szombat, február 28, 2015

Akire tartozik


„Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz. Ezért igazad van, ha szólsz, és jogos az ítéleted.”

Zsoltár 51:6

A bűnelkövetés, a vétek kérdése igen komoly dolog. Rosszat tenni mindig, csak valakivel szemben tudunk, ahogy jót cselekedni is. Ilyenkor mindig megbántjuk a másikat, mert erkölcsi, anyagi kárt okozunk neki, esetleg mindkettőt, nem beszélve a fizikai erőszak kérdéséről. Később a legtöbb esetben lelkiismeret-furdalás tör ránk és megpróbáljuk elrendezni a dolgokat. Ezt elsősorban azzal tehetjük meg, aki ellen tetteink irányultak. Általános bocsánatkérések, meghunyászkodó viselkedés azonban sohasem vezet célhoz. Legjobban az őszinteséggel, az alázatossággal és a valódi bűnbánattal juthatunk el a sértett szívéig. Azok, akik szeretnek minket, hiszen legtöbbször ellenük vétünk, hamar visszafogadnak, inkább elnézőbbek, mint a tőlünk távolabb állók. Idővel azonban ott is eredményre juthatunk.

De mi a helyzet akkor, ha már nincs kivel helyrehozni a bajt? Ha már elkéstünk, mert túl soká vártunk? Mit tegyünk akkor, ha már senkitől sem tudok bocsánatot kérni, mert az illető már nem él és lehet, hogy csalódással, haraggal a szívében távozott el? Sokan küzdenek ilyen, marcangoló bűntudattal. Gyermekek, akik nem mondták el idős szüleiknek még időben, mennyire szerették őket. Házaspárok, akik vártak a bocsánatkéréssel, mert azt túl megalázónak érezték és így jutottak a válásig. És még sorolhatnánk…

A mai szövegünkben találjuk erre a kérdésre a megoldást. A zsoltáríró a bűn kérdésének egy másik oldalára világít rá, az isteni oldalára. Azt mondja, hogy amikor rosszat teszünk, amikor hibázunk, azt nem egy embertársunkkal szemben tesszük, hanem elsősorban Istennel szemben. Mert minden, ami jó, az Tőle származik, mert Ő az abszolút jóság és igazság. A lelkiismeretünk is azért szól hozzánk, mert Ő terel bennünket a helyes útra. Ő késztet arra, hogy rendezzük le még időben, amit le kell. És épp ezért nála van a megoldás arra is, ha már úgy gondoljuk, késő.

Dávid akkor írja ezeket a szavakat, amikor már elkésett, mert Uriás, akinek a feleségét elszerette, elvette, halott. Ő ölette meg, hogy a vétke ne tudódjon ki. Azt hitte, rajta és szeretőjén kívül senki sem sejtette titkát. Szolgái pedig félelemből és tiszteletből is hallgattak. De Isten ismerte titkát és szolgáján, a prófétán keresztül fel is fedte azt. Megadta Dávidnak az utolsó esélyt arra, hogy ne gyötrő bűntudattal élje le hátralevő életét és kemény, Istentől eltávolodott szívvel haljon meg. Így ad Isten nekünk is esélyt, annak ellenére is, ha már emberileg késő.

És ez mennyire elég? Megbocsáthatott-e Isten Uriás helyett Dávidnak? Igen, megtette. Mert minden ember élete az Ő kezében van. Mert Ő Úr a halálon túl is, és csak így tudta elrendezni, hogy végül Dávid Uriás elé állhasson majd, hogy tőle is bocsánatot kérjen.

