. A farakásoknál jól beszippantottam a frissen vágott tölgy, bükk, fenyő finom illatát. Élveztem ezt a mennyei nyugalmat.

És akkor, ebben a csendben hirtelen felkiáltott valaki. Na, nem valami ijesztő kiáltás volt ez, inkább amolyan segélykérés. Igen, ez a valaki én voltam. Belőlem szakadt fel a néma kiáltás:

Uram, miért nem lehet mindig ilyen nyugodt minden? Miért és meddig ez az állandó, zakatoló mókuskerék? Miért és meddig ez az állandó feszültség, kiabálás, külső és belső lárma? Miért és meddig nem tudunk, nem tudok így elcsendesedni?

S itt a válasz:

„Csillapodjál le az Úrban és várjad őt; ne bosszankodjál… Egy kevés idő még és nincs gonosz; nézed a helyét és nincsen ott. A szelídek pedig öröklik a földet, és gyönyörködnek nagy békességben.” (7; 10-11.vers)

kedd, november 24, 2015

Bízz az Úrban!



„Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik: világossá teszi igazságodat, jogodra fényt derít.
37. Zsoltár 5-6. verse



Ez egy olyan zsoltár, aminek egyes részleteit nagyon gyakran felírják egy-egy üdvözlő kártyára, vagy éppen, amikor jókívánságunkat akarjuk kifejezni. Azért választjuk ezt a zsoltár részletet, (és érdemes elolvasni a korábbi verseket is) mert úgy érezzük ezek az élet valamennyi területén olyan aranymondatok, amelyek átsegítenek bennünket az élet bármelyik szakaszán.

Hagyd az Úrra útadat, bízzál benne…” : A bizalom a legfontosabb a működő kapcsolatokat tekintve. Bizalom nélkül elképzelhetetlen, hogy Istenben higgyünk. Talán sokáig kell várni, és már elveszítjük a hitünket, a bizalmunkat a Megváltónkban. Talán úgy érezzük, hogy megfeledkezett rólunk.

Gyakran érezzük úgy, mintha az élet igazságtalanul bánna velünk, és másoknak jobban menne sorsuk. De a tanács a következő: Légy nyugodt, bízzál az Úrban, mert Ő az, aki munkálkodik. Az munkálkodik, aki nemcsak világosságot hoz a sötét helyzetekben, hanem maga a fénynek a forrása, a világosságnak a szerzője. Ő az, aki az életben elszenvedett jogtalanságokra fényt derít, így nem kell attól tartanunk, hogy igazságtalanság áldozatai leszünk. Mert ha bízunk az Úrban, ő munkálkodik értünk.

Eszembe jut egy másik bibliavers, amit Jeremiás siralmai könyvében olvashatunk a harmadik fejezet huszonhatodik versében: „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig.Nem kell elsietni semmit, mert az Úr tudja mindig azt az időd, ami számodra a legjobb. Ha elszenvedsz igazságtalanságokat, az Úr tudja, mikor hozza nyilvánosságra az igazságot. Ehhez az kell, hogy a bizalmunk iránta megingathatatlan legyen. Persze most úgy tűnhet, hogy beszélni az Isten iránti bizalomról könnyebb, mint gyakorolni. Úgy gondolom, hogy az embernek ez az életformája kell legyen, nemcsak a filozófiája.

hétfő, november 23, 2015

A legkevesebb

"De ha a bűnös megtér, és nem követi el többé vétkeit, hanem megtartja minden rendelkezésemet, törvény és igazság szerint él: akkor élni fog, nem hal meg. Azok a vétkek, amelyeket elkövetett, nem maradnak emlékezetben. Azokért az igaz tettekért, amelyeket véghezvitt, élni fog! Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát - így szól az én Uram, az ÚR -, hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen."

Ezékiel 18:21-23

Mi a legkevesebb, amit Isten kér? Van-e Isten elvárásainak minimuma, aminél kevesebbet már nem kérhet?

Isten egy fát kért vissza Ádámtól és Évától az Édenben, miután mindent, amit Isten alkotott, az emberpárnak ajándékozta. Ennél kevesebbet már nem kérhetett.

Az első bűnre, de inkább az első bűn miatt megígért Megváltóra való emlékezés miatt Isten bárányáldozatot kért. Nem azért, hogy fájjon, vagy azért, hogy Neki jó származzon ebből, hanem azért, mert az embernek szüksége van emlékezni, mert feledékenyek vagyunk. Vagy a bűneinkről felejtkezünk el, még mielőtt lerendeztük volna azokat, vagy a szabadulás ára nem jut eszünkbe, ami Jézus életének feláldozása volt. Ezért kért Isten emlékeztetőt, ami a bűnre is utal, de a Szabadítóra is egyben. A báránynál kevesebbet Isten nem kérhetett.

