szombat, november 05, 2016

Lehetetlen?


"Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam." Ugye ismerős? Az ember rendkívüli tettekre képes. Láttam egy nőt futni úgy, hogy a lábfejei helyén ruganyos fémprotézis volt. Egy cunami után egy öttagú család megtalálja egymást a tragédia utáni káoszban és mind túlélik. Valaki túlél egy halálos betegséget. Az esélytelen csapat csodás meccseket vív a nemzetközi versenyen. Páran megélik, hogy legmerészebb álmaik válnak valóra... Mi van e dolgok mögött? Emberi akarat, kitartás, elszántság, segítségnyújtás, vagy valami több is?

"És meghallják ama napon a siketek az írás beszédeit, és a homályból és sötétből a vakoknak szemei látni fognak. És nagy örömük lesz a szenvedőknek az Úrban, és a szegény emberek vígadnak Izráel Szentjében. Mert a kegyetlen elveszett, és a csúfoló elpusztult, és kivágattak a hamisságnak minden őrei"
Ézsaiás 29,18-20

Csupa lehetetlen ez is, ugye? Süketek, akik Isten beszédét hallgatják. Vakok, akik látnak. Szenvedők, akik örülnek. Szegények, aki ünnepi partit rendeznek. Végül a legnagyobb: nincs többé gonoszság a földön. Milyen elképesztő ígéretek ezek?! Hitetlen fülünk szinte belecsendül. Legalább annyira, mint abban a régi, názáreti zsinagógában összegyűlt embereké, akik előtt egy jól ismert ács fia olvasott fel valami hasonlót. Aztán jött három és fél évnyi rádöbbenés. Mert minden, amit jövendölt valóra vált.

A hit lényege, hogy ott járunk, ahol még senki sem előttünk, hogy valóságnak fogadjuk el, amit még nem látunk. De valóban olyan nehéz elhinni azt, hogy Isten végül mindent helyre hoz? Mindennek az ellenkezőjét tartom hihetetlennek, elfogadhatatlannak. Egyszerűen nem lehetséges, hogy annyi igazságtalanság, annyi szenvedés, rossz dolog, ami erre a világra, a világon élő emberekre zúdult, mind úgy maradjon, mintha meg sem történt volna. Egyszerűn lennie kell a nagy helyreállításnak, amikor Isten végül mindent helyrehoz, hogy az életnek valós értelme legyen.

péntek, november 04, 2016

Mi a különbség a nagyon sajnálom és a nagyon sajnálom között?

Mi a különbség a nagyon sajnálom, és a nagyon sajnálom között?

A mondat folytatása. 
Évekig jártam heti rendszerességgel az egyik nagy magyarországi börtön fegyház részébe. Közvetlen kapcsolatba kerültem néhány kemény fickóval. Ők már nem kispályás bűnözők voltak. Mindegyikük jóval több, mint tíz évet kapott. Gyilkosság, rablás és hasonló súlyú bűnökért voltak elítélve. Voltak köztük néhányan, akik nagyon sajnálták, és bántotta őket, hogy a haverok bűnét most nekik kellett elszenvedni, hogy igazságtalan, részrehajló volt a bíró, nagyon sajnálták, hogy gyenge ügyvédet kaptak és azt is sajnálták, hogy nem voltak elég figyelmesek a tett elkövetésekor, ezért buktak le. Nagyon sajnálták.
Így is lehet valamit „nagyon sajnálni” és szomorúnak lenni miatta.
De van, amikor a „nagyon sajnálom” mögött konkrét, saját magam által elkövetett – mentegetés nélküli – bűnök vannak. Sajnálom, hogy rád kiabáltam. Sajnálom, hogy összetörtem a vázát. Nagyon sajnálom, hogy elfelejtettelek fölhívni. De az ennél komolyabb bűnöket is meg lehet bánni, szomorúnak lenni miattuk és nem keresni kifogást, hanem fölvállalni.
Olvastam valahol egy történetet. A király álruhában bement a börtönbe, és ott elbeszélgetett a rabokkal. Mindegyik elmondta, milyen banális tévedés áldozata, hogy mennyire bánja, hogy észrevették, hogy a barátai az egészet rákenték, elálltak mögüle. De volt egy rab, aki könnyeivel küszködött, és őszintén azt mondta: szégyellem magamat, hogy szegény szüleim fejére szégyent hoztam. Nagyon bánt, hogy képes voltam ezt a bűnt elkövetni. Most méltán vagyok itt. Megérdemeltem. A király ránézett, majd a többi elítéltre, és azt mondta: Azért, hogy meg ne rontsa ez a bűnös ember a ti ártatlanságotokat, és nehogy még titeket is bűnre csábítson, őt szabadon bocsátom. Eddig a történet.
A ma reggeli Ige így hangzik: „Az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság meg halált szerez.” 2Korintus 7:10.

