szombat, július 05, 2014

A Pásztor



"Dávid zsoltára. Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért."
Zsoltárok 23:1-3

Különleges foglalkozás pásztornak lenni. Kicsit szelíd, kicsit vad, mindig két világ, az emberek és a természet, az állatok világa között él úgy, mint aki egyszerre tartozik mind a kettőhöz, de közben egyikhez sem. Kalauz a két világ között, aki harmóniát, békét teremt.

Azok, akiket ismertem közülük, valóban különlegesek voltak. Nekünk, civilizációban élőknek, nomádoknak tűntek. Az életmódjuk sokszor radikálisan kötött, mégis rendkívül szabad. Korán reggel kelnek, mikor még mindenki alszik. Hajnalban indulnak útnak, ki a természetbe, mindent maguk mögött hagyva, ami bennünket az emberek világához köt. Úgy ismerik a dombokat, erdőket és mezőket, mint a tenyerüket. A fák, a bokrok, a virágok kedves ismerőseik. Értik az állatok nyelvét. Tudják, mikor miért dalol a pacsirta, hogy bánatos-e vagy szomorú. A legmélyebb kapcsolatuk a jószágaikhoz köti őket és azokat is hozzájuk. A hosszú évek, amiket együtt töltöttek, egymáshoz csiszolták őket. Már nem kellenek szavak, sokszor elég egy mozdulat, egy intés. Ismertem egy öreget, aki alig szólt két szót, ha a családjáról beszélt, de a nyájáról órákig tudott mesélni. Mindet ismerte külön-külön. Tudta a járásukat, szokásaikat, jellemüket. "Ez mindig türelmetlen, amaz meg félénk. A víznél mindig ez az első, mert állandóan inna, de nem olyan mohó, mint a másik." Értük élt. Amikor a szakma leáldozóban volt, mert a falvakból eltűntek legelők az állatokkal együtt, ő maradt az utolsó terelő. Nyugdíjas korában is áthívták még az ország másik végére, sőt külföldre is. Pásztorként élt és úgy is halt meg. "Ha valaki erre a foglalkozásra adja a szívét, az örökre megváltozik. Soha többé nem lesz az, ami volt egykor." 

Jézus az én pásztorom. Már nem "csupán" Úr és Isten, mert ember is. Azzal, hogy megszületett erre a földre, örökre megváltozott. Sokan látják, hogy Ő más, hogy Ő különleges, mégis kevesen követik. Pedig Ő az egyetlen, aki vezetni tud minket a saját világa felé. Akik elfordulnak, csak azt látják, túl kötött az életmód, amit kíván, de akik a sarkában járnak tudják, hogy valójában milyen szabad. Engem különleges kapcsolat fűz hozzá. Mindent tud rólam, minden mozdulatomat, gondolatomat ismeri. Ő az, aki igazán tudja, milyen vagyok és azt is, mire van szükségem. Jobban, mint én magam. Szeret engem és ez adja a békességemet, hogy ezt tapasztalom. De nem csak én, mások is.

péntek, július 04, 2014

Pofátlanság!



Mózes 1. könyve 32:24-29


Mondhatnám úgy is, hogy szemtelenség, pimaszság, képtelenség. De azért próbáld elképzelni. Javában folyik a VB. Az abszolút vesztes Irán/Japán csapat kapitánya odamegy az abszolút győztes XY csapat kapitányához. Mélyen a szemébe néz, és azt mondja, hogy oszd meg velem a győzelmedet, sőt, én szeretnék ott fenn állni a dobogón. Pontosabban, az első helyen! A győztes csapat kapitánya végigméri, aztán átadja neki a kupát a következő szavakkal: „Eddig mindig vesztes voltál. De most, átadom neked a győzelmi kupát, mostantól győztes vagy!” – és együtt ünnepel a többiekkel, akik a győztest éljenzik.
El tudod ezt a jelenetet képzelni?
Velem együtt te sem tartozol az abszolút győztesek sorába. Mi mindig csak veszítettünk. Már egészen Éden óta. Elveszítettük az Örök Életet, a Jézussal való személyes kapcsolat örömét. Valahogy a bűnökből is mindig csak vesztesként mászunk elő. Aztán jön az abszolút győztes, aki még soha egyetlen csatát sem veszített el. És Te ott állsz a Jabbok partján. Imádkozol, tusakodsz, vágyakozol, emlékezel és fogadkozol. S amikor feltekintesz – a GYŐZTES néz szembe veled. Utolsó erődet összeszedve átkarolod Őt és azt mondod: Nem engedlek el, míg meg nem áldasz engem. Valamennyi kis áldásocskára vágysz, de azért ennyire még te sem gondoltál. A teljes győzelmét neked adja. Maga mellé ültet trónjára. Fehér kövecskét ad, amin az új neved van, talán így: „A győztes Mária”, „A győztes Károly”. Aztán koronát tesz fejedre, majd győzelmi hárfát kezedbe. Együtt énekled a hatalmas mega-kórusban Mózes és a Bárány győzelmi énekét.
Bár nehéz elképzelni, de hamarosan megtörténik. A győztesek között lehetsz. Érdemtelenül! Mert Aki kivívta a győzelmet – átadja azt neked. Megáld téged. Győztesként köszönt.
Szeretnéd ezt a győzelmi pálmát?
Ha igen, akkor kérd el! Tusakodj érte. Ő ezt soha nem fogja képtelenségnek tartani. Te se tartsd annak!

