szombat, augusztus 22, 2009

Az ember értéke

"Ugye, a verébnek párja egy fillér, és egy sem esik le közülük a földre Atyátok tudtán kívül? Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: ti sok verébnél értékesebbek vagytok."
Máté evangéliuma 10. fejezet 29.-31.

A Magyar Nemzeti Bank Látogatóközpontjának van egy olyan programja, aminek keretében mindenki lemérheti a súlyát aranyban, euró vagy forint érmékben. Így minden látogató eljátszhat a gondolattal mennyit is ér. Ennél is tovább ment egy amerikai professzor, aki egy biokémiai katalógus segítségével próbálta meghatározni az ember értékét. Kiszámította, hogy ennek alapján az emberi test grammja átlagosan 245.540 dollár (1990-es adat). Ez azt jelenti, hogy egy 80 kg súlyú emberben található biokémiai összetevők teljes értéke 6 milliárd dollár.

Értékünket mégsem a súlyuk aranyban mért értéke, vagy a biokémiai összetevőink ára határozza meg.

A Biblia az értékünket abban láttatja meg velünk, hogy Isten képmásakét mutat be minket embereket. „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (I. Móz. 1,27.). Itt talán elsősorban nem is a fizikai hasonlóságra kell gondolnunk, hanem arra, hogy mi emberek tudunk gondolkodni, és vannak érzéseink. Gondolkodóvoltunkból fakad, hogy döntéseket hozunk és a döntéseinkért felelősséggel tartozunk.

A bűn sajnos eltorzította Istenképűségünket, így értékünket végül mégsem ez határozza meg.
Hanem az az ár, amit Isten Krisztusban azért fizetett, hogy az önzéssel önmagát eltorzító embert újból a saját képmására formálja. „tudván, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életmódotokból, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.” (I. Pét. 1, 18-19). Jó tudni, hogy azért vagyok értékes, mert Isten úgy szeret, hogy a Fiát adta értem, hogy örök életem legyen!

péntek, augusztus 21, 2009

Különös békesség

„Békességet hagyok néktek, az én békességemet adom néktek.
Nem úgy adom néktek, amint a világ adja.
Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”

János 14:27

„Röviddel megfeszítése előtt, a békesség ígéretét adta Jézus tanítványainak: Ez a béke nem a világhoz való alkalmazkodás eredménye. A Krisztus sohasem szerzett békét a gonosszal való kiegyezéssel. A tanítványaira hagyományozott béke inkább belső, mint külső béke, ami az eljövendő harcokban, küzdelmekben is megmarad számukra.” (Ellen Gould White, Apostolok története, A Magas Tanács előtt c. fejezetből)

„Tekintsünk úgy az Úr jótéteményeinek bizonyítékaira - amelyeket velünk cselekedett, hogy megvigasztaljon és kimentsen a pusztító kezéből -, mint hatalmas emlékoszlopokra. Kegyelmének megannyi tanújele legyen állandóan, élénken az emlékezetünkben. A könnyek, melyeket felszárított, a fájdalmak, melyeket lecsillapított, az akadályok, melyeket eltávolított, a veszedelmek, melyeket elhárított, a szükségletek, melyeket kielégített és az áldások, amelyeket ránk árasztott. Ezek erősítsenek meg bennünket zarándoklatunk hátralevő részén!

Az előttünk lévő küzdelemben újabb, eddig még nem sejtett akadályokra számíthatunk. De akár a múltra, akár pedig az eljövendőre tekintünk, bátran mondhatjuk: „Mindeddig megsegített minket az Úr!” A ránk váró megpróbáltatások nem fogják meghaladni az erőnket. Dolgozzunk ott, ahol alkalom kínálkozik, abban a biztos tudatban, hogy a megpróbáltatások arányában kapunk majd erőt. Azok számára, akik így cselekszenek, megnyílnak majd az egek kapui, hogy bevonulhassanak, mint Isten gyermekei. A dicsőség Királyának ajkairól hangzó szavak úgy érintik majd a fülüket, mint a legszebb zene: „Jertek én Atyámnak áldottai, örököljétek az országot, amely számotokra készíttetett” (Máté 25:34).” (Ellen Gould White, Jézushoz vezető út, Öröm az Úrban c. fejezetből)

csütörtök, augusztus 20, 2009

Megigazulás kegyelemből

„Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által.”
Pál levele a rómaiakhoz 3:24

Nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből…

Olvastam egy könyvet, amelyben az író elgondolkozik arról, hogy mi lehetett volna akkor, ha Ádám nem esik bűnbe. A történetben Éva szakít a tiltott gyümölcsből, és viszi Ádámnak, hogy ő is legyen részese annak a magasabbrendű tudásnak, melyet ő látszólag már birtokol. Eddig a jól ismert történet, de ekkor egy váratlan fordulóponthoz érkezünk, mert Ádám, ugyanolyan szeretettel viszonyulva Évához, mint eddig, meghallgatja a történetet, de vár a döntéssel, míg Istentől meg nem tudja a helyes választ (hiszen ez a lehetőség a rendelkezésére állt Évának is). Isten megérkezik hűvös alkonyatkor Édenbe, és Ádám kérdése kapcsán Előtte is nyilvánvalóvá válik Éva bűne. Ekkor Isten belekezd a halálos ítélet kihirdetésébe, de nem tudja végigmondani, mert Ádám felajánlja magát helyettesként Éva bűnéért. A történet befejezetlen, de az író folytatja egy másik történettel, amelyik egy férfiről szól, aki a Gecsemáné kertben gyötrődik, hogy felajánlja-e magát helyettesként a menyasszonyáért...

Az első történet csak kitaláció, bár nagyon szemléletes, a második azonban valóság. Nincsen egyetlen ember sem, aki elmondhatja magáról, hogy nem vétkezett. Ez egyrészt jó, mert senki sem dicsekedhet a másikkal szemben, ugyanis a beugró kérdést senki sem válaszolta meg jól. Másrészt nagyon elkeserítő, mert semmi reménye egy olyan bolygónak, ahol egyetlen ember sem akad, aki ne lenne bűnös.

Egy teljesen hasznavehetetlen, halálos kórral megfertőzött bolygónak ki adna kegyelmet? Ki lenne az, aki a saját makulátlanságát feláldozná egy teljesen érdemtelen bűnös embertömegért?

Ha mi magunk nem tudunk magunkért tenni semmit, akkor az egyedüli reménység az, hogy valaki kívülről segít nekünk. Ezt tette Isten, amikor Jézust bűnné tette értünk, hogy mi igazak lehessünk Isten előtt.

Akinek nincsen, attól nem lehet kérni. Ezért Isten nem kért semmit a megigazításunkért, hanem ingyen adta a megváltást. Ez az „ingyen” az Isten felől az ember felé kinyújtott kézre igaz csak. Isten felől a világegyetem lakói felé kinyújtott kézben az emberiségért véghezvitt áldozat Istennek a legdrágább árat jelentette, amit csak adhatott.

Mindezt azért, hogy nekünk ne kelljen megérdemelten semmivé válnunk, hanem a legteljesebb életet adhassa Isten nekünk, amit csak lehet…

szerda, augusztus 19, 2009

A hűség próbája
„Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura, ha nem nyitom meg néktek az egek csatornáit, és ha nem árasztok reátok áldást bőségesen.”
(Malakiás könyve 3. fejezet 10.vers)
Tizenöt éve, amikor a keresztségemre készültem, akkor találkoztam először a tized kérdésével. Saját jövedelmem még nem volt, de elhatároztam, hogy a zsebpénzemből tizedet fogok adni, ami akkor ötven forint volt. S bár nem vártam érte felülről extra áldást, mégis a következő héten egy ötszázast találtam az utcán.

Ám senki se gondolja, hogy ez a tapasztalat minden hónapban, vagy mindenkivel megismétlődik. Hiszen a tized és az adakozás; nem pénzügyi befektetés, ami által földi gazdagságot szerezhetünk.

Én azért fizetek tizedet és azért adakozom, mert ezáltal is szeretném kifejezni és elismerni az Örökkévaló felé, hogy Tőle függ az egész életem és örülök, hogy visszaadhatok néhány forintot. Mindez Jézus áldozatához képest semmiség…

A tizeddel kapcsolatban két problémát említ a Szentírás:

Malakiás idejében, a babiloni fogságból hazaérők szinte teljesen elfelejtkeztek a hűség ilyenforma gyakorlásáról.

Jézus idejében pedig leginkább a farizeusok gyakorlata nyomán látjuk, hogy csak a parancs miatt, kényszerből adtak, olyannyira, hogy még dicsekedtek is ezzel (Máté 6:1-2).

Manapság úgy tapasztalom, sokaknak szintén nagy gondot okoz a tized kérdése. Van olyan, aki arra hivatkozik, hogy napról napra él és, ha tizedet fizet mi marad; aki gazdag, az pedig az összeg nagysága végett nem ad.

Az igazi ok viszont úgy gondolom, hogy valami az Istenhez való viszonyukban nincs rendben. Valamiért nem merik teljesen Rá bízni életüket Teremtőjükre.

Ezt a bizalmat szerette volna megtanítani a választott népnek ott a pusztában, és ezt szeretné megtanítani nekünk, akik a mennyei kánaán felé tartunk.

S ha igazán szeretnéd megtudni miért is kellene tizedet fizetned, ne a pénztárcádat nézegesd és ne is a kiadásaidat, hanem nézz Jézusra és vedd észre: Ő a saját életénél is jobban szeret!

kedd, augusztus 18, 2009

Áldás

És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, a melynek vize el nem fogy” Ésaiás 58,11

Olyan sokszor halljuk és mondjuk egymásnak, hogy „Az Úr áldjon meg”.

Mit kívánunk ilyenkor?

A Biblia tanítása szerint az áldás minden testi és lelki jó, amit Isten az embernek adhat. Minden áldás forrása maga Isten. Az Ő végtelen szeretetéből nekünk mindenféle jót akar ajándékozni. Tehát nem mi adjuk az áldást, mi csak hirdetjük, hogy Isten áldást akar adni. Mi csak kívánhatjuk egymásnak, hogy Isten áldja meg, és kérhetjük az áldást a magunk számára, de az áldást mindig Isten adja.

A ma reggeli igénkben nincs benne az áldás szó, de amikor elolvassuk szinte látjuk, hogy Isten felemeli a kezét és megáld bennünket. Ő ezen az augusztusi napon bátorít, erősít Téged. Egy olyan képet használ, ami így nyár végén elég gyakori. Valamennyien tapasztaltuk már, hogy eső nélkül minden kiszárad, a föld kicserepesedik, a növények, még a fű is megsárgul.
Én is átélem ezt gyakran a hétköznapokban. Néha úgy érzem semmihez nincs kedvem, teljesen kiszáradtam. Úgy érzem, mintha minden ellenem fordult volna. Ilyenkor Isten az Igén keresztül szól hozzám, mint ma is. Olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint a vízfolyás, melynek vize el nem fogy. Magamat nem tudom kihúzni a gödörből. Ekkor a figyelmem az ige első szavára irányul. „És” – mintha folytatna valamit. Vajon mit üzen az előtte lévő igében Isten?
A 10. versben ezt találjuk:
„Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, és az elepedt lelkűt megelégíted: feltámad a setétségben világosságod, és homályosságod olyan lesz, mint a dél. És ….”

Így már teljes fényében ragyog előttem a mai ige!
Megyek keresek valakit, aki még inkább „kiszáradt”, akit erősíteni, vigasztalni kell. Keresek valakit akinek bátorításra van szüksége, és tudom azt, hogy jön a frissítő zápor.

hétfő, augusztus 17, 2009

Az erőtlen ereje

„De ő ezt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.”

(2Korinthus 12:9)

Áldott lehetőség az írott szó, mert befolyása olyan messze ható, hogy fel sem fogjuk. Pál írásaiért azért is vagyok hálás, mert intelligensen őszinte és amikor magáról beszél, akkor is Istent dicsőíti. Szavait talán méltatlanul ritkán idézzük. Pedig lenne mit, és lenne miért. Pál egy megtért ember. Megváltozott gondolkodásának megújulása által. A megtért ember még a saját terheiben, töviseiben, keserveiben is meglátja Isten jó szándékát.

Pál egy sok-tálentumos szolgája volt Istennek, és mint ilyen embernek rendkívüli megtapasztalásai és próbái is voltak. „Öreg harcosként” többet élt meg egyedül, mint egy tucat hívő együttvéve. Tudta ezt ő is, tisztában volt vele. Nem gondolta azt, hogy szolgálata az ő érdeme, az ő dicsősége. Porba rogyott a vakító fényességben rejtőző Krisztus előtt, és ez megtette újra és újra.

A keresztség rivaldafényben történik, de a megtérés, a napi szolgálat sokszor sötétben és egyedül. Isten jól ismeri zabolátlan emberi természetünket, ezért mielőtt igába fogna „betör” bennünket, hogy erejét és irányítását értékelni tudjuk. Istennek biztosan van egy külön tövis raktára, melyeket személyre szabott csomagba rendezve ad nekünk. Testi-lelki gyengeségeinken keresztül , körülményeken és embereken keresztül kijózanít, ha szükség van rá. Isten ereje nem ér célhoz, ha mi erőlködünk.

Azt is észre kell vennünk, hogy nem elsősorban Isten erejére van szükségünk, hanem az Ő kegyelmére.
A kegyelemben ugyanakkor mérhetetlen erő van, mert megtérésre, üdvösségre vezet. És mi igényel nagyobb erőt a világon, mint egy ember énjének a legyőzése?

vasárnap, augusztus 16, 2009

Tetteink hatása

„Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”
Máté evangéliuma 5:16

Mindig nagy kaland a sötétben lámpafénynél sátrat verni. Kell hozzá két ember. Egy, aki a sátrat igazgatja és egy másik, aki a lámpát tartja. Lehetetlen elvégezni a feladatot, ha a lámpa fénye nem oda világít, ahová kell. Gondolom, sokakkal előfordult már ez éjjeli autójavítás során is!

Jézus egy fontos dolgot köt a szívünkre ebben az igében. Legyünk nyíltan jók! Talán hihetetlennek tűnik, amit Jézus itt mond annak fényében, hogy néhány verssel odébb azt tanácsolja, hogy „ne tudja a jobb kéz, mit tesz a bal”, amikor jótékonykodunk. Van azonban egy fontos részlet! Ebben a versben Jézus azért hív bennünket világítani és jót tenni, hogy ez az emberek figyelmét Istenre fordítsa.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy miért is van rengeteg mentegetőzésem ezen igével kapcsolatban. A tanítványokról azt mondták bíráik, hogy látszott rajtuk, hogy Jézussal voltak! Sajnos nekem ezt ritkán vágják a fejemhez... Annak kapcsán is mentegetőzöm, hogy bizony nem sok rászoruló ismeri a nevemet. Nem súgnak össze a hátam mögött, hogy „ez az az ember, aki olyan bolond keresztény, hogy mindenkin segít”. Mindez sokszor a gyülekezet életében is hiányosság. Azért, mert „ne adjunk annak, aki nem érdemli meg” és „annak se, aki hálátlan”, meg „amúgy is gond a szervezés” és „nincs időm” inkább nem adunk. És el is marad az eredmény: Isten dicsőítése.

Tegyük fel a kérdést: rá lehetne irányítani Istenre a figyelmet életünk bizonyságával és jó cselekedeteinkkel? És miért nem történt meg ez eddig, hiszen jók vagyunk?!

A legfogasabb kérdés tehát: Tényleg jók vagyunk? Miután elolvasom a Boldogmondásokat, vagy ha elolvasom a 6. fejezet „de én azt mondom néktek” tanácsait, vajon hol van még javítani valóm hitéletem lámpásán?
Tetteink hatása

„Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”
Máté evangéliuma 5:16

Mindig nagy kaland a sötétben lámpafénynél sátrat verni. Kell hozzá két ember. Egy, aki a sátrat igazgatja és egy másik, aki a lámpát tartja. Lehetetlen elvégezni a feladatot, ha a lámpa fénye nem oda világít, ahová kell. Gondolom, sokakkal előfordult már ez éjjeli autójavítás során!

Jézus egy fontos dolgot köt a szívünkre ebben az igében. Legyünk nyíltan jók! Talán hihetetlennek tűnik, amit Jézus itt mond annak fényében, hogy néhány verssel odébb azt tanácsolja, hogy „ne tudja a jobb kéz, mit tesz a bal”, amikor jótékonykodunk. Van azonban egy fontos részlet! Ebben a versben Jézus azért hív bennünket világítani és jót tenni, hogy ez az emberek figyelmét Istenre fordítsa.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy miért is van rengeteg mentegetőzésem ezen igével kapcsolatban. A tanítványokról azt mondták bíráik, hogy látszott rajtuk, hogy Jézussal voltak! Sajnos nekem ezt ritkán vágják a fejemhez... Annak kapcsán is mentegetőzöm, hogy bizony nem sok rászoruló ismeri a nevemet. Nem súgnak össze a hátam mögött, hogy „ez az az ember, aki olyan bolond keresztény, hogy mindenkin segít”. Mindez sokszor a gyülekezet életében is hiányosság. Azért, mert „ne adjunk annak, aki nem érdemli meg” és „annak se, aki hálátlan”, meg „amúgy is gond a szervezés” és „nincs időm” inkább nem adunk. És el is marad az eredmény: Isten dicsőítése.

Tegyük fel a kérdést: rá lehetne irányítani Istenre a figyelmet életünk bizonyságával és jó cselekedeteinkkel? És miért nem történt meg ez eddig, hiszen jók vagyunk?!

A legfogasabb kérdés tehát: Tényleg jók vagyunk? Miután elolvasom a Boldogmondásokat, vagy ha elolvasom a 6. fejezet „de én azt mondom néktek” tanácsait, vajon hol van még javítani valóm hitéletem lámpásán?