Isten 10 egységből egyet kér vissza, mert ennél kevesebbet nem kérhet, azt már egyáltalán nem vennénk észre. Ez az, amivel senki nem lesz szegényebb, de még áldozatot jelent.

Isten életidőt ad a cselekvésre, heti 7 napot, ebből egyet visszakér, hogy töltsük Vele. Ennél kevesebbet nem kérhet.

Ahhoz, hogy bemutassuk, hogy értékeljük azt a hatalmas áldozatot, amit Isten tett értünk, amikor a Fiát az emberiségnek ajándékozta, nekünk is kell valamit tenni. Isten ezen a területen is csak valami nagyon keveset kér, hiszen a nagy kérdésekben mi, emberek már régen elbuktunk, ezért volt szükség Szabadítóra. Isten azt kéri, hogy térjünk meg: lássuk be, hogy nem jó az az út, amin eddig jártunk. Ő segít a jó irányt megtalálni, csak hatalmazzuk fel erre. Ha ezt élethosszig megtesszük, Isten örök élettel fog megajándékozni. Ennél kevesebbet nem kérhet.

vasárnap, november 22, 2015

Légy bátor!


„Az Úr pedig irányítsa szíveteket Isten szeretetére és Krisztus állhatatosságára.”
Pál apostol második levele a thesszalonikaiakhoz 3:5 


Felkavaró események zajlottak és zajlanak a nagyvilágban. Ember embernek farkasa, és nagyon úgy tűnik, a gyűlölet egyre jobban testet ölt közöttünk és bennünk. Nem tűrjük a másságot, félünk és nincs helye az értelmes párbeszédnek. Ártatlan emberek szenvednek és halnak meg százával nap mint nap, és úgy tűnik, nincs megoldás, nincs menekvés. Hogyan győzhet a Jó ebben az őrült világban? Hogyan maradhat Ember az embertelenségben? 

De a gonosz nem áll meg a távoli országokban, városokban, hanem egészen közel jön hozzád. Beférkőzik a legbensőségesebb kapcsolataidba is, és alapjaiban akarja őket megrengetni. Barátaiddal, családtagjaiddal való harmóniát rázza meg, és próbál rávenni a menekülésre, hogy válaszd az egyszerűbb utat, és hagyj mindent magad mögött, fuss el a megoldás elől. Vagy épp ne akard megoldani, hanem hibáztasd mindenért a másikat, és tegyétek pokollá egymás életét. Hogyan győzhet a Jó a mindennapok, magánélet kihívásaiban? Hogyan maradhatsz Ember? 

Mint egy halvány gyertya lángja a sötét éjszakában, úgy világítja be a világhálót egy gyászoló férj levele. Egy levél, amit a feleségét meggyilkoló terroristának címzett. ˝Nem adom meg neked a gyűlöletem ajándékát˝ - írta a férfi. "Ketten vagyunk, a fiam és én, de erősebbek vagyunk a világ összes hadseregénél. Mindenesetre nincs több időm, amit rád pazarolhatnék, vissza kell mennem Melvilhez, aki épp a délutáni szunyókálásból ébred. Ő még csak 17 hónapos, úgy eszi meg a falatokat, mint bármely nap, és utána úgy fogunk játszani, mint minden nap, élete minden egyes napján ez a kisfiú dühíteni fog titeket a boldogságával és a szabadságával. Mert az ő gyűlöletét sem kaphatod meg soha.˝ (http://tenyek.hu/kulfold/193366_megrazo-levelet-irt-a-terroristanak-aki-megolte-a-feleseget.html)

Isten ma reggel ugyanezt kéri tőled. Ne a gyűlölet útját válaszd, hanem a szeretetét, Isten szeretetének útját! Ehhez a szeretethez bátorság kell, erő, kitartás de megéri, mert csak így maradhatsz Ember ebben a felfordult világban. Megéri, mert Isten az, aki ad ehhez bátorságot, erőt és kitartást. 

Válaszd a szeretetet, az Ő szeretetét! Ez a szeretet vezessen a mindennapok buktatóiban, a saját életed próbáiban, és akkor is erre a szeretetre hallgass, amikor egy nagyobb képet nézel. Csak így győzhet a Jó a te életedben, ha Istent választod, az Ő útját, az Ő módszerét, az Ő válaszát. 

Hát légy bátor, és szeress!