szombat, január 24, 2015

Képtelenség


„De az ÚR ezt mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Talán nem én, az ÚR? Most azért menj! Én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!”

2 Mózes 4:11-12 Újfordítás

A képtelenségek korát éljük. A technikai fejlődés és az emberi bátorság, de még inkább vakmerőség, a lehetetlen határait feszegeti. Fiatalok védőfelszerelésben száguldanak le a sziklákkal borított meredeken speciális kerékpárjuk segítségével. Sportrepülőgépek szelik a levegőt úgy, hogy szárnyaik szinte súrolják a szoros falait. Ejtőernyős ugrik ki a légkör és a világűr határán. Valaki egyetlen evezőssel indul neki, hogy átszelje az óceánt. A katona, aki mindkét lábfejét elvesztette versenyt fut társaival, mert olyan eszközt használ, ami ezt lehetségessé teszi. Az ember legyőzi saját korlátait, de vajon mindenki képes rá? Távolról sem.

Honnan származik a tudás, ami a technikai eszközök megvalósításához vezet? Honnan van a bátorságunk, az ügyességünk? Valóban csak saját magunkból? Mi, vagy ki dönti el, hogy ki kap lehetőséget álmai véghezviteléhez és a másik előtt miért zárulnak be a kapuk? Hogyan tudjuk legyőzni a régebben elszenvedett kudarcot? Minden csak a belső indíttatáson múlik, vagy valami többről is szó lehet?

Mózes nagyszerű célokkal rendelkezett, csodálatos képességekre tett szert a fáraó udvarában. Jókor volt jó helyen, ahogy azt mondani szokták. Mégis hibázott és a kudarc meghátrálásra késztette. Csalódott önmagában, önbecsülése romokban hevert. Új pályát választott; megmentő helyett pásztornak állt negyven évre. Ekkor és itt érte, természetesen váratlanul, az Úr elhívása. Kifogásokat keresett, hogy kibújhasson a feladat felelőssége alól és talált is eleget, önmagában. Ezért kellett megtanulnia a lecke második felét is. Hisz az elsőt már tudta: sem tudása, sem képességei, sem lehetőségei nem tették képessé arra, hogy megvalósítsa céljait Isten vezetése nélkül. Most azt kellett megértenie, hogy hiányosságai sem képezhetnek akadályt, ha Isten vele van.

Ez a tanulság ma igaz mindannyiunknak. Az ember sok mindent elérhet, eszközeivel, képességeivel valóban a lehetetlen határait feszegetheti, de küldetését nem töltheti be Isten nélkül. Ugyanakkor a legegyszerűbb, legelesettebb ember is, aki bírjon gyengébb képességekkel, célhoz érhet, ha Istennel jár.

péntek, január 23, 2015

Feltámadás

Egyszer egy temetésen voltam. A fiatalember alig múlt 28 éves, amikor meghalt. A pap a ravatalozóban többek között azt mondta:
Ne szomorkodjatok! A mi kedves barátunk már az Úrnál van és a mennyei karokban énekel.
Aztán a sírnál:
Most engedjük le ide a sírba a mi kedves testvérünket. Itt fogja meghallani majd az utolsó trombitaszót, és feltámad, amikor Jézus eljön
Végül, amikor már a koszorúk is a helyükre kerültek, megállt a sírnál, és azt mondta:
Ma este hatkor engesztelő szent mise lesz a mi barátunk lelki üdvéért.
Akkor még egészen fiatal voltam, és elgondolkodtam: Hol van akkor most ez a fiú? Az Úrnál? Vagy a sírban várja a feltámadást? Vagy valahol egy közbülső állapotban, ahonnan ima által megszabadulhat?
A Szentírás világosan tanít minket ebben a kérdésben is. A mi szeretett hozzátartozónk, aki elment – akármilyen jó volt itt a földön, akármilyen szent életet élt, nincs a mennyben. És akármilyen gonosz volt is, nincs a pokolban. ALSZIK. Mély, álomnélküli alvással alszik a feltámadásig.
János evangéliumában ezt olvashatjuk: 
„Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az Ő hangját, és kijönnek. Akik a jót cselekedték, feltámadnak az életre, akik pedig a gonoszt művelték, feltámadnak az ítéletre.” 
(5:28-29.)
Isten a szeretet Istene. Nem gyönyörködne abban, ha valaki vég nélkül gyötrődik bűnei miatt a pokolban, de az sem okozna örömöt neki, ha a hozzátartozónk, aki meghalt, látná azt a sok rosszat, ami itt a földön folyik. Vagy látná a férjét/feleségét/gyermekét, akit itt hagyott, szenvedni – és nem avatkozhat be, nem segíthet neki. Vajon számára öröm lenne a mennyei karokban énekelni, közben mindezt látni?
Aki meghalt, alszik, mondta Jézus. És az utolsó trombitaszóra feltámad. A Szentírás sehol nem mond ellent önmagának, mindenütt ezt olvashatjuk.
1Thess 4:13-18.
Milyen jó, hogy van reménységünk! Hogy lesz feltámadás! Hogy találkozhatunk szeretteinkkel! Vigasztaljon minket ez a tudat. Hamarosan Jön Jézus, és akkor találkozhatunk velük!


csütörtök, január 22, 2015

A végtelen Isten ismerete

„Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.”
János apostol 1. levele 3:2

Volt egyszer valahol Amerika belsejében egy kicsiny indián falu, amely egy hegyek által körülhatárolt barátságos tavacska mellett épült. A falu lakói jól ismerték az otthont adó környéket, de senki sem tudta, hogy mi van a nagy hegyeken túl. Egyszer aztán arra vetődött egy sápadtarcú, aki összebarátkozott a közösséggel, különösen a törzsfőnök fiával. A fehér ember sokat mesélt az indiánoknak arról a világról, amely a hegyeken túl van. A hallgatóságot az nyűgözte le leginkább, amikor a vendég egy olyan nagy vízről beszélt, aminek nem látni a másik oldalát. A főnök fia elhatározta, hogy elmegy a sápadtarcúval, hogy megnézze ezt a különös „tavat”. Így hát ketten indultak el. Hosszú heteken át gyalogoltak, hatalmas hegyeket hagytak maguk mögött, míg végül megpillantották az óceánt. Az indiánt lenyűgözte a látvány, és megállapította, hogy ez a „tó” sokkal szebb, mint amit a sápadtarcú mesélt a faluban. Majd lerohant a partra, és kezdte megtölteni kulacsát az óceán vizével.
– Ne tedd barátom! – szól a sápadtarcú. – A tenger vize erősen sós, ihatatlan víz.
– Nem meginni akarom – válaszolt az indián –, hanem hazavinni, hogy megmutassam a falum lakosainak, milyen az a nagy víz.

Épp így vagyunk mi is Istennel. A bibliai próféták megtöltötték ugyan kulacsukat Isten óceánjánál, de mi már csak annyit látunk belőle, amennyit a mi falunkba elhoztak. Korlátolt emberi gondolkodásunk megakadályozza, hogy a maga végtelen teljességében fölfogjuk, ki is a Mindenható. János apostolnak azonban – aki valószínűleg tisztában volt Isten-ismeretünk korlátaival – volt egy reménysége: ha majd Jézus ígéretét beváltva visszajön, hogy üdvözítse a barátait, akkor majd színről színre találkozhatunk Istennel, és „megláthatjuk őt olyannak, amilyen valójában”.


Korlátolt ismereteim alapján is elmondhatom, hogy nagyszerű Istenünk van. Alig várom már, hogy „valójában” megismerjem őt. Biztos vagyok benne, hogy minden képzeletemet fölül fogja múlni. 

szerda, január 21, 2015

Hinni a világosságban



„Monda azért nékik Jézus: Még egy kevés ideig veletek van a világosság. Járjatok, amíg világosságotok van, hogy sötétség ne lepjen meg titeket: és aki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy. Míg a világosságotok megvan, higyjetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek. Ezeket mondá Jézus, és elmenvén, elrejtőzködék előlük.”
 (János evangéliuma 12. fejezet 35-36. vers)

Szikrázó napsütés, tikkasztó nyári hőség. Egy ember bágyadtan bandukol a szőlőhegyen kis árnyékot keresve. Ahogy végre egy pincéhez ér, tanakodik, bemenjen, ne menjen. Hunyorogva nézi, mi lehet odabent, majd egy hang szólítja; Gyere bátran, ne félj a sötéttől, először rossz, de aztán meglehet szokni.

Ez a történet jól példázza az emberiség történetét. Egyrészt, ahogy a kísértő becsábította Ádámot és Évát a ’pince félhomályába’. A fényruhát, felváltotta a fügefalevél. Ragyogó kapcsolatukat Teremtőjükkel és egymással behálózta a bűn sötétje.

Ám Isten nem hagyta őket a sötétségben. „A nép, amely sötétségben jár vala, lát nagy világosságot; akik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttök!” (Ézs.9:2) Ahogy János az evangéliuma elején Jézust, mint az emberek világosságát, mutatja be, aki eljött a sötétségbe.

„De a sötétség nem fogadta be azt.” (Ján.1:4-5) „Noha sok jelt tett előttük, mégsem hívének ő benne.” (Ján.12:37) Miért? Mert megszokták, megszerették a félhomályt. És bántotta szemüket a Világ világossága.

S mi a helyzet velünk? Meddig üldögélünk még a sötétségben álruhás keresztény életet élve? Mikor kapcsoljuk le a villódzó álfényeket és töltekezünk fel végre igazi világossággal, amíg lehet, „hogy a sötétség ne lepjen meg…”

Isten arra hív:

„Kelj fel, világosodjál, mert eljött világosságod, és az Úr dicsősége rajtad feltámadt. Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik. És népek jönnek világosságodhoz, és királyok a néked feltámadt fényességhez.” (Ézs.60:1-3)

kedd, január 20, 2015

Garantált békesség!



Kinek szíve reád támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel Te benned bízik;
 
Ézsaiás könyve 26 fejezete 3. verse



Minden ember értékes Isten szemében. Még ha, a világunk olyan is, hogy lekezelően bánnak velünk, még mindig van kihez fordulnunk, hogy elmondjuk örömeinket és bánatainkat. Óh, milyen jó lenne, ha ezt valóban mindig megtennénk.

Rá kell ébredjünk, hogy mindannyian tulajdonképpen gazdagok vagyunk. A bizalmunkat megoszthatjuk lehetőség szerint másokkal, de elsőként bizalmunk lehet Isten felé. Az egyik legdrágább kincsről beszélünk.

Nem lehet csak általánosítani és csak csupa szépet és jót írni és mondani, legyünk őszinték egymáshoz! Amikor egy nehéz élethelyzetben vagyunk nagyon nehéz megőrizni a békességünket. Emberi válaszokat és megoldásokat keresünk. Ha viszont felkészülnénk olyan helyzetekre már előre, amelyek megtörténhetnek velünk, akkor hatékonyabban tudnánk küzdeni az ördög csábításai ellen. Néha talán úgy érzünk, és szívből remélem, ezzel csak egyedül vagyok, de szívesen megkérdeznénk a Mindenhatót, hogy Te ezt most tényleg látod, és nem teszel semmit?

Ahogy idősebbek leszünk nemcsak az életkorunkban, hanem a hitünkben is, egyre biztosabbak lehetünk abban, hogy az, aki Rá támaszkodik, azt megőrzi teljes békében. Csak ki kell várni a végét, mert a Mindenható csak a legjobbat szeretné mindenkinek.

A bizalom az mindannyiunk számára nagyon fontos és értékes. Nem adjuk akárkinek. Válogatunk, és ha megbántva érezzük magunkat, azonnal megvonjuk azt a másiktól. A mindenhatóban való bizalomnak állandónak kell lennie. Még akkor is, ha pillanatnyilag nehéznek is tűnik.

Milyen érdekes, hogy arról gondolkozunk, hogy mi micsoda nagy kegyben részesítjük a világ Alkotóját bizalmunkkal. Arról kellene gondolkozzunk, hogy mi, mint teremtett lények, akik bűnök között élnek, hogyan és miként érdemelhetjük ki az Isten bizalmát

hétfő, január 19, 2015

Szomorúság helyett öröm

"Így most titeket is szomorúság fog el, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek.”

János evangéliuma 16:22


A tanítványok még nem tudták, mi jön... Tudhatták volna, mert Jézus többször is elmondta. Elmondta, hogy Jeruzsálemben kell bekövetkeznie, a főpapok és írástudók fogják okozni a szenvedéseit, megölik és harmadnapon feltámad. Nem lehetett kétségük, mégsem gondoltak rá.

Azután bekövetkezett. Pontosan úgy, ahogyan Jézus előre elmondta. Felkészületlenek voltak és gyávák. Mind elfutottak. Szomorúságuk leírhatatlan volt, amikor Jézus a kereszten függött. Azután egy szombat jött Jézus nélkül a másnapos lelki fájdalommal a szívükben. A kárpit kettéhasítva függött a templomban, minden csendes és kimondatlan volt, mégis érezhető volt, hogy valami nagy dolog történt.

A tanítványok örömét valóban nem lehetett elvenni többet, amikor Jézus feltámadt. Ő kétségtelenül Isten Fia, és Királyok Királyaként fog visszajönni az ég felhőiben! Feltámadása megmutatta, hogy minden igaz, amit Magáról állított! Ő Igaz Megváltó és Király!

A mi örömünk is határtalan lehet, mert az ő történetük a miénk is! Jézus meghalt és feltámadt és visszajön! Ha mégsem igazi az örömünk, akkor kérjük Istent, hogy tegye azt nagyobbá!

Reményik Sándor:

Idegen vendég a kánai menyegzőn


 
Itt is, ott is menyegző, Kána.
Öröm villan e bús világra.
Ritka, drága kicsike ünnep:
Az arcok egymásra derülnek.
És hivatalos vagyok én is
Az öröm asztalánál mégis.
Ülök. A szívem halott-fáradt.
Korcs szóra nyitom csukott számat.
Nevetek, és a nevetésem:
Mint göröngyhullás temetésen.
Mint száraz haraszt-zörgés ősszel...
Így örülök az örvendőkkel.
Asztalfőn, dicsfényben derengve
Ül a fájdalom fejedelme.
Mély, szemrehányó szeme rajtam:
Mért csak ilyen az én vigalmam?
Mikor Ő itt percre megállott,
Megáldotta a vigasságot.
Mikor vedernyi borral, vérrel
Lángol az első csodatétel.
Ő most nem gondol szegre, fára...
Ki mer hát búsabb lenni nála?
Uram, fájdalom fejedelme,
Ki ülsz az asztalfőn derengve,
És akarod: tavasszal, ősszel
Örüljek az örvendezőkkel:
Tedd, hogy igazán örülhessek,
Magamtól megmenekülhessek.
Örömben, bánatban egyképen
Hadd legyen nekem békességem.
Korcs szót ajkam ne virágozzon,
Torz nevetésem ne buggyanjon.
Kedvem másnak kedvét ne szegje,
Derülten nézzek mindenekre.
Az élet ritka, drága ünnepén
Ne legyek ünneprontó jövevény.
Uram, ha szemed némán vádol,
Jusson eszedbe: én nem ittam
Első csodád bíbor borából.

vasárnap, január 18, 2015

Légy bátor és higgy!

„Amikor Jézus továbbment onnan, követte őt két vak, akik ezt kiáltozták: Könyörülj rajtunk, Dávid Fia! Amikor bement a házba, odamentek hozzá a vakok; Jézus pedig megkérdezte tőlük: Hiszitek-e, hogy meg tudom ezt tenni? Ezt felelték: Igen, Uram! Ekkor megérintette a szemüket, és ezt mondta: Legyen a ti hitetek szerint!”
Máté evangéliuma‬ ‭9‬:‭27-29‬


Hit. Néha olyan légiesen könnyűnek és megfoghatatlannak tűnik. Néha pedig véresen komoly és súlyos, életbevágó kérdés. Kiben hiszel? Miért hiszel? Meddig hiszel? Hol ér véget a hited, hol van az a pont, amikor már feladod, eldobod magadtól, és lesz, ahogyan lennie kell? Hol vannak a korlátok? Mi fér bele a bizalmadba, mire mondod azt, hogy ez már neked is sok, ezt már te sem tudod elfogadni? Meddig ér hited takarója? Egyáltalán mi is a hit?


Úgy gondolom, hogy az igazi hit bátorság. Hinni, amikor sokak szerint nincs értelme, amikor minden ez ellen beszél, amikor kilátástalan a helyzet és egyszerűbb lenne feladni. Sokféle élethelyzet teszi mérlegre a hitet, sokféleképpen mutatkozhat meg, milyen is az ember bizalma. „Sokféleképpen lehetünk bátrak ebben a világban. Néha a bátorság azt jelenti, feláldozod az életedet valami nagyobbért, mint önmagad, vagy valaki másért. Néha azt jelenti, hogy feladsz mindent, amit valaha ismertél, vagy mindenkit, akit valaha szerettél valami jobbért.  De néha nem.  Néha nem több, mint fogaidat összeszorítva tűrni a fájdalmat, és végezni a mindennapi munkát: a lassú sétát egy jobb élet felé.” (Veronica Roth: Allegiant)


Mert van, hogy hiszel, és Isten kettéválasztja a Vörös-tengert. Hiszel, és a sánta maratoni távot fut le szemeid láttára. Hiszel, és egy csapásra megoldódik minden. De van, hogy nem ez történik. Hiszel, kapaszkodsz Istenbe, mégis egyre rosszabb eredményeket kapsz az orvostól, a daganat nem tűnik el, a műtét után is kiújul, és már csak egyetlen út áll előtted. Hiszel, és nem száll le tűz az égből, a csipkebokorból nem szól a mennyei hang, és az ellenséges csapatok ostroma egyre ádázabb.


Hit kell ahhoz, hogy hegyek mozduljanak meg, és hit kell ahhoz, hogy elfogadd a térkép változatlanságát. Hit kell a hatalmas csodák megélésekor, és hit kell a mindennapok lassú táncához, amikor csak egyik lépést tudod megtenni centiről centire a másik után.

De egy valami biztos, történjenek bárhogy is az események: Isten jelenléte. Isten melletted van, amikor meghasad a föld, amikor tűz száll le a mennyből, amikor a hatalmas csodák történnek. De ne feledd, Isten ott van melletted a hétköznapok vontatott vergődésében, és azt hiszem, ez még hatalmasabb, még jelentőségteljesebb. Ott van, amikor a válasz nem úgy jön, ahogy szeretnéd. Ott van melletted a tomboló viharban, a szűnni nem akaró betegségekben, a veszteségek feldolgozásában.

Hát higgy, és kapaszkodj az Ő állandóságába! Ragadd meg a kezét, forduljon bárhogy is életed kockája, és tanuld meg egymás után ledönteni hited korlátait! Ő nem hagy el, nem hagy magadra. Végigmegy veled a számodra kijelölt úton, és vezet a mindennapok labirintusában. Ezért merj bátor lenni! Merj hinni Benne!