szerda, október 05, 2011

Nem hiábavaló munka

„Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.”
(Korinthusi első levél 15. fejezet 58.vers)


Az első századok kereszténységéről, gyülekezetekről, missziómunkáról, buzgalomról, hűségről általában egy idealista kép él bennünk. S persze tudjuk, hogy voltak üldözések, voltak nehézségek, de ezek javarésze kívülről, a császári hatalom részéről jött, és ezek, úgy véljük, inkább jobban összekovácsolták a közösségeket.

Ám a korinthusi leveleket olvasva, mintha más lenne a kép. Belső széthúzás (11-12.vers), Erkölcstelenség (5:1), vita a lelki ajándékok körül (14. fejezet), személyválogatás, szegények mellőzése az úrvacsora utáni agapé asztalnál (11:21)…

Mikor ezeket szemléljük, felmerül a kérdés: Hát nem csak a mi gyülekezetünkben vannak problémák? Nem csak mi vagyunk gyenge, gyarló emberek? Nem csak mi vagyunk Langymelegek?

S egyáltalán, míg ilyen állapotban vagyunk, van értelme a másokért végzett munkának? Hiszen, az általunk hirdetett evangélium és életvitelünk oly gyakran ellentmond egymásnak.

S milyen bátorító, hogy a választ is a korinthusi levelekben találhatjuk meg. Pál, mint a gyülekezet egyik alapítója, lelki atyja, szívén viseli minden nyűgűket, bajukat.

Nem hagyja őket bűnös vágyaik sodrában, nem tagadja meg őket. Sőt tudjuk, mozgalmas élete során visszatér hozzájuk, legalább három levelet is írt nekik, és legjobb munkatársait küldi hozzájuk és kitartásra buzdítja őket.

Tudja, az Úré a szántóföld, az Úré a mag, az Úré minden magvető, s az Úrtól kapott megbízatása; a magvetés. S tudja azt is, csak akkor lesz aratás, ha előtte volt bőséges vetés.

Így végezzük mi is, Jézustól kapott talentumaink szerint személyes szolgálatunkat, tudva, hogy:

„A kik könnyhullatással vetnek, vigadozással aratnak majd. A ki vetőmagját sírva, emelve megy tova, vigadozással jő elő, kévéit emelve.” (126. Zsoltár 5-6.)