szombat, október 17, 2015

Állásfoglalás


„A ki velem nincs, ellenem van; és a ki velem nem takar, tékozol.”
Lukács 11,23 (Károli fordítás)

Állást foglalni azt jelenti, hogy határozottan véleményt nyilvánítok egy elv, egy felfogás egy nézet mellett vagy ellen. Egyszer eljön az ideje annak, hogy hosszú gondolkodás, mérlegelés után állást kell foglalnod valamiben, ami nem lesz egyszerű és könnyű. Isten ugyanis döntésre hív önmagával kapcsolatban. Olvasva a Szentírást hamar rájövünk, hogy nem is egy döntésről van szó, hanem döntésekről, mint például:
* Érdekel-e Isten? Akarok-e tudni, hallani róla?
* Elfogadom-e létezését?
* Akarok-e kapcsolatba kerülni vele?
* Elfogadom-e azt az utat, ahogy ő közeledik hozzám?
* Érvényesnek tekintem-e magamra nézve az Ő akaratát?
És még sorolhatnánk…

Talán éppen ezért nehéz Istenről, Jézus Krisztusról beszélnünk, gondolkodnunk, mert tudjuk, hogy nem állhatunk meg félúton. Ha foglalkozunk a kérdéssel, előbb vagy utóbb meg kell hoznunk egy döntést, ami hatással lesz a további életünk alakulására. Ebben a döntéshozatalban segít minket ez a 
szöveg.

Jézus arról beszél, hogy vele kapcsolatban is döntenie kellett mindenkinek Izráelben. Nem maradhatott semleges senki sem. Ő úgy fogalmazott, hogy aki nem foglalt állást mellette az automatikusan átkerült az ellenség soraiba. Ez megdöbbentő? Szerintem nem, hisz így van ez a mindennapi életünk során. Szükségünk van arra, hogy a családtagjaink, a barátaink a nekünk fontos emberek mellettünk álljanak, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy kiálljanak értünk. Ebből a kiállásból látjuk, hogy számítunk, hogy fontosak vagyunk nekik. E nélkül nincs szolidaritás, nincs egység, nincs összetartozás, nincs barátság és nincs semmilyen értékes közösség sem. Természetesen nem kérhetjük azt, hogy mindezt vakon tegyék. Engednünk kell, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy céljaink helyesek, érdekeink hasonlóak és önzetlenek, amennyire csak lehet. Isten fia mindenkinek megadta azt a szabadságot. Szabadon betekinthetünk terveibe, hogy tisztán lássunk és ne legyenek kétségeink szándékait illetően. Ahogy kinyitjuk a Bibliát és tanulmányozzuk, úgy válik Isten akarata is nyitott könyvé a számunkra. Tisztán fogjuk látni, hogy Ő a világosság, a fény, Ő a tisztaság és a jóság, Ő maga a szeretet. Amikor mindez meggyőződéssé is válik, akkor jön el az ideje annak, hogy Urunk munkatársaivá váljunk.

Megváltónk azt szeretné, ha részesei lennénk az aratás munkájának, ha vele együtt takarítanánk be a „termést”. Isten munkatársának lenni megtisztelő, ugyanakkor állandó odafigyelést és engedelmességet igénylő feladat. Ahogy régen az aratómunkások szép rendben a vezető által meghatározott módon dolgoztak, kaszáltak, szedték a markot, kötötték a kévét, úgy kell ezt a szolgálatot végeznünk. Megfelelő módon, annak rendje és ideje szerint. És ahogy akkor a lusta béres, aki kivonta magát a munka alól eltékozolta az idejét, úgy válik minden meggyőződésre jutott hívő ember önzővé és tékozlóvá, ha nem áll be az aratók közé, ha nem vesz részt az evangélium hirdetésében. Megváltónk szerint az aratni való sok, csak a munkás kevés. Így az, hogy mennyit sikerül learatnunk, csak az engedelmes szolgákon múlik. Ne legyünk hát tékozlók!