péntek, február 27, 2015

Hála

1Thessalonika 5:18.
Gondolkodtál már azon, hogy miért „akarja” Isten, hogy mindenért hálát adjak? Miért mondtam a gyerekemnek kiskorában, hogy „köszönd meg szépen!”  Vagy, hogy kérd, és ne azt mond „aggyá!” Miért mondtam, hogy „kérj bocsánatot!”
Biztos, hogy mindannyian tanítgattuk ezekre gyermekeinket, míg felnőttek. Azt szerettük volna elérni, hogyha majd nagyok lesznek is, tudjanak megköszönni dolgokat, megbocsátani, és nem követelőzni. Mintha csak a génjeinkbe oltotta volna Isten, hogy tanuljunk meg hálásnak lenni, megköszönni. Aztán ahogy felnövünk, kezdjük lassan elfelejteni. Elfelejtjük, mennyi dologért lehetünk hálásak, és gyakran kimondjuk: „Minek örüljek!” „Lennél csak az én cipőmben, majd nem vigyorognál!” „neked könnyű, mert te gazdag, szerencsés, egészséges vagy, téged nem hagyott el a férjed, nem dőlt be a hiteled…” Isten ma reggel azt üzeni: mindenért! Azért is, ha gazdag vagy, de azért is, ha szegény. Ha egészséges vagy, de akkor is, ha nem vagy teljesen az. Hidd el, mindenben találhatsz valami résnyi előnyt, megköszönnivalót.
Az utóbbi két évben két térdprotézis műtéten estem át. Már nem tudtam járni, nagyon sokat szenvedtem. A kórházi ágyon sokszor éreztem magányosnak magamat. Aztán este vagy délután mindig küldött Isten egy-egy embert, egy betegtársat, vagy éppen orvost vagy ápolót, akinek spontán beszélhettem a hitemről. S amíg más felüdült, magam is felüdültem. Talán soha, de soha nem találkoztam volna azokkal az emberekkel, akikkel ott a kórházi ágyon hozott össze a jó Isten. Nem lettek volna olyan tapasztalataim, hosszú távú kapcsolataim, ha egészséges mindkét lában. Nem véletlen, hogy Isten ma reggel arra kér, hogy minden körülményben legyél hálás.
Van egy megható történet – Az élet Játéka címmel. Egy kislányról szól, aki árva lett, és az édesapjától tanult módszerrel mindenben igyekezett megtalálni, hogy mi az, amiért hálás lehet. Ez volt az ő játéka. Ha van egy kis időd, nézd meg ezt a kedves kis filmet, nem bánod meg. Aztán kezdd el Te is még ma játszani ezt a játékot. Hidd el, úgy bele lehet jönni, hogy játékosan egyszerű lesz. Nem kell tovább görcsölnöd azért, hogy hálás légy!
A mai nap Igéje tehát: Hála – mindenért!

csütörtök, február 26, 2015

Isten büszkeségei

„Erre ezt mondta az Úr a Sátánnak: Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.”
Jób könyve 1:8

A minap vendégek voltak nálunk. A közös ebéd után kisfiam számára a délutáni alvás ideje jött volna el, mi pedig egy jó társasjátékba kezdtünk volna bele.
Csillogott fiam szeme, amikor feleségem megkérdezte, hogy nincs-e kedve alvás előtt részt venni a játékban. Csakhogy a Catant nem óvodás korú gyerekeknek találták ki. Fiam azonban lelkesen ült az asztalnál, és feszülten figyelte, ahogy próbáltam a játékszabályokat az ő nyelvére lefordítani. Aztán elkezdtünk játszani. Igaz ugyan, hogy egyesével számolta össze a dobókocka pöttyeit, és olykor tanácsolni, segíteni kellett döntéseiben, de alapvetően megértette a szabályokat. Adta vette a különböző nyersanyagokat, és utakat, városokat épített belőle, sőt, végül a legnagyobb lovagi hatalom státuszára is szert tett. Szinte éreztem, ahogy szétárad bennem a büszkeség a vendégek előtt: „Igen, ez az én fiam!” – gondoltam magamban.

Talán valami hasonlót érezhetett Isten is, mikor Jóbbal dicsekedett Sátán előtt: „Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent, és kerüli a rosszat.”

