szombat, szeptember 25, 2010


Elődeink hite

Elődeink. Diadalmas Mózes, Nílus vizét vérré változtató, félelmet, istenfélelmet hozó kiválasztott. Birkózó Jákób, aki Istennel küzdve győztes Izráellé vált. Dávid, ki parittyájával oroszlánokat futamított, hogy bárányait megvédje. Illés, kinek szavára megállt, majd eleredt az eső. Elizeus, holtában is halottat feltámasztó. Fájdalommal kiáltó Jeremiás, ki aggódva hordta szívén népe sorsát. Keresztelő János, az útkészítő és szívek nyíltak meg Krisztus előtt. Vízen járó, hitvalló Péter, pünkösd hőse. Pál a világ misszionáriusa, János a szeretett, ki mindenkit szeret, és sorolhatnánk a névtelen elődeink alázatát, hitét. Mivégre, és hogyan születhetett ennyi hős, ilyen nagy tettekre? Az első kérdésre egyszerű a válasz: érettünk, hogy legyenek tanulság és példa az úton. A „hogyan” sem túl nehéz, csak figyelni kell az igéket a zsoltár szövegében:

„Benned bíztak őseink, bíztak, és megmentetted őket. Hozzád kiáltottak segítségért, és megmenekültek, benned bíztak, és nem szégyenültek meg.” (Zsoltár 22,5-6)

Bíztak, bíztak, kiáltottak, megmenekültek. Bíztak, nem szégyenültek meg. Hősök voltak, a hitnek hősei. A hitéi, amit drága Jézusunk adott mindannyiunknak, és ad ma is azoknak, akik kérik.

Restás László

péntek, szeptember 24, 2010


Isten tesz igazságot

"Ne mondd: bosszút állok rajta! Várjad az Urat, és megszabadít téged!"
Példabeszédek 20:22.



Volt egy ismerősöm sok évvel ezelőtt. Sehogy sem bírt átmenni az autóvezetés vizsgán. Mindig megbukott gyakorlatból. Nem értettem. Jó fej, belevaló fiúnak tűnt. Vajon mi lehet a baj? Aztán egy este leültünk beszélgetni a nem-sikerült vizsgákról.
Fokozatosan belelovallta magát, szikráztak a szemei, elvörösödött az agya, amint fejtegette nekem, hogy az a (sz. alak…) behúzott elé, mert ugye ő csak egy kis tanuló, de ő aztán megmutatta a piros lámpa előtt… aztán amikor elé kanyarodott és hirtelen befékezett, csak úgy csikorogtak a fékjei… Láttam, ahogy megelégedett vigyor árad szét az arcán. És csak mondta és mondta, hogy hogyan próbált bosszút állni az autóstársadalmon, akik nem értették, nem értékelték eléggé őt.
Bizonyára a vizsgáztató sem túlságosan díjazta ezt a magatartást.
Vajon hosszú távon is megelégedettséget ad az, hogy bosszút állt?
Tanulj meg elengedni!
Légy nagyvonalú!
Várj az Úrra – az Ő megoldása abszolút biztos!

szerda, szeptember 22, 2010


Soha nem halunk meg

"Aki hisz a Fiúban, örök élete van;aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta." János evangélima 3:36


Sokunk nem bírja feldolgozni a veszteségeket és legszívesebben visszahoznánk, azt, akit elveszítettünk. Megpróbálunk halottidézéssel kapcsolatba lépni az elhunytakkal, azt képzeljük, hogy fenntről figyelnek ránk stb. Szeretnénk a halál misztikáján és szörnyűségén átlépni. De nem tudunk.
A Biblia alvásnak titulálja ezt az állapotot, amikor az ember nem tud magáról semmit, nem beszél, nem érez, nincs jelen... Pedig milyen jó lenne ha egyszer nem lenne többé halál.
Isten pontosan ezt az álmunkat váltotta valóra abban, hogy elküldte Jézust, aki meghalt és feltámadt- ezzel biztosítva nekünk az örök életet.
Milyen furcsán is hangzik az az ígéret, hogy öröké élünk, ha hiszünk Jézusban, és sosem halunk meg. Időtlen időkig foghatjuk társunk kezét, családunkkal egy szebb világban élhetünk majd.
Igaz megszoktuk a mai világunkat, de milyen lesz majd, ha egy másikban élhetünk majd.Nem tudom. De egyett igen. Szeretném ha Jézus vezetne el abba az országba.
Ma, amikor felkelek és végzem a szolgálatomat arra gondolok, hogy valami olyan dolog létrejöttében szeretnék részt venni, amire szívesen visszaemlékszek, és ha Jézus kérdezz fülig érő szájjal meséljem el, milyen érzés volt ezt a mai napot is vele átélni. Higgyünk és élni fogunk!

Józsué példája

„Hogyha pedig rossznak látjátok azt, hogy szolgáljatok az Úrnak: válaszszatok magatoknak még ma, a kit szolgáljatok; akár azokat az isteneket, a kiknek a ti atyáitok szolgáltak, a míg túl valának a folyóvizen, akár az Emoreusok isteneit, a kiknek földjén lakoztok: én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk.”
(Józsué könyve 24. fejezet 15. vers)


Lelkészként talán a legnagyobb kihívás, amikor szembetalálkozom a legkülönbözőbb emberi elvárásokkal.

Egyrészről, hogy ne legyek olyan szigorú, bizonyos kérdésekben, például, hogy szombaton engedjem meg, hogy bemenjen xy dolgozni, mert hát a megélhetés…

Másrészt, egy vezető igenis legyen keménykezű. Nem szabad hagyni a lazaságot, minden botlást még ott, akkor és példát statuálva meg kell büntetni.

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akire hasonló teher nehezedik. Hiszen rengeteg azon könyvek száma, melyek akár világi, akár vallási körökben a helyes vezetés és vezető szerepét fejtegetik.

Józsué fenti döntése és mondata azonban nem egy modern vezető benyomását kelti. Sőt, inkább úgy tűnik, mintha számára közömbös, hogy ki mit és hogyan cselekszik. Mintha a döntést átengedné a nép kezébe, holott a vezető azért van, hogy ő hozza meg a felelős döntéseket.

Bizony, be kell lássuk; a Szentírás vezetőképe nem hasonlít a mai vállalatok vezetőihez, mint ahogy az Isten népéhez való tartozás sem vethető össze egy profitorientált cég dolgozóihoz.

A Biblia szerint egy jó vezető legfőbb tulajdonsága, hogy nem embereknek, hanem Istennek akar megfelelni, és így valódi példakép.

Istennek és a világnak olyan emberekre van szüksége; „akik el nem adhatók és meg nem vesztegethetők; olyan emberekre, akik lelkük mélyéig igazak és becsületesek; olyan emberekre, akik merik a bűnt nevén nevezni; olyan emberekre, akik az iránytű pontosságával teljesítik kötelességüket; olyan emberekre, akik kiállnak az igazság mellett, szakadjon bár az ég!” (E.G.White: Előtted az élet 55.o.)

S ha nincs senki más a környezetedben, aki ennek megfelelne;

Te légy példa! (1Tim.4:12)

kedd, szeptember 21, 2010

Isten kreativitása

„Ezenképen, mondom néktek, örvendezés van az Isten angyalainak színe előtt egy bűnös ember megtérésén.” Lukács 15,10

A fenti címmel olvastam egy írást Németi Évától. Ezt szeretném a ma reggeli ige mellé „felszolgálni”.

„2009 augusztusában görögországi nyaralásra indultunk egy baráti társasággal, négy személyautóval és egy motorral. Jött velünk egy háromtagú család, akiket még eddig soha nem láttunk. A férj - Szaki - külön motorral jött, „vadmotoros" kinézettel: kopaszra borotvált fej, motoros kendő, fülében ezüstkarika és a karjain jókora tetoválás. Első ránézésre amolyan igazi keményfiú.

Gondoltuk, lesz majd két hetünk, hogy megismerkedjünk egymással. 22 óra utazás után megérkeztünk Sarti mellé, a Narancspartra, ahol lesátoroztunk. Eredeti tervünk az volt, hogy napi közös áhítatot tartunk, de kicsit elbizonytalanított az idegen család jelenléte. Végül mégis erőt vettünk magunkon, és a második naptól minden reggeli után körbe ültünk a fák alatt, és el kezdtünk beszélgetni magunkról, arról, hogy mit jelent nekünk a Biblia, imádkoztunk együtt, és sokat énekeltünk. Szakinak ez volt az első pozitív benyomása rólunk. Nagyon megfogta őt az ének, főleg a többszólamúság.

Egy hét elteltével Szaki már kapott egy kis képet Arról a Valakiről, Akinek létezésére eddigi élete során nem is gondolt. Egy délelőtti áhítat alkalmával feltette élete legjobb kérdését: „Mondjátok már el nekem, hogy ti hogyan tértetek meg? Miért döntöttétek el, hogy hívők lesztek?"
Ez volt a legjobb kérdés, amit feltehetett. Miért is? Mit is jelent nekem Ő? Hogyan lett a barátom? Szép sorjában mindegyikünk elmesélte a megtérése történetét, ki hosszabban, ki rövidebben. Olyan volt ez a kérdés, mintha tükröt tartottak volna elénk, mondván: „Jó rendben, eddig hallottam a bibliátokról, és arról az Istenről, Akit ti imádtok, de hogyan is működik ez a gyakorlatban... nálatok?"

Végül megkérdeztük Szakit: Szeretnél te is esélyt adni Istennek arra, hogy megtaláljon téged? Erre habozás nélküli „igen" volt a válasz! A beszélgetést vezető így folytatta: „Van egy barátom, akivel együtt voltam katona. Az ő tanácsát ajánlom neked is. Ha szeretnéd, hogy Isten téged is megkeressen, kérd Őt imában kitartóan egy egész hónapon keresztül, naponta. De figyelj, és ne lepődj meg, amikor jelentkezik! Én is imádkozni fogok érted."
A következő nap ellátogattunk egy gyönyörű, homokos tengerparti részre, ahol remekül lehetett baseball labdázni. Kb. kétórás játék után Szaki megrökönyödve vette észre, hogy egy jókora kereszt jelent meg a bal felkarján. A labda varrása ütötte a nyomot, és nagy véraláfutást hagyott maga után. Leült és lesápadva mondta: „Ez jel, ezt Jézustól kaptam, igen, Ő válaszolt!".

Ettől a pillanattól kezdve felgyorsult az idő. A reggeli elmélkedés ideje volt a nap fénypontja, főleg azok az imák, melyeket egymás kezét megfogva emeltünk Istenhez.
Hamar elteltek az utolsó napok, és eljött a hazautazás napja. Olyan volt ez a hét, mintha a mennyben jártunk volna. Tanúja lehettünk egy ember Istennel való találkozásának. Mégis egy kis aggódás motoszkált bennünk. Mi lesz, ha hazaérünk? Hogyan tovább? Szaki másnap visszamegy kamionozni, és két hónapig haza sem tud jönni. Mi lesz a maggal, ami a szívébe került?

Miután hazaérkeztünk, és kipihentük az út fáradalmait, Szaki kijött hozzánk, az otthonunkba elköszönni, mielőtt elindulna az európai körútjára. A férjem pedig elkészítette az összes itthon található evangelizációs hanganyagot. Kicsit izgult, mert a sorozatnak voltak olyan részei, melyek inkább egy haldokló gyülekezeteknek szóltak, és mondta neki, hogy ezt és ezt hagyja ki, azt meg hallgassa. Szaki meg csak nézett, és azt gondolta: hát ez meg mit akar? Azért nem eszik ilyen forrón a kását.
Utólag megtudtuk, hogy non-stop mindent meghallgatott, válogatás nélkül. Kb. két hét múlva, amikor felhívott, jelezte, hogy már alig van hallgatnivaló, és ha hazajön, meg akar keresztelkedni, és otthagyja a munkahelyét, mert itt nem tudja a szombatnapot megünnepelni. Örömünk határtalan volt, és nem győztünk hálát adni Istennek azért a csodáért, amit tett. A hitért, ami megszületett Szakiban.
2010. augusztus 21-én volt a keresztsége, és tapasztalatait azóta is bátran hirdeti; ismét lett munkahelye, ahol szabad szombatot kapott. Minden telefonbeszélgetésnél így búcsúzik mindenkitől: „Az én Istenem áldjon meg téged!".

Szaki, alias Szatmári János ma már a Gyulai Adventista Gyülekezet tagja, akit Isten a maga kreatív módján szólított meg. Megtérése előtt számára fontos volt a testre tetovált motívum. Ennek nagy jelentőséget tulajdonított, így Isten rajzolt neki egy keresztet a karjára, még ha ez akkor nekünk is furcsának tűnt. Isten számára nincs akadály, nincs korlát. Az Ő gondolatai nem a mieink, mégis ismeri személyre szabottan a mi gondolkozásmódunkat, a mi utainkat.
A legnagyobb öröm, ami ezen a földön érhet, ha eszközök lehetünk Isten kezében megkeresni az elveszetteket. Legyen ezért hála, dicsőség és hódolat egyedül Őneki!

Kívánom, hogy egyre több ilyen tapasztalatban legyen része mindannyiónknak!”

hétfő, szeptember 20, 2010

A szenvedés mértéke
Mert azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik.
Rómabeliekhez írt levél 8:18
A szenvedés nem jó. Senki sem kívánja. Mégis hozzá lehet szokni. Sőt, emberek még dicsekednek is vele, erényt kovácsolnak belőle. Szinte büszkélkednek vele.
Tévedés azonban, hogyha ezt olvassuk ki Pál apostol szavaiból. A szenvedés nem cél, nem erény: csupán tünet. Tünete egy elromlott világnak. Egy világnak, amelyet átjárt, megrontott és korrumpált a bűn. A szenvedés görbe tükör: ellenpólusként tükrözi egy tökéletes világ szépségét. Rossz paródiája mindennapi életünk a mennyei boldogság örökkévalóságának.
A szenvedés azonban kikerülhetetlen része életünknek. Mit kezdjünk hát vele? Belemerüljünk? Szokjunk hozzá? Soha! Inkább emlékeztessen bennünket arra a jobb viágra, ahol nem lesz része az életnek. Emlékeztessen bennünket minden csepp könny arra, hogy Isten eltöröli. Emlékeztessen bennünket minden fájdalom, hogy “nem lesz”. Emlékeztessen minden veszteség és gyász, hogy örökké fogunk élni! Mert ez a szenvedés mércéje...
“Ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velök lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velök, az ő Istenök. És az Isten eltöröl minden könyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. És monda az, a ki a királyiszéken ül vala: Ímé mindent újjá teszek.” Jelenések könyve 21:3-5

vasárnap, szeptember 19, 2010

Egy falat kenyér

"A jóságos tekintetű ember áldott lesz, mert ad kenyeréből a nincstelennek."
Példabeszédek könyve 22:9

Szeretnél hinni az emberi jóindulatban, de annyi csalódás ért már. Valaki odajön hozzád, és kér kereken öt forintot, adsz neki egy húszast, és ő buzgón áldat téged az Istennel, hogy megvan a napi felese, és még pénze is marad. Állsz a pályaudvaron a sorban, hogy jegyet vegyél a vonatra. Odalép valaki, és hozzád esdekel. Te a kezébe nyomsz egy gyönyörű, hatalmas almát, amit otthon szerettél volna a méltóságteljes nyugalomban elfogyasztani, de ő közli veled, hogy megvár, míg megveszed a jegyet, mert neki nem a gyümölcs kell, hanem az a papír, az a fém... Végül egy férfi közli veled a buszmegállóban, hogy nem kertel, nem hazudik, ő alkoholra gyűjt; ki tudnád segíteni?
 
Legszívesebben kiáltanál, hogy ez nem lehet igaz! Mi lett veled, EMBER? Hol van a méltóságod? Hol a józanságod? Hová lett az életed? Nem mondhatom meg, és nem is akarom, hogy adj-e pénzt a koldusnak, vagy sem. Ez is olyan kérdés, amire nem lehet fekete-fehéren igent vagy nemet mondani.
 
Csak arra kérlek, mondj egy imát velem együtt, hogy ma és holnap, és azután is jóságosak tudjunk lenni! Imádkozz velem együtt azért, hogy Istené legyen a szívünk, hogy áldására legyünk ennek a világnak, hogy legyünk fény a sötétben, és tudjunk adni a kenyerünkből az éhezőnek! Imádkozz ma velem együtt azért, hogy legyen vége a gonoszságnak, és végre jöjjön el az Isten országa!
Ámen.