csütörtök, július 03, 2014

Örök szeretet

„A messzeségben is megjelent az Úr: Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.”
Jeremiás próféta könyve 31:3


Tizenegy, vagy talán tizenkét éves voltam, mikor legjobb gyerekkori barátommal nekivágtunk, hogy megmásszuk Pécsett a tettyei sziklákat. A – mintegy 20-30 m magas – sziklatömb tetején a város egyik képzőművészeti büszkesége magasodik, egy életnagyságú (vagy még annál is nagyobb) kereszt, rajta a megfeszített Krisztus (Rétfalvi Sándor alkotása, 1969). Bátran vágtunk neki a meredélynek (minden biztonsági kötél nélkül), és utunk első felében ügyesen vettük az akadályokat. A szikla repedései létraként szolgáltak, melybe hol belekapaszkodva följebb húztuk magunkat, hol pedig a lábunkkal megtámasztottuk magunkat. Körülbelül a szikla közepe táján lehettünk, mikor pillanatok alatt elsötétedett az ég, majd hatalmas nyári zápor kerekedett. Teljesítményünk fölötti öröm hamar halálfélelembe csapott át. A vizes sziklák síkossá váltak, és hol a kezünk, hol a lábunk csúszott le róla. Megpróbáltunk visszafordulni, de az még veszedelmesebbnek tűnt, mint a fölfele menet. Így hát zuhogó esőben folytattuk hegymászásunkat, kétségbeesetten keresve a biztos fogódzókat. Mindkettőnket a sírás környékezett. Nem sokszor imádkoztam olyan buzgón isteni gondviselésért, mint azokban a nehéz pillanatokban. Már magam sem tudom hogyan, de valahogy fölértünk, és az első dolog, amit megpillantottunk, az a feszület volt. Mindketten éreztük, hogy ott valami rendkívüli dolog történt. Csurom vizesen, átfázva, remegő lábakkal elvonszoltuk magunkat a csúcstól párszáz méterre emelkedő Havihegyi templomig, és ott – az ajtó zárva lévén – leültünk a lépcsőre, és megköszöntük Istennek, hogy megmentette az életünket. Bár nem ezeket a szavakat használtuk, de akár ezt a jeremiási igét is idézhettük volna:

„A messzeségben” – mikor kilátástalan volt a helyzetünk a szikla közepén a zuhogó esőben – „is megjelent az Úr:” – Rétfalvi Sándor alkotásában – Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen” – és tényleg, mintha Isten keze húzott volna magához, hogy semmi bajunk ne essék. Így mondtam le tizenegy-tizenkét éves koromban hegymászó karrieremről, hogy inkább Isten örök szeretetének kifürkészésére adjam a fejem…

szerda, július 02, 2014

Isten terve szerint élni

„Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk.”
(Efézusbeliekhez írt levél 2. fejezet 10. vers)

Mikor Isten megalkotta ezt a világot, a hatalmas égitestektől a legparányibb atomig mindennek megvolt a maga jól meghatározott és megtervezett helye. Minden egymást szolgálta és nem volt semmi, ami csak önmagáért lett volna.

Így a Szentírás egésze arról tanít, hogy nekünk embereknek is megvan a magunk helye. Életünk nem céltalan. Az Örökkévalónak pontos terve van mindannyiunkkal. Személyre szabott küldetésünk van, s boldogságunk záloga, hogy megtaláljuk helyünket.

Mondhatod; ’Ez szépen hangzik, csak nálam nem működik. Isten hallgat, és nem mondja meg, mit csináljak.’

Voltál már úgy, hogy miközben olvastad a Bibliát, vagy imádkoztál, hallgattál egy igehirdetést, vagy csak úgy késztetést éreztél arra, hogy felkeress valakit, hogy megtegyél, hogy elmondjál valamit másoknak?

Egyszer egy ácsot megkeresett az Örökkévaló, és megkérte hajózzon el egy lakatlan szigetre, ahol talál majd egy embert, akit meg kell tanítania tutajt építeni.

Az ács elindult. A megadott koordináták alapján meg is találta a szigetet, ám mielőtt partot ért volna hatalmas vihar kerekedett, kevésen múlt, hogy oda nem veszett hajójával együtt. Feltette magában a kérdést: Biztos Isten terve ez a küldetés?

Aztán megtalálta a bennszülöttet, s a tutaj építésen túl megtanította, írni olvasni, és imádkozni, bár erre nem mutatott nagy hajlandóságot az embere.

Nemsoká olyan súlyos fertőzést kapott, hogy érezte vége van. Halálos ágyán így fohászkodott: Uram, szégyellem, sok mindenre megtanítottam ezt az embert, de nem hisz benned, kudarcot vallottam.

Az Isten annyit mondott: A te feladatod csupán az volt, hogy tanítsd meg tutajt építeni, a többit bízzad rám.

Így halt meg az ács, a bennszülött pedig tutajt építve elérte a szárazföldet. Talált egy kis falut, benne egy templomot, ahol megtalálta Istent, és később mások tanítója lett.

Látod? Ne a világegyetemet akard meghódítani! Csak hajózz át egy hozzád hasonló ’magányos szigethez’, és tanítsd meg tutajt építeni, utat készíteni mások szívéhez. S hogy hol van ez a számodra kijelölt mai ’sziget’, ki az és mit mondj neki?

Ha látni akarod; Ne rugódozz az ösztön ellen. Hanem a fenti sorok írójával, Pál apostollal együtt kérdezd meg: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Az Úr pedig monda: Kelj fel és menj be a városba, és majd megmondják néked, mit kell cselekedned.” (Apcsel.9:5-6)

kedd, július 01, 2014

Egyedül Istenben!




 

Ezt mondja az Úr: Átkozott az a férfi, aki emberben bízik és testbe helyezi erejét, az Úrtól pedig eltávozott az ő szíve! Mert olyanná lesz, mint a hangafa a pusztában, és nem látja, hogy jó következik, hanem szárazságban lakik a sivatagban, a sovány és lakhatatlan földön. Áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, és akinek bizodalma az Úr; Mert olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé bocsátja gyökereit, és nem fél, ha hőség következik, és a levele zöld marad; és a száraz esztendőben nem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik. (Jeremiás 17,5-8)


Másokban bízni? Nehezen alakul ki egy bizalmi kapcsolat egy másik emberrel, aki pillanatnyilag még csak egy idegen számomra. Fokozatosan engedünk teret annak, hogy az illető betekintést nyerjen az életünk különböző területeire, nehezen avatjuk be őt bizalmas dolgokba. Kialakul egy kapcsolat, amikor kölcsönösen megértjük egymást, és megosztjuk egymással minden bánatunkat, örömünket! Ezt nevezzük barátságnak. 

Azt írja Jeremiás, hogy átkozott legyen az a férfi, aki emberekben bízik! Vajon arról beszél itt, hogy ne legyenek barátaink? Tagadjuk meg a kincseket, amit úgy hívunk, hogy bizalom, barátság? Egyáltalán nem! A sorrendiségen van a hangsúly! 

Kiben bízok? Kitől várom a megoldást? Istentől, vagy embertől? Melyik ad garanciát és mennyi időre?

Ha szerencsések vagyunk, akkor még sosem, de a többség már csalódott emberekben. Talán épp a legjobb barátja hagyta a legnagyobb szükség idején. Lehet, hogy épp a hittestvéred volt az, akire számítottál volna a szűkség idején, de nem volt ott, nem segített neked. Most ne arra keressük a választ, hogy miért nem volt, ott ő, vagy épp valaki más! Arra adjunk választ, hogy Isten mindig ott volt! 

Nem csak a múltról beszélhetünk, hanem egyszerre említhetjük meg a múltat, ami megerősít a jelenben, és bizalmat ébreszt a jövőre nézve. Jeremiás bölcsessége párhuzamba állítható az első zsoltárral, és a két hasonlat szinte azonos egymással, de tartalmilag mindenképpen azonosak. Akik nem járnak az Úrral, és nem hisznek és bíznak benne, és bízzák rá egész életüket, olyanok lesznek, mint a hangafa a pusztában, mely a képen is látszik.
De ha Isten a legjobb barátunk, legfőbb bizalmasunk, olyanok leszünk mint a folyó mellé ültetett fa, amelynek levelei szép zöldek, nem fél a nap hevétől, és állandóan gyümölcsöt terem! 

„Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.”
(Zsoltárok 37,5)

hétfő, június 30, 2014

Ha Jézus levelet írna…






„Kedves Barátom!


Hogy vagy? – Csak egy rövid üzenetet küldök, hogy elmondjam, milyen nagyon törődöm veled.

Tegnap láttam, hogy a barátaiddal beszélgettél. Egész nap vártam és reméltem, hogy talán velem is akarsz beszélni, de hiába!

Elhoztam számodra a szép naplementét és a hűs szellőket, és vártam rád, de nem jöttél hozzám. Fájt nekem, de azért szeretlek, mert barátod vagyok.

Még aludtál, a holdsugarat küldtem, hogy elsimítsam homlokod redőit. Ismét vártam, hogy ha majd megvirrad, beszélni fogsz velem, de te munkába siettél… Az én könnyeim hulltak az esőben…

Ha legalább hallgatnál rám! Az ég kékjére, s a csöndes zöld fűre írtam, hogy szeretlek. Ezt suttogtam a fák lombjaiban, a virágok színei ezt hirdették, s erről meséltek a gyorsan szálló madarak. Én vettelek körül a nap sugarában és az illatozó természetben.

Az én szeretetem mélyebb, mint az óceán és nagyobb, mint szíved legnagyobb óhaja. Szólíts meg,… beszélgess velem,… és ne felejts el engem!
Olyan sok mondanivalóm lenne számodra, de tovább nem zavarlak. Neked kell határozni.

Én választottalak és várok rád…mert szeretlek!
Hű barátod, Jézus!”                                       
                                                                                  (ismeretlen szerző)




„Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám.” 
Jeremiás 29:13

vasárnap, június 29, 2014

Nincs lehetetlen

„Maga az Úr vonul majd előtted, ő maga lesz veled. Nem hagy cserben téged, és nem hagy el: ne félj hát, és ne rettegj!”
Mózes ötödik könyve 31:8

- Nem, én erre képtelen vagyok - és produkálod egymás után a „Vuk-szindróma” tüneteit. Folyamatosan mondod, hogy te nem vagy alkalmas, nincs elég időd, erőd, kitartásod, akaratod hozzá. De lehet, hogy csak a kudarctól félsz, és már nem is látsz magad előtt más lehetőséget ezen kívül, mert annyira bebeszélted magadnak a képtelenségedet. Te nem tudsz megküzdeni az óriással. Te nem vagy olyan, mint a nagyok, az okosok, azok, akik sokra vitték. Te nem tartozol közéjük. 

Az állandó önmarcangolás helyett Isten ma arra kér téged, hogy figyelj rá egy pillanatra, amíg elvonultatja előtted azokat a bizonyos „nagyokat” a Biblia lapjaiból. Nézd, ahogy egy pásztorfiú bottal és öt lapos kaviccsal indul a csatába, és győz. Egy sátorlakó asszony kezei által esik el a nagy hadvezér. Szemeid előtt ott áll egy ember, aki negyven évét a bárányok között töltötte, most pedig szétválasztja a Vörös-tengert, és vezet egy hatalmas népet. Egy fiatal fiú Isten végső üzenetét hozza a fogságról, majd a leggyönyörűbb reményről beszél. Egy fiatal lány áll a király elé, és megmenti a saját népét a biztos haláltól. Láthatod, ahogy egy hirtelen lelkű halászból Isten prédikátora lesz, miután egy szűz lány életet adott a világ Megváltójának. 

Melyikük nem volt kicsi, jelentéktelen és gyenge? Melyikükre tennéd fel atyai örökségedet? Melyikük bízott magában? Egyik sem. 

Melyikük nézte Istent a saját óriásai helyett, és bízott benne még a történések ellenére is? Mindegyik. 

Ma reggel Isten azt szeretné, ha végre meglátnád, hogy Ő áll melletted. A Nagy, a Mindenható, aki teremtette az egész világot, és fenntartja azóta is. Igen, te nem vagy Mózes, Dávid, Abigail, Jeremiás vagy Eszter, de Isten még mindig Isten. Hatalma, ereje, tudása, gondviselése nem csökkent semmit az elmúlt évezredek óta. 

Hát tedd félre az önsajnálatot, és lásd meg, értsd meg végre, hogy Ő nem hagy cserben, hanem a végsőkig kitart melletted. Harcol veled, harcol érted, harcol helyetted. És Vele minden lehetséges!