péntek, október 16, 2015

Családtag



„Nem vagytok már idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai, és az Isten házanépe. Akik az apostolok és próféták alapkövére épültetek, ahol a szegletkő maga Jézus Krisztus. Benne van az egész épület összeillesztve, és benne növekszik szent templommá az Úrban, akiben ti is együtt épültök a Lélek által Isten hajlékává."
Efézus 2:19-22.
 Ismered azt a dalt, hogy „Erdő mellett estvéledtem…”? Egyik sora így hangzik: „Én Istenem, adjál szállást! Már meguntam a járkálást. A járkálást, a bujdosást. Az idegen földön lakást.” Igaz, hogy ez egy dal, de hidd el, nagyon sok ember szívében ott van az a gondolat, hogy csak megyek-megyek ezen a földön, végzem a napi feladataimat, teljesítem kötelességemet, de nem találom az igazi otthonomat. Mintha csak bujdosnék és vándorolnék, de nem vagyok otthon, nem találom a helyemet. Az tény, hogy legtöbbünknek van egy háza vagy egy lakása, de tudjuk, hogy csak idegenek és vándorok vagyunk ezen a bolygón.
Ma reggel azt üzeni neked a Te Megváltód, hogy NEM VAGY IDEGEN, hanem családtag. A mennyei család tagja. Egy olyan családé, amelyik folyamatosan fejlődik, növekszik. Egy olyan család tagja, akinek az otthona nem akármilyen alapra épült. A szegletkő, az épület legeslegfontosabb része maga Jézus Krisztus. Ő az épület alapja is meg építője is. Meghív, hogy légy része ennek a családnak. Hisz meguntad már az össze-vissza bolyongást. Végre békére, megnyugvásra vágysz. Jézus ma reggel hív, hogy légy az Ő családjának a része. Butaság lenne ezt a kérést visszautasítani.
Igen, de hogyan lehetnék az Ő családjának része? – kérded magadtól.
Nem is gondolnád, mennyire egyszerűen!
Csak figyeld Őt, mit üzen a lelkiismereteden keresztül. Kérd imában, hogy ma is vezessen. Olvasd szavát, a Bibliát, ahol bátorítást, támogatást, vezetést és megnyugvást találsz. Ne akarj mindig mindent egyedül elvégezni. Bízd rá magad! És? Észre sem vetted, máris az Ő családjának tagjává váltál. Hát nem egyszerű?

csütörtök, október 15, 2015

Új-Guineai evangélium

„Mert amikor a pogányok, akik nem ismerik a törvényt, természetes eszük szerint cselekszik azt, amit a törvény követel, akkor ezek a törvény nélküliek önmaguknak szabnak törvényt. Ezzel azt bizonyítják, hogy a törvény cselekedete be van írva a szívükbe. Erről lelkiismeretük és egymást vádló vagy éppen védő gondolataik együtt tanúskodnak”
Római levél 2:14-15