Mikor valami jót teszünk, segítünk másoknak, meghallgatjuk a problémákkal küszködőket, vagy csak egyszerűen mosolyogva megköszönjük a boltos munkáját, akkor Isten büszkén mondja Sátánnak:
– Látod azt az embert! Az én gyermekem! És én nagyon szeretem őt! Persze ilyenkor Sátán mindig vitába száll Istennel – mint ahogy Jób esetében is tette:
– Ezt a mihaszna embert szereted? Hát nem tudod, hogy milyen önző? Nem ismered hibáit? Nem vagy tisztában vele, hogy mennyi rosszat elkövetett már életében? Nincs jogod az ilyen embert „feddhetetlennek és becsületesnek” nevezni!
Ilyenkor Isten csak mosolyog az ördög hisztérikus kitörésén, és azt mondja:
– Sátán! Sátán! Nem érted te ezeket a dolgokat! Mivel az az ember a Fiam követését választotta életformaként, nem tekintek hibáira. Az én szememben ő „feddhetetlen és becsületes”, és én büszke vagyok rá.

Jusson ma is eszünkbe, hogy Isten büszkén néz le ránk…

szerda, február 25, 2015

Önvizsgálat



„Önmagatokat vizsgáljátok meg, vajon a hitben vagytok-e; önmagatokat tegyétek próbára. Vagy nem ismeritek fel önmagatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van? Ha nem, akkor nem álltátok ki a próbát.”
 (Korinthusbeliekhez írt második levél 13. fejezet 5. vers)

Pál elhívása, ’megfordulása’ még a Szentírást nem olvasók körében is az egyik legismertebb bibliai történet. Saulusból Paulus, azaz az egyház üldözőjéből Krisztus legbuzgóbb apostolává lett. Ám ez a küldetés nem volt veszélytelen.

„Háromszor  megostoroztak, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem, éjt-napot a mélységben töltöttem; Gyakorta való utazásban, veszedelemben folyó vizeken, veszedelemben rablók közt, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak közt…” (2Kor.11:25-26)

Szomorú, hogy még az ő munkássága nyomán létrejött gyülekezet előtt is bizonygatni kellett, hogy Krisztus bízta meg és nem önjelölt apostol. „Hiszen annak bizonyítékát keresitek, hogy belőlem Krisztus szól.” 2Kor.13:3)

Aztán mikor elmesélte elhívásának történetét és az evangélium hirdetése közben szerzett tapasztalatait, azt írja: „remélem felismeritek, hogy mi kiálltuk a próbát.” (2Kor.13:6)

S mi a helyzet ma velünk? Különbek vagyunk, mint a korinthusiak? Nagyon jó ismerjük az Igét; „ne ítélj hogy ne ítéltess!”, meg hogy nem egymást kéne nagyítóval vizsgálgatni, hanem saját magunkat, de…

Szóval lehet, ha Pál ma belépne gyülekezeteink valamelyikébe ugyanúgy bizonygatnia kéne, mit miért tesz. Viszont úgy hiszem, a vádolás helyett, bennünket is önvizsgálatra ösztönözne, arra, hogy tegyük az Ige mérlegére az életünket.

Hiszen, ahogy olvassuk a mérce: Krisztus.

Imádkozzunk ma reggel azért, hogy mindnyájan eljussunk „a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, az emberi érettségre, olyan életkorra, amelynek mércéje Krisztus teljessége;

hogy ne legyünk már ingatag gyermekek, és ne vessen minket ide-oda a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és tévedésbe ejtő álnoksággal. Ellenkezőleg, járjunk az igazság szerint szeretetben, és mindenben nőjünk fel őhozzá, Krisztushoz, aki a fej.” (Ef.4:13-15)

kedd, február 24, 2015

Igazgyöngy



Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöket keres; Aki találván egy drágagyöngyre, elméne, és mindenét eladván amije volt, megvevé azt.
Máté evangéliuma 13. fejezet 45-46. verse

Mi mindannyian értéket keresünk. A kérdés csak az, hogy amikor értéket találunk, mit vagyunk képesek megtenni azért, hogy az a mienk legyen. Megválunk mindenünktől?

Ez azt jelenti, hogy nekünk áldozatot kell hozni azért az igazgyöngyért. Azért, hogy a mienk legyen az az érték, először is el kell adnunk, meg kell válnunk mindentől, ami a sajátunk, azért, hogy valami sokkal értékesebbet kaphassunk és az lehessen a sajátunk.

Ha az ember igazán szeretne valamit, azért küzd, hogy megszerezze. És nem olyan küzdésről van szó, mint amikor azért küzdünk, hogy megvásároljunk valami számunkra kedves dolgot, hanem olyan küzdésről, amely belső értékek átalakulását várja el tőlünk.

A mennyek országa sokféle elképzelésben létezik. Az ember kitalál olyan képeket, megalkot festményeket, amelyek azt próbálják illusztrálni, hogy a mennyeknek országa milyen is lesz, de ezt nem lehet elképzelni, még akkor sem, ha van róla néhány információnk. Miért? Azért mert aki azt megalkotta az nem ismeri a bűnt, nem gondolt soha bűnt. Ezért nem lehet elképzelni számunkra a mennynek a gyönyörűségét. Az ember a bűnös gondolatok között gondolkodik és így alkot meg egy képet, de az, ami az Istentől van, az olyan személytől van, aki még csak nem is gondolt soha rosszat.

A gyerekektől rendszeresen megkérdezem, amikor a mennyel kapcsolatos példázatokat tanuljuk, hogy milyennek is képzelik el. A legkülönbözőbb válaszokat érkeznek, egyiknél- másiknál még az én szemöldököm is megemelkedik, de egy biztos, hogy ezek az apróságok, olyan élvezettel tudnak elmélkedni a mennyről, és vágynak oda, hogy az tanulni való!

Legyenek a gondolataink között mindig ott, hogy keressük az értéket, keressük Istennek országát!

hétfő, február 23, 2015

Aki másnak vermet ás...

"Aki jóra törekszik, jóakaratot szerez, de eljön a rossz arra, aki azt hajhássza."
Példabeszédek könyve 11:27

A bibliai Eszter királyné története pontosan ennek a reggeli gondolatnak az illusztrációja. A törvény szerint senki, még a király felesége se léphetett hívatlanul a perzsa király elé. Eszter azonban jóra törekedve, még saját életét is kockára téve lépett be a trónterembe, hogy a saját népét fenyegető veszély elhárítását eszközölje ki nála. A törvény akár még halálbüntetéssel is sújthatta volna a királynét, de nem így történt. Az ő jósága a királyban is jóságot szült, meghallgatta Esztert, és közbenjárására megakadályozta a zsidók kiirtását.
Hámán, a király első főembere azonban rosszat akart. Ő eszelte ki a zsidók elpusztításának borzalmas tervét. Fondorlatosan rávette a királyt, hogy borzalmas elgondolásának törvényes látszatot adjon. A legjobban Márdokeust, Eszter nagybátyját gyűlölte, akinek el is készíttette a bitófáját. De az események mégsem úgy alakultak, ahogy Hámán eltervezte. A zsidók kiirtása meghiúsult, ő maga pedig azon a bitófán végezte, amelyet ellenségének, Márdokeusnak ácsoltatott.

Aki másnak vermet ás maga esik bele – tartja a magyar közmondás is. És ez szépen kidomborodik Eszter történetében is. A hétköznapi életben azonban nem mindig ilyen egyértelmű ez a törvényszerűség. Néha úgy tűnik, hogy a jókat kihasználják, a gonoszok pedig jól járnak. Egy nagy különbségről Eszter és a mi életünk között ne feledkezzünk meg. Míg Eszter történetének már vége van, a mienkének még nem. Így ha kitartóan jóra törekszünk, legkésőbb akkor, amikor Jézus másodszor is visszajön, megkapjuk jutalmukat. A mi történetünk akkor fog véget érni. Gondoljunk ma is Eszterre, és törekedjünk a jóra.