szombat, november 22, 2014

Öt ajándék





„És adok nékik egy szívet és egy útat, hogy mindenkor engem féljenek, hogy jól legyen dolguk, nékik és az ő fiaiknak ő utánok. És örökkévaló szövetséget kötök velök, hogy nem fordulok el tőlök és a velök való jótéteménytől, és az én félelmemet adom az ő szívökbe, hogy el ne távozzanak tőlem. És örvendezek bennök, ha jót cselekedhetem velök és biztosan beplántálhatom őket e földbe, teljes szívvel és teljes lélekkel.”

Jeremiás 32,39-41

Egy nemzet a kihalás szélén. Egy nép, mely önmaga vesztét okozta és saját bűnei miatt szenved. Ezrek fogságban és gyötrelemben, még többen szegénységben és ínségben. A kevesek, a korruptak, kik önmaguk boldogulásáért saját lelkük adták el, ők pedig teljességgel az Isten nélkül. Mit adnál nekik? Mi az, mi változást hozna az életükben?

Az első a szív: Sokan gondolják, hogy mindig megtalálható valahol az ok, ami a végső romlást okozta, de a legtöbben ezt mind önmagukon kívül látják. A körülményekben, az ellenséges személyek ármányaiban és még sorolhatnánk. A Biblia mindig világosan és célratörően fogalmaz. A romlás oka maga, az emberi szív. Ez az, ami romlott, ez az ami cserére érett. Saját vágyaink, hibáink, bűnös emberi természetünk vesztünk okozója, nem más. Bele kell néznünk a tükörbe, szembe kell néznünk önmagunkkal, ha változást szeretnénk és meg kell értenünk: kell a segítség! Mert mi képtelenek vagyunk a kicserélni a bensőnk. Erre csak az Isten képes. És milyen jó, hogy ez az Ő első ajándéka.

A második az út: Sokan keresik Őt, sőt hiszik, az Ő útját járják,de kevesen látják be, hogy nem mi keressük Istent, hanem Ő talál ránk. Ezért nem mesterek, rabbik és lelki vezetők kitaposott ösvényeit kell követnünk, hanem az Isten kinyilatkoztatását. Ez pedig mindig személyes, mindig igaz, mindig áldozattal jár. Legfőképpen az alázat áldozatával, hogy alárendelem magam akaratának, hogy megértem és elfogadom, Ő mindig ugyanazt mondja, mert nem változik. Követésének legfőbb erénye a hűség az Ő Szavához mindenkor, mindenben. Ez az út, az Ő második ajándéka.

A harmadik a szövetség: Háborúban állunk, de nem mindegy, hogy melyik oldalon. „Míg két ember él a földön, nem élhetnek békében egymással” - szól a mondás és milyen igaz! Régóta látjuk a földi létet úgy, mint egy küzdelmet a jó és rossz között. Igazi gondunk az elkötelezettség hiánya, mert mi mindkét oldalra játszunk. Szeretnénk itt is ott is jól járni, de nem lehet. Ha tudjuk, hogy a rossz az rossz és a jó az jó, itt az ideje, hogy meghozzuk a döntést. Ha látjuk, hogy Isten oldala a helyes, ha az az egyetlen, ami megoldást jelent, akkor fogadjuk el a harmadik ajándékot és engedjük, hogy Ő legyen a szövetségesünk.

A negyedik az Istenfélelem: Sokszor gondoljuk, hogy ez az Isten elvárás, hogy féljük Őt, ami igaz is. De Isten minden elvárása értünk van. Az Istenfélelem egy olyan ajándék, ami kitartóvá tesz, ami nem enged ingadozni, ami bizonyságon, sok-sok tapasztalaton és bölcsességen alapul. Ajándék ez is és nem tulajdonság. Nem mi fejlesztjük ki, nem mi hozzuk létre, csupán elfogadjuk, hogy a mi Urunk teszi ezt velünk. És végül:

Az ötödik pedig a végleges megoldás: Isten örök. Aki vele van szövetségben nem a mának él csupán. Nem csak múltja van és jelene, hanem örök sorsa a jövő.

péntek, november 21, 2014

Minden képzelet fölött

Tíz évvel ezelőtt egy kedves barátunk meghívott minket, hogy töltsünk náluk pár hetet egy távoli földrészen. Ausztráliában.