1962-ben a 27 éves Don Richardson és felesége Clara föladták kényelmes kanadai életüket, és Új-Guinea nyugati csücskébe utaztak, hogy az evangéliumról beszéljenek az ott élő szavi embereknek. Korábban már nem egy misszionárius fejezte be életét e bennszülöttek között, hatalmas kondérban rotyogva, ami óvatosságra intette a házaspárt. Annak köszönhetően azonban, hogy Clara orvosi végzettséggel rendelkezvén sok szavi betegen tudott segíteni, a bennszülöttek megkedvelték az idegeneket. Ezen kívül segítettek a kőkorszaki technikai szinten levő törzs tagjainak tűzet gyújtani gyufával, botot faragni bicskával és a fákat kivágni baltával. Egyik nap, mikor már kielégítően beszélték a nyelvet, összehívták a törzset, hogy végre beszéljenek Jézusról, gyógyításairól, tanításairól és az emberek iránt tanúsított szeretetéről. Úgy tűnt, a hallgatóságot nem nagyon kötötte le Jézus személyisége. Mikor azonban Júdás árulásához ért, a szavi emberek örömujjongásban törtek ki. Don és Clara nem értették, minek örülnek annyira a bennszülöttek? Később megtudták, hogy a szavi emberek között az a legnagyobb erény, ha valaki még a legjobb barátját is hajlandó elárulni a közösség érdekében – és hát ezt tette Júdás. A misszionárius házaspár igencsak elkeseredett. Hogyan lehetne egy olyan embereknek az evangéliumról beszélni, ahol kannibalisztikus szertartásokat tartanak, és a legfőbb dicsőség az árulás?
Egyszer azonban háború tört ki két szomszédos szavi törzs között. Don és Clara a két szemben álló fél közé szaladt, és kérték őket, hagyják abba az ellenségeskedést. Kijelentették, ha nem békülnek ki, elhagyják a vidéket, megfosztva őket a technikai és egészségügyi előnyöktől. Ez megdöbbentette a szavi embereket. Megszerették Richardsonékat, és nem akartak megválni az általuk hozott áldásoktól. Némi habozás után mindkét törzs elhatározta, abbahagyják a harcot. Megkezdődött a békeszertartás. Mindkét törzs előhozott saját családjaik közül egy néhány hónapos csecsemőt, és ünnepélyes keretek között kicserélték egymás között. Ezt a babát „békegyermeknek” nevezték. Nagyon vigyáztak rá, mert amíg ő élet, addig a két csoport nem háborúzott egymással, hiszen a másik törzsből származó csecsemő által egy családdá váltak.
A misszionárius házaspár döbbenten figyelte a jelenetet, majd néhány nap múlva újból összehívták a törzset. Don elkezdett arról beszélni, hogy valamikor réges-régen, háború tört ki Isten és az emberek között. Isten azonban elküldte az emberek közé a „békegyermekét”, a saját fiát, és evvel egy családdá vált velük. Azáltal, hogy Isten fia meghalt és feltámadt, Isten örök békét kötött az emberekkel: „Isten Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket…” (2Kor 5:19). A törzs most már nem nevette ki a történetet, sőt azt kérdezték, mit kell tenniük, hogy ők is kibékülhessenek Istennel.
– Fogadjátok be Isten „békegyermekét” a szívetekbe!

Isten mindenkiben elültette a megváltás gondolatát – a szavi emberek szívébe épp úgy, mint a tiedben. A kérdés csak az, fölismerjük-e azt?

szerda, október 14, 2015

Isten népe


„És beviszem a harmadrészt a tűzbe, és megtisztítom őket, amint tisztítják az ezüstöt és megpróbálom őket, amint próbálják az aranyat; ő segítségül hívja az én nevemet és én felelni fogok néki; ezt mondom: Népem ő! Ő pedig ezt mondja: Az Úr az én Istenem!”
(Zakariás próféta könyve 13. fejezet 9. vers)

Az elmúlt hetekben a rádióban egy érdekes riport hangzott el egy neves szakedzővel. Az elért sikereken túl arról faggatták, hogyan látja jelenleg sportágának jövőjét, az utánpótlást, a fiatal korosztályt.

Válaszában kitért arra, hogy ez a generáció úgy szeretne minél nagyobb eredményeket elérni, hogy közben ne nagyon kelljen edzésre járni, ne kelljen megsanyargatnia magát. Ehelyett inkább mindenféle kémiai pótszerekkel kíséreteznek, így sokszor már nem is a versenyzők, hanem a különböző kémiai laborok mérkőzése az, amit ma sportnak neveznek.

Ám ez a fajta mentalitás, a kihívások elkerülése, a kisebb ellenállás felé való törekvés egy olyan általános emberi tulajdonság, mely mindannyiunkba mélyen beette magát, s melynek eltávolítása, akár egy fekélyé, bizony fájdalommal, szenvedéssel jár.

De ki szereti a fájdalmat? Ki vállalja fel szívesen a szenvedést és a próbát? Az egész Szentírás, Izraelt, mint Isten választott népét, vagy a Jelenések könyvének gyülekezeteit a győzelemre esélyesek táborának mutatja be. „aki győz…”

Viszont ehhez a győzelemhez elengedhetetlen a küzdelem, „a hitnek ama nemes harca”, ahogy Isten Lelke, akár egy ’személyi edző’ rámutat egyénileg gyenge pontjainkra, amit még fejleszteni kell, s ugyanakkor ott áll mellettünk, segít, bíztat, bátorít, s ha nem sikerül elsőre, akkor vigasztal.

Így, ha ma, vagy a közeljövőben próba ér ne lázadozz! Inkább, bármily nehéz, köszönd meg, hogy az Örökkévaló ez által segít győztessé, szentté válni!