Ugye, most már érted, mi a különbség a nagyon sajnálom, és a nagyon sajnálom között?

csütörtök, november 03, 2016

Hová mész te kis nyulacska?

„Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből! Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz!”
Mózes 5. könyve 6:5-7

Bizonyára mindenki jól ismeri a Hová mész te kis nyulacska kezdetű gyerekdalt.

Hová mégy, te kis nyulacska?
Ingyom, bingyom, táliber,
tutáliber, máliber,
az erdőbe!

Minek mégy te az erdőbe?
Ingyom, bingyom, táliber,
tutáliber, máliber,
vesszőcskéért!

Minek néked az a vessző?
Ingyom, bingyom, táliber,
tutáliber, máliber,
kertecskének!

Minek néked az a kis kert?
Ingyom, bingyom, táliber,
tutáliber, máliber,
virágoknak!

Minek néked az a virág?
Ingyom, bingyom, táliber,
tutáliber, máliber,
Anyácskámnak!

Ez a néhány versszakos ének arról tanúskodik számomra, hogy a gyerekek már egészen korán filozófiai problémákkal foglalkoznak. Itt ugyanis nem nyulacskáról van szó, sem pedig vesszőcskéről, hanem az emberi motiváció kérdéséről. Kiderül ugyanis, hogy nem az erdő a lényeg, sem pedig a kert, vagy a virágok, hanem az, hogy az édesanyjának örömöt szerezzen. Ez a végcél tölti meg tartalommal és értelemmel a nyulacska minden lépését, ez motiválja őt tetteiben.

Épp így van ez a felnőttek világában is. Vajon mi miért teszünk dolgokat? Miért dolgozunk, miért informálódunk, miért barátkozunk, miért járunk templomba, miért imádkozunk? Sokféle motiváció húzódhat meg e dolgok mögött. Sőt, előfordulhat, hogy látszólag jó tettek rossz indítékokból fakadnak. Semmit sem ér templomba járásunk, ha csak ezt a társadalmi nyomás motiválja, vagy egyszerűen az az önző indíték, hogy Istennél piros pontot szerezzünk.

Mózes 5. könyvének 5. fejezete a tízparancsolatot írja le:
  1. Ne legyenek a teremtő Istenen kívül más isteneink!
  2. Ne csináljunk magunknak bálványokat!
  3. Ne káromkodjunk!
  4. Minden szombaton gondoljunk a teremtés csodájára!
  5. Tiszteljük szüleinket!
  6. Tiszteljük az életet!
  7. Tiszteljük a házasságot!
  8. Tiszteljük a másik tulajdonát!
  9. Ne hazudjunk!
  10. Ne irigykedjünk!


Szép és jó dolgok, hasznosak ha ezekhez igazítjuk életünket, de mindezeket betarthatjuk hamis motivációból is. Nem ölünk, azért hogy börtönbe ne kerüljünk (pedig lelkünk mélyén egy kanál vízbe is megfojtanánk a riválisunkat); nem lopunk, hogy ne büntessen meg a rendőr (ezért úgy tesszük, hogy senki ne vegyen észre); választékosan beszélünk, hogy elismerjenek a társadalomban (pedig ha valaki a gondolatainkat hallaná…); minden héten elmegyünk a templomba, hogy kiérdemeljük Isten elismerését (de prédikáció közben a bevásárlási listán és az esti akciófilmen gondolkodunk).

Mózes azonban a 6. fejezet 5. versében tisztázza az egyetlen helyes motivációt. Tartsuk magunkat a tízparancsolathoz pusztán azért, mert szeretjük Istent. Motiváljon bennünket az, hogy Isten is feltétel nélkül szeret bennünket. Helyes tettek ugyanis egyedül önzetlen szeretetből fakadhatnak – mint ahogyan azt a kis nyulacskánál is láttuk. Tanuljuk hát ezt meg Mózestől és a gyerekektől! Ez a lényeg, a többi már csak ingyombingyom.

szerda, november 02, 2016

Kellemes beszéd



„A ti beszédetek mindenkor kellemetes legyen, sóval fűszerezett; hogy tudjátok, hogy mimódon kell néktek kinek-kinek megfelelnetek.”
 (Kolossebeliekhez írt levél 4. fejezet 6. vers)

Úgy hiszem, mindannyian megtapasztaltuk már, hogy egy elhamarkodottan, meggondolatlanul kicsúszott szó, vagy egy félresikerült hangsúly milyen mély sebeket képes ejteni kapcsolatainkban. Ezért valóban jó lenne megtanulni végre, hogy mikor, hol, kinek, és hogyan szóljunk.

S az magától értetődő lehet, hogy beszédünk ne legyen keserű, vagy, hogy ne savanyú képpel tárjuk fel mások előtt meglátásunkat, viszont, jogos a kérdés, hogy az apostol itt miