péntek, november 07, 2008

A hatalmas Isten megment

„Lenyúlt a magasból és felvett engem;
kivont engem nagy vizekből.”

Zsoltár 18:17

Dr. Gyökössy Endre szavai jutnak eszembe, amikor a tizennyolcadik zsoltárt olvasom: „Árnyék mögött – fény ragyog, nagyobb mögött – még nagyobb…”

Dávid csodálatos tapasztalatát olvashatjuk itt. Isten szabadítását tapasztalta meg ott, ahol emberi erő, befolyás már nem segíthetett rajta. A zsoltár bevezetőjében arra is fény derül, hogy mindez a tapasztalat óriási erővel erősítette meg őt Isten iránti hitében: „Szeretlek Uram, én erősségem! Az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm; az én Istenem, az én kősziklám, ő benne bízom: az én paizsom, idvességem szarva, menedékem.” (Zsoltár 18:2-3)

Talán kicsit irigykedve olvassuk Dávid tapasztalatát, mert mi is vágyunk ilyen csodás élményekre. Nem is vitatható az Istennel szerzett személyes tapasztalatoknak a haszna, hiterősítő hatása.

Gondoltunk-e már arra, hogy csak akkor válhat láthatóvá Isten szabadítása, gondoskodása, szeretete, ha van hozzá egy kellően „sötét”, vészterhes háttér? Dávid nem tapasztalta volna meg Isten szabadítását, ha előtte nem kerül veszélybe. Isten szabadító tette, csak olyan helyzetben válik láthatóvá, ahol emberi erő már képtelen segíteni.

Ha csodálatos tapasztalatokra vágyunk, ne meneküljünk minden áron azoktól a hitet, emberi erőt próbáló helyzetektől, amelyeket Isten éppen azért enged meg életünkben, hogy ott, abban a „sötét” helyzeten a napnál is világosabban felragyoghasson Isten irántunk való szeretete, személyre szabott gondoskodása. Minden ilyen megtapasztalás az Úr iránti hálát és szeretetet fogja erősíteni bennünk, csakúgy, mint Dávid esetében.

Ne feledjük: „Árnyék mögött – fény ragyog, nagyobb mögött – még nagyobb…” A nagy világosságot csak a nagy árnyék mögött lehet meglátni. De az árnyék annak a biztos jele is, hogy közel van a világosság! Ez a tudat adjon számunkra erőt a mai nap kihívásaihoz.

csütörtök, november 06, 2008

Nem hallgathatjuk el!

Péter és János azonban így válaszolt nekik: "Igaz dolog-e az Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre: ítéljétek meg magatok; mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk."
Apostolok cselekedetei 4:19-20

Az egész egy egyszerű imádkozással kezdődött. Péter és János a templomba igyekeztek a délutáni imádkozás idejére. Semmi különös. Annak a férfinek, akit minden nap letettek a templom kapujába, megszokott volt ez a nap: ugyanaz a sántaság, mint eddig minden nap az életében, ugyanaz a feladat: alamizsnát várni a templomba menőktől. Teljesen szokványos két férfi volt az a kettő is, akiket megszólított abban a reményben, hogy kap tőlük valamit. Tartotta a kezét alamizsnáért, de nem oda kapott ajándékot, hanem a lábába. Ez az ember vagy nem ismerte Jézust, vagy nem volt egyetlen ismerőse sem, aki elvitte volna Jézushoz. Neki lehet, hogy nem volt négy olyan barátja, mint egy sorstársának, akit Jézus Kapernaumban gyógyított meg. Jézus visszament a mennybe, vagyis ez a lehetőség, hogy természetfeletti módon meggyógyulhat, számára elveszett. De mégsem! A két megszólított idegen a Názáreti Jézus Krisztus nevében, azaz nem maguknak tulajdonítva az erőt meggyógyította a sánta férfit. Lehet, hogy először életében, bement a templomba és dicsérte Istent. Erről nem lehet nem beszélni! Lehetetlen lett volna megtiltani, hogy ne beszéljen.

A szokatlan eseményre tömeg gyűlt össze, és Péter szólalt meg, mert a néma kérdőjelek röpködésében nem lehet hallgatva állni. Beszélni kellett. Először arról, hogy senki ne gondolja, hogy ilyen csodát tehet a maga erejéből bárki is. Azután arról beszélt, hogy az az Isten, aki Ábrahám, Izsák és Jákób Istene volt valamikor a messzi múltban, a közelmúltban elküldte a Fiát a Földre, akit a nép megtagadott és keresztre feszíttetett. Isten azonban feltámasztotta Őt a halálból. Ettől a Jézustól való hit adta vissza a sánta egészségét. A sánta meggyógyult, de a Pétert hallgató tömeg még nem. Ezért Péter nem hallgathatta el, hogyan lehet bocsánatot nyerni arra a bűnre, ha valaki kivégezte Isten Fiát.

Amint Péter beszélt a néphez, eléjük álltak azok, akik korábban azt hitték, hogy Jézus keresztrefeszítésével örökre elhallgattathatják ellenfelüket, de csalódniuk kellett, mert Jézus feltámadt és még a tanítványai is bátrabbak, mint valaha. Bár Pétert és Jánost őrizetbe vették, de az elvetett mag kezdett hatni, mert a hívő férfiak száma ötezerre emelkedett. Mert volt valaki, aki nem tehette meg, hogy ne szóljon.

Furcsa ez a világ. Itt azt kérik számon, hogy milyen jogon gyógyítja meg az egyik ember a másikat. Nem azért, mintha a kihallgató bizottság minden tagja nem lett volna tisztában a válasszal, de kíváncsiak voltak, hogy a vizsgázók is tudják-e biztosan. A megszólaló Péter kívülről ugyanaz a Péter volt, aki elvakult szeretettel dorgálta Jézust, mert a közelgő és elkerülhetetlen szenvedéseiről beszélt; aki zabolátlan dühében Jézus elfogatásának éjszakáján egy szolgáról egy vágással leoperálta a jobb fülét; aki Jézus megaláztatásának éjszakáján gondolkodás nélkül háromszor megtagadta Urát. Belülről ez a Péter azonban már más volt. Nem tehette meg, hogy Jézust ne az egyedül Üdvözítő Krisztusnak hirdesse. Bár a kihallgató bizottság elcsodálkozott azon a bátorságon, ahogyan Péter beszélt, ami hitelesítette a mondottakat, mégis megtiltották nekik, hogy ne beszéljenek és tanítsanak Jézus nevében. Hogyan? Ha nem lehetett volna megtiltani egy sántának, hogy ne beszéljen arról, hogy meggyógyult, hogyan lehet megtiltani Jézus tanítványainak, hogy beszéljenek arról a csodáról, hogy Isten Fia emberré lett, meghalt, feltámadt, és minden ember számára ez az áldozat elérhetővé teszi az örök életet?

A tanítványok nem tudtak ígéretet tenni, a bizottság pedig nem tehetett ellenük semmit. Végül is mindig az igazság győz, ha nem hallgatjuk el a Jézusról szóló igazságot.

szerda, november 05, 2008

Hirdesd az Úr üzenetét!

„Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd néki azt a beszédet, amit én parancsolok néked.”
(Jónás könyve 3. fejezet 2. vers)

Jónás története az egyik legjobban ismert Bibliai történet. Sokunk szeme előtt él az Isten elől menekülő próféta különleges esete. Azonban, ha jobban magunkba nézünk, be kell lássuk, hogy mi is sokszor dacos, büszke Jónásként elfordulunk az alantasabbnak ítélt dolgoktól, menekülünk olyan feladatoktól, melyek nem felelnek meg elképzelésünknek. Majd ha nagy nehezen beláttuk, hogy nem ellenkezhetünk tovább, elindulunk ugyan, de abban nincs köszönet.

Ma reggel álljon itt csupán egy tanulság e vers kapcsán:

Azt a beszédet hirdetni, amit az Örökkévaló mond.

Amikor látjuk a körülöttünk egyre jobban elvaduló világot, felmerül a kérdés, vajon kell szólni, s ha kell, mit és hogyan? Valljuk be nem is olyan könnyű megvalósítani ezt az egyszerűnek tűnő axiómát. Ha az Úr üzenetét, az igazságot hirdetjük, félő, hogy kellemetlenség ér bennünket, hogy csökken a népszerűségünk. Jobb tehát hallgatni, és kivárásra játszani?

Ha a Szentírást nézzük, meg kell lássuk Isten embereinek nagyságát épp a bátor kiállásuk adta meg, hogy nem az ’úgy gondolom’, nem az ’azt hiszem’ kezdetű szólamokat hangoztatták, hanem azt mondták: ’Így szól az Úr’, vagy ’meg van írva’.

Nem Jónás volt az egyetlen, akit Isten ezzel az üzenettel bízott meg, de ő a legemberibb a próféták között. Mert minden eszményitől lecsupaszítva magamat látom meg személyében. Azt az elkerülő, kompromisszumot kereső valómat, amely Jónással együtt megfutamodik. Akiben ugyan ott él a szólni, a tenni akarás, de sokszor fél, és a prófétával együtt süllyed el a hal gyomrában.

És Jónás története tanít meg arra, hogy csak akkor lehetünk eredményesek, ha hűségesen, maradéktalanul elmondjuk a ránk bizott üzenetet.
Lépjünk ki végre az elszáradó tök árnyékából és szerezzünk tapasztalatot a szeretet Istenével!

„Krisztus kinek-kinek megszabja "a maga dolgát" (Mk 13: 34) és mindenkitől elvárja, hogy hűséggel végezze feladatát. Magas és alacsony sorból származóknak, gazdagnak és szegénynek egyaránt van tennivalója a Mesterért. Krisztus mindenkit munkára hív. Ha nem engedelmeskedsz az Úr hangjának, ha Krisztus erejére hagyatkozva nem végzed el a számodra kijelölt munkát; ha nem követed az Ő példáját, akkor a "hűtlen és rest szolga" szavak kerülnek majd nevedhez. Ha a neked adott világosságot nem osztod meg másokkal, ha azt nem hagyod fényleni, akkor ki fog aludni a sötétségben, lelked pedig hatalmas veszélybe kerül. Isten minden igazságot ismerő emberhez szól: "Úgy fényljék a ti világosságtok ... hogy dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat" (Mt 5:16). Add át másoknak is az igazság ismeretét!” /E.G.White

kedd, november 04, 2008

"...az idő közel van."

"Ne pecsételd le e könyv prófétai igéit, mert az idő közel van."
Jelenések 22,10


Minden túlzás nélkül mondják Forma 1-es szakértők, hogy a múlt vasárnapi, idényzáró, interlagoszi (Brazília) futamhoz hasonló végjátékot még nem láttak. Az olykor nagy hibákat vétő, bukdácsoló, motorhibáktól sújtott Felipe Massa és a forrófejű trónkövetelő, egyébként adventista gyökerekkel rendelkező Lewis Hamilton is megemlegeti ezt a napot.

De miért is?

Hamilton a starttól kezdve a biztonságos ötödik pozíció megszerzésére törekedett, nem ment bele semmi kakaskodásba, nehogy elússzon hétpontos előnye, s vele együtt a világbajnoki trófea is. Massa pontosan tudta, csak az első hely elfogadható számára. Ennek megfelelően nem hagyott kétséget felőle: nyerni akar. Végig dominált, és sikerült is minden baj nélkül teljesítenie a 71 körös versenyt, hozva a maximális 10 pontot. Ezzel az összpontszáma 97-re duzzadt. Azonban három körrel a verseny leintése előtt váratlan fordulat történt: viharos eső zúdult a pályára, s mivel a német Timo Glock nem cserélt átmeneti esős gumira, Lewis elé került a jól támadó esőmenő Sebastian Vettellel együtt. Az angol csak küszködött a pályán, s a maga erejéből nem tudta visszaszerezni az ötödik pozíciót. Az utolsó előtti kanyar bejáratánál még hatodik volt, de mivel Glock száraz pályára való gumikkal közlekedett, az utolsó körben mintegy 12(!) másodpercet veszített és Hamilton elment mellette. A maradék kb. egy kilométert hiba nélkül teljesítette, és ő lett 2008 F1-es világbajnoka, amit Istennek köszönt meg.

A mai ige fényében számomra nagyon komoly üzenete van ennek a futamnak.

Ennél a két fiatalembernél aligha van valaki, aki pontosabban tudja, akkor van vége a küzdelemnek, amikor beér a célba, meglátja a kockás zászlót. Mi pedig, akik összehasonlíthatatlanul értékesebb, „hervadhatatlan koszorúért” küzdünk, gyakran elfelejtjük ezt, és talán a cél előtt levesszük tekintetünket Jézusról. Pedig mikor volt kevesebb idő hátra az üdvösségig, mint ma?

Szeretnék mindenkit erősíteni ma reggel, aki úgy érzi, már-már elviselhetetlen nyomás alatt él: tarts ki! Jézus érted nem pecsételte be ezt az üzenetet. Egyrészt, mert „az idő közel van”, másrészt meg azért, mert szeretné, ha pontosan ismernéd az Ő országát, ahol mindenki megnyugvást talál majd zaklatott lelkének. Ahol egy csendesen csörgedező patak (Jel 22,1) hirdeti, hogy az élet Forrása nagyon szeret téged, és már alig várja, hogy találkozhasson veled! Ne feledd, talán már csak „egy kanyar” van hátra!

hétfő, november 03, 2008

Hamar eljövök

„Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Ámen, bizony jövel Uram Jézus!”
(Jelenések 22:20)

A Biblia utolsó fejezete rendkívül dinamikus és erőteljes. Láthatjuk benne a hűségesek csodálatos jutalmát, de nem hallgatja el, a gonoszok biztos büntetését sem. Komoly felhívás ez a megtérésre. Nem lehet félreérteni az üzentét. Olyan ez mint egy pecsét a levél végén. Hitelesíti mindazt, amit a levélben olvashattunk. János leírja az üzenetet, Jézus pedig lepecsételi. Bizonyságot tesz, tanúskodik, hitelt érdemlően megerősít minden szót.
„Bizony, hamar eljövök!” - Jézus szeretné, ha emlékeznénk ezekre a szavakra. Hasonlóképpen búcsúzott tanítványaitól is mielőtt a mennybe ment volna. Az egész jelenések könyve, aminek a központi témája Jézus második eljövetele azt hangsúlyozza: a mi Urunk nagyon hamar vissza fog térni. Úgy is mondhatnánk, hogy nemsokára megérkezik. E felől nem lehet kétségünk.

Az „ámen” szó is ezt hivatott erősíteni. Az ámen a kötelezettség vállalás, a felelősség szava. Aki ámen-t mond, az nyilvánosan elkötelezi magát, hogy a korábban kimondott szavainak megfelelően fog cselekedni. Jézus maga az „Ámen, a hű és igaz tanú” (Jel 3:14). Amit Jézus eddig értünk tett, a garancia arra amit ezután is tenni fog. Számunkra pedig Jézus újbóli eljövetelénél nincs fontosabb esemény.

Jézus biztosan látta előre, hogy azoknak akik komolyan várják őt vissza, milyen nehéz a várakozás. Az ég felé meredő tekintetű tanítványok is csak álltak ott, és talán azt remélték, hogy Jézus azzal a lendülettel vissza is tér, ahogyan felemelkedett. Ha az angyalok nem szólítják meg őket, még ki tudja meddig állnak ott. Elküldte a Szentlelket, mint Vigasztalót, de a személyes találkozást semmi sem pótolhatja.

Amikor Lídiánk az óvodában megkérdezi az óvó nénit, hogy mikor megyünk már érte, csak annyit mondanak: „nemsokára” itt lesznek.
Jézus sem tud mást mondani, mikor türelmetlenkedve várjuk: légy türelemmel, nemsokára itt leszek. Ez biztos.

vasárnap, november 02, 2008

Komoly meghívás

"A Lélek és a menyasszony így szól: „Jöjj!” Aki csak hallja, az is mondja: „Jöjj!” Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!"
Jelenések könyve 22:17

„A királynő találkozni akar Önnel!” - mondta zihálva a szolga. A báró és felesége gyorsan öltözni kezdett. Felvették legszebb ruhájukat és megigazíttatták a parókájukat a szolgahaddal. Amikor mindennel elkészültek, elindultak a palota felé, de csak a hallig jutottak. Az ajtó nyílt, és maga a királynő lépett be rajta. „Fenség! Ön itt?” - rebegték zavarodottan.

Nos, hasonló helyzetben mi is meglepődnénk. Valaki meghív, aztán maga lép be hozzánk? Amikor Isten hív bennünket, akkor készülhetünk a meglepetésekre! Így szól a Biblián keresztül: „Jöjj!” Végül kiderül, hogy: „Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak? Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem. Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság: a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság.” (Zsoltárok könyve 139:7-12) Vagyis nincs olyan hely sem időben sem térben sem minőségben, ahol Isten ne lenne ott! Ő maga, a Világegyetem Királya lép be az emberi életbe. Ott volt Ádámmal és Évával a kertben, ott volt Mózessel a pusztában, Jóbbal a szemétdombon, ott volt a három ifjúval a tüzes kemencében. És itt volt Jézusban velünk emberekkel, és elment a legvégsőkig: a halálig.

Miért hív akkor a Lélek által? Mert nem mindegy számára, hogy mi hol vagyunk! Már így kereste az embert a kezdetben is: „Hol vagy?” A kérdés nem arról szól, hogy Isten ne tudta volna, melyik bokor mögött és melyik fügefalevél mögött rejtőzködik Éva és Ádám. Inkább arra próbálta rávenni őket, hogy nézzenek körül, és gondolják meg, tényleg ott karnak-e lenni lelkileg, ahová jutottak. Hiszen „az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el.” Ott akarnak-e lenni a félelemben, a tettetésben, a bujkálásban, az elmúlásban, a bűnben.

Isten aki elhív, el is jön értünk. Magához vesz bennünket lélekben és térben egyaránt. Hív új életre: szeretetre, örömre, békességre, tűrésre, szívességre, jóságra, hűségre, szelídségre, mértékletességre. Hív örök életre és egy jobb világra – és ezért még tenni is kész: belép újra a világunkba! Mert a Lélek és a menyasszony hívására - „Jöjj!” - nem csak mi felelünk, hanem Jézus is: "Bizony, hamar eljövök" (20.vers) Ez az igazi meglepetés! Készen vagy erre ma?