„És elfeledkeztetek-é az intésről, amely néktek mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged; Mert a kit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, a kit fiává fogad.

Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival; mert melyik fiú az, a kit meg nem fenyít az apa? Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, melyben mindenek részesültek, korcsok vagytok és nem fiak.

Aztán, a mi testi apáink fenyítettek minket és becsültük őket; avagy nem sokkal inkább engedelmeskedünk-é a lelkek Atyjának, és élünk! Mert ám azok kevés ideig, tetszésük szerint fenyítettek; ő pedig javunkra, hogy szentségében részesüljünk.” (Zsid.12:5-10)

kedd, október 13, 2015

Az Úr az én örökségem!



Az Úr az én osztályrészem - mondom magamban -, ezért benne bízom.
Jeremiás Siralmai 3. fejezet 24. vers



Amikor ezt a reggeli gondolatot írom, egy 4 éves kisfiú ütögeti a számítógépem és a karom felváltva és kérdezgeti: „Mit csinálsz? Miért? Én is akarom.” Közben kórus próba, és hogyan foglaljunk le egy ilyen ifjú titánt? Gondoltam ez a vers elég rövid ahhoz, hogy egy-két perc alatt elsajátítsa. Ki tudja, talán egy életre megőrzi ezt a verset, és talán akkor fog eszébe jutni, amikor a legnagyobb szükség lesz.

Én is emlékszem egy ilyen versre, amit gyerekkoromban tanított meg nekünk a gyermekszombatiskolán Váradi Ibolya a hajdúszoboszlói Vörösmarty utcai imaházban (ha olvassa ezúton is köszönöm neki) „Jól vagyon jó és hű szolgám, kevesen voltál hű sokra bízlak ezután. Menj be a te Uradnak örömébe” (Mt. 25,21). Máig elkísér ez az igevers, és azt gondolom, hogy alapjaiban határozta, hátha van valaki akit, ez a mai reggeli gondolatok kísért el ez idáig.
Ezt a verset, nagyon könnyen és nagyon hamar meg tudjuk tanulni. Tegyük ezt a mi az életünk részévé.
Miközben írom a reggeli gondolatokat, eltelt egy nap, és újra találkozok a 4 éves kisfiúval. Kérdezem tőle: „emlékszel még arra, amit tegnap tanultunk?” Némi habozás után kezdte: „ a Úr a én osztályjészem…” :)

Az Istenben lehet és kell is bízni. Manapság már egyre ritkábban találkozunk olyan emberekkel, akik teljes mértékben bíznak egymásban. Állandóan fenntartásaink vannak, de ez nem egészséges. Az Úr nem szeretné, hogy egymásnak hazudjunk, becsapjuk a másikat, vagy esetleg meglopjuk. Azt szeretne, ha szoros bizalmi kapcsolat alakul ki, és ebben élen kell járni Krisztus követőinek. Sátán egyik eszköze, az emberek közötti kapcsolat meggyengítése.
„Az Úrban az én örökségem, mondja az én lelkem, ezért benne bízom.” (KAR)

hétfő, október 12, 2015

Oltalom alatt

Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint emberekben bízni. Jobb az Úrnál keresni oltalmat, mint előkelő emberekben bízni.” 
                                                                 Zsoltárok könyve 118:8-9


Ma reggel vigyük Jézus elé terheinket. Tegyük le lábai elé azt, ami fáj, amit úgy érzünk, nem tudunk elhordozni, azt ami könnyeket csal a szemünkbe. Jézusnál biztos megértésre találunk.

Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen,
az ezt mondhatja az ÚRnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom! 
Mert ő ment meg téged a madarász csapdájától, a pusztító dögvésztől.
Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége.
Nem kell félned a rémségektől éjjel, sem a suhanó nyíltól nappal,
sem a homályban lopódzó dögvésztől, sem a délben pusztító ragálytól.
Ha ezren esnek is el melletted, és tízezren jobbod felől, téged akkor sem ér el.
A te szemed csak nézi, és meglátja a bűnösök bűnhődését.
Ha az URat tartod oltalmadnak, a Felségest hajlékodnak,
nem érhet téged baj, sátradhoz közel sem férhet csapás.
Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon,
kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben.
Eltaposod az oroszlánt és a viperát, eltiprod az oroszlánkölyköt és a tengeri szörnyet.
Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt, oltalmazom, mert ismeri nevemet.
Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt.
Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban.”

Legyen Ő a mi oltalmunk ma is!


vasárnap, október 11, 2015

„A bányán nincsen ablak...”

„Most azért az Urat féljétek, és őt szolgáljátok hűen és feddhetetlenül! Távolítsátok el azokat az isteneket, amelyeket atyáitok szolgáltak a folyamon túl meg Egyiptomban, és az Urat szolgáljátok! De ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek most a földjén laktok. De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!”
Józsué könyve 24:14-15

Választás előtt állt. Két út, és bármelyikre is lép, tudta, gyökeresen megváltoztatja az életét, meghatározza majd jövőjének alakulását. Az egyszerű alföldi parasztgyerek számára egyik sem volt otthonos, megszokott környezet, de ott és akkor döntenie kellett. Víz vagy a föld mélye. Víziszonya volt, és egész addigi életében a végtelen sík vidék vette körül, amerre csak szeme látott. Nem voltak határok, bezártság, nem fogyott el a levegő körülötte, amikor napszámban a földet túrta. Végül döntött. „A bányán nincsen ablak” - mondta, és ment a Balatonra hajókat építeni. 

Egy döntés, ami egész későbbi életét megpecsételte. Egy döntés, amihez hű maradt, és otthonává lett az addig messzi, ismeretlen táj. Aztán hozott egy másik döntést, és összekötötte életét azzal a lánnyal, akit mindenkinél jobban szeretett. Egy döntés, ami egész későbbi életét megpecsételte. Egy döntés, amihez hű maradt. Egészségben betegségben, amíg a halál el nem választotta tőle. Hű maradt hozzá akkor is, amikor szeretett felesége nem ismerte fel benne azt a férfit, akivel ötvenpár éve élték közös életüket. Néha idegent, néha az édesapját látta benne, de ő ápolta szeretettel, odaadással, örülve a nagyon ritka tiszta pillanatoknak, és sok-sok fájdalmat elhallgatva a világ elől. Egy döntés, egy nő, amihez és akihez a síron túl is ragaszkodott. 

Ő tudta és megélte, hogy mit is jelent a hűség. Ő tudta és megélte a felelősségteljes döntést annak minden örömével és súlyával együtt. Ő nem adta fel, akkor sem, amikor kimondhatatlanul nehéz volt, amikor a másik a betegsége miatt már nem volt partner semmiben, amikor csak annyit jelentett a házassága, amennyit ő adott bele. És ő a mindent adta. 

Ő volt a Nagyapám, kedves Olvasó.

Isten ma reggel egy ilyen döntésre hív minket is. Mert ezt nem lehet másképp csinálni. Ma reggel választanod kell neked és nekem is, hogy kit szolgálok, ki lesz az Istenem, kinek adom a szívemet. Ez a döntés kihatással lesz mindenre, az életünkre, jövőnkre, kapcsolatainkra. 

Ma reggel Isten hív minket, hogy válasszuk Őt! Hozzuk meg a döntést az Ő oldalán. Vállaljuk a felelősséget, és tartsunk ki Mellette mindvégig. Adjunk bele mindent, adjuk bele önmagunkat, mert Ő ezt a lépést már jóval előttünk megtette. 

Ő már akkor döntött mellettünk, amikor még édes gondolatként sem léteztünk felmenőink fejében, és ehhez a döntéshez hű maradt, legyen bármekkora is az ára a hűségnek. Téged és engem választott akkor is, amikor még nem ismertük Őt, amikor félreismertük Őt, és ahelyett, hogy a szerető Társat láttuk volna meg Benne, mi csak egy veszélyes idegent vettünk észre, akitől félni is rettegni kell. De Ő minket választott, és hűsége túlment a Golgota keresztjén is. 

Ő ma is minket választ. Hát válasszuk mi is Őt! Bárhogy döntöttünk eddig, bármilyen utat is jártunk be idáig, ma tegyük életünket az Ő kezébe! Legyen Ő az Isten, a mi Istenünk, és tartsunk ki emellett a döntés mellett, Mellette. Mert megéri.