Gondolhatod, mennyire örültünk ennek a lehetőségnek. Bújtuk a könyveket, sok mindent elolvastunk erről az országról, az állatokról, tájakról. Augusztus 20.-án indultunk. Forró nyár volt, hasonló, mint az idei. Megérkeztünk.
És hát pár percen belül rá kellett jönnünk, hogy bár rengeteget olvastunk erről, de távolról sem eleget. Minden úgy volt, mégis egészen másként. Például, tudtuk, hogy ott hosszú utak vannak – néha száz és száz km múlik el benzinkút vagy város nélkül – mégis, amikor beültünk az autóba, úgy nyomtam a féket!!! (Nem én vezettem – csak a padlót nyomtam) Ott ugyanis ’balra hajts!’ van. Ez valahogy elkerülte a figyelmemet, csak az utak hosszúságáról, meg a tájról olvastam.
Aztán amikor a kenguru szemtől szemben megállt előttem – bizony nagyon kicsinek éreztem magamat. A koala két méterről méregetett unottan – nem gondoltam, hogy ilyen közeli kapcsolatba kerülhetek vele.
Nem áll szándékomban Isten országát Ausztráliával összehasonlítani. De egy biztos. Olvashatunk róla, elképzelhetjük, álmodozhatunk az arany utcákról, tökéletesen hárfázhatunk, gondolatban a hatalmas mennyei kórusban énekelhetünk – de minden gondolatunk, ábrándozásunk, elképzelésünk eltörpül majd a valóság mellett.

„Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek.” (1Korintus 2:9)


Ennek ellenére – határozottan és szeretettel bátorítalak, hogy csak ábrándozz, gondolkodj nyugodtan, és képzeld el – milyen csodálatos helyet készített neked a te mennyei Atyád, aki ismeri szíved legtitkosabb vágyát is. Ő biztosan tudja, mi lesz az, amivel a legnagyobb örömöt szerzi majd neked. Aztán ha meglátod – biztos vagyok benne, hogy elámulsz!

szerda, november 19, 2014

Keresztyén szabadság

„Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.”
2Kor 3:17

Az ókorban rabszolgákkal dolgoztattak, akik nem kaptak fizetést, és nem mehettek oda, ahova akartak. Ehhez képest a 21. századi magyar ember szabad, hiszen van fizetése, és oda mehet, ahova akar. Igaz, a fizetés nagy része elmegy a törlesztő részletre, az élelemre, a rezsire, és szabad időnk nagy részét is egy helyben töltjük, a tévé, vagy az internet előtt. A jogi szabadság – amivel büszkén dicsekedhetünk ókori kollégáinkkal szemben – nem jelent egyebet, mint puszta látszatot. Valójában az ember az ókorban is, ma is szolga, ha úgy tetszik rabszolga, csak talán a terminológia változott.


Mit jelent akkor itt Pál apostolnál, hogy „ahol az Úr Lelke, ott a szabadság”? Hadd illusztráljam ezt egy hétköznapi példával. Munkám rengeteg energiámat felemészti, és mivel rövidtávon nem nagyon látszik az eredménye, állandóan az az érzés kísért, hogy nem dolgozom elég keményen. Frusztrációm következtében még nagyobb energiát befektetve dolgozom nap, mint nap. Estére sokszor teljesen kifáradok, és mikor hazafelé hajtok az autómmal, úgy érzem, mintha az agyam szinte zsibbadna az egész napi terheléstől. Mikor azonban begurulok a lakásunk előtti parkolóba, történik valami csodaféle. Kiszállok, fölnézek az ablakunkra, ahol feleségem, három és fél éves kisfiam és 14 hónapos kislányom fülig érő mosollyal integetnek nekem. Erőre kapva, gyorsan fölszaladok a lépcsőházban, és mikor benyitok a lakásunkba, a két kis csöppség nevetve, kitárt karokkal szalad felém. Sokszor még a kabátomat sem tudom levenni, úgy kell magamhoz emelni mind a kettőt. Aztán feleségem is átölel, és szeretettel fülembe súgja: „Örülök, hogy hazaértél!” Szinte érzem, ahogy a fogadtatásom oldani kezdi görcsös agyamat. Aztán gyorsan lepakolok, és odavetem magam a játszószőnyegre, hogy semmire nem gondolva átadjam magam a gyerekeimmel való legózás, vagy mesélés örömeinek. Ez számomra a szabadság. Mert ahol a családom gondűző, szerető légköre jelen van, ott van számomra az élet stresszétől való szabadság.


Épp így van ez Istennel is. Sokan félnek tőle, és az ilyen emberek vallásossága tele van görccsel, stresszel, kényszeres megfelelési vággyal. Az ilyen emberek azonban nem ismerik azt az Istent, akiről itt Pál beszél. Isten jelenlétében ugyanis nincs feszültség, vagy bármi olyasmi, ami valamiféle önkényurat, vagy munkahelyi főnököt körülövez. Nem, Isten jelenlétét családiasság és otthonosság jellemzi. Isten jelenlétében végre nem kell megjátszanunk magunkat, nem kell színészkednünk, vagy jó színben feltüntetnünk magunkat. Az ő társaságában végre lehetünk olyanok, akik valójában vagyunk. És ha megérezzük Isten jelenlétében ezt a családias légkört, megértjük, mi is az igazi szabadság.

Csak te és Jézus



„Ő pedig monda nékik: Jertek el csupán ti magatok valamely puszta helyre és pihenjetek meg egy kevéssé. Mert sokan valának a járó-kelők, és még evésre sem volt alkalmas idejük.”
 (Márk evangéliuma 6. fejezet 31. vers)

Őszintén bevallom erről az Igéről én is ritkán és csak félve szoktam prédikálni, hiszen a cél nem a pihenés, hanem a másokért való önzetlen és szüntelen munkálkodás. Meg hát hogy is nézne ki, ha a szószékről a misszióra buzdítás helyett pihenésről beszélnék?

Így nem meglepő, hogy sokakat lelkiismeret-furdalás fog el, ha kissé lazítunk. Persze ugyanakkor érezzük és látjuk, ahogy alábbhagy a lelkesedés, fogy az erő, csökken a teljesítmény és tényleg jó lenne néha egy kis szusszanás, amikor nem másoknak, hanem csak úgy magunknak olvassuk a Bibliát.

Jézus ezzel a történettel ma épp arra szeretné felhívni a figyelmet, hogy a személyes feltöltődés nélkül egy idő után elhal minden erőfeszítés. És arra hív, hogy ne várd meg, míg egy kiégés döbbent rá, hogy nem vagy gép!

Mert ez a történet világosan rámutat arra, hogy Sátán sokszor épp a legnemesebb célokat akarja csapdává formálni, csak hogy elszakítson az erő forrásától. Mindig akkor jön közbe valami, mikor imádkoznál, akkor zavarnak meg mikor elcsendesednél.

Ahogy olvassuk is: „elmenének hajón egy puszta helyre csupán ő magok. A sokaság pedig meglátá őket, amint mennek vala, és sokan megismerék őt; és minden városból egybefutának oda gyalog, és megelőzék őket, és hozzá gyülekezének” (32-33. vers)

Igen, az emberek a parton futva előzték meg a őket! Ám a hajóból csak Jézus száll ki. A tanítványok alszanak, s naplementkor (Luk.9:12), miután kipihenték magukat, mentek oda hozzá, hogy bocsássa el a tömeget.

Jézus azonban nemcsak lelki, hanem fizikai kenyérrel is megelégíti a több, mint ötezer embert, majd ezután átküldi a tizenkettőt a túlpartra, Ő pedig „felméne a hegyre imádkozni.” (Márk 6:46)

S ha Jézusnak, az Isten- Embernek ekkora szüksége volt naponta az elcsendesedésre, az Atyával való négyszemközti beszélgetésre, mennyivel inkább nekünk…

Így hív ma Jézus téged: Gyere, egy puszta helyre! Gyere, pihenj meg egy kissé! Gyere, beszélgessünk!

Hogy míg „másoknak prédikálsz, magad valami módon méltatlanná ne légy.” (1Kor.9:27)

kedd, november 18, 2014

Kiálts!



Kiálts hozzám és megfelelek, és nagy dolgokat mondok néked, és megfoghatatlanokat, amelyeket nem tudsz.
(Jeremiás 33,3)













Az Istennel való párbeszédünkről fogunk ma elmélkedni és remélhetőleg nem csak ma, hanem mindig! Mennyire merjük mi az Istent segítségül hívni? Felületesek-e az imáink? Számon kértük-e már Őt?

A hipotézisem az, hogy van bennünk egy gát, ami nem engedi, hogy mi természetesek legyünk Vele. Ha nem értesz egyet velem, nézd el nekem ezt a hibámat, és nagyra becsüllek téged, aki előtte jársz! Sok embert hallottam már imádkozni életemben (mások nálam még többet is) de soha nem hallottam olyan imádságot, amelyben valaki elkiáltotta volna magát. Gyakran érzem úgy, hogy az imádság, csak úgy, mint sokszor a hitünk fejlődése is, konzerválódott és nem vagyunk képesek előre lépni.

Mit gondolunk, van-e a vallásos életben stagnálás? Lehet-e nem fejlődni? Vallásos emberként a szinten tartás lehetőségét el is vethetjük. Annak ellenére, hogy látunk sok olyan példát, akik kifejezetten az egyhelyben toporgást választják, egyértelműen kizárhatjuk azt, hogy a Szentírás bennünket arra tanítana, hogy ne fejlődjünk. Épp ellenkezőleg, arra ösztönöz bennünket, hogy folyamatosan jobb emberekké válhassunk!

Az ima a hívő ember lélegzetvétele. Biztos vagyok abban, hogy sokan sokszor nagyon nehéz helyzetben vannak akár fizikailag vagy lelkileg, de az Isten azt mondja: kiálts hozzám. Ő kész megfelelni a kérdéseidre, ő kész válaszolni és olyan dolgokat is elmond neked, amik nagyobbak minden problémádnál.

Ehhez az kell, hogy a konzervált módszerről, élő fejlődő módszerre váltsunk. Attól nem kell félnünk, hogy nem kapunk válaszokat. Az Isten soha nem hagy válaszok nélkül! Ebben biztosak lehetünk, mint ahogyan abban is, hogy mindaz, amit Ő megígért nekünk az úgy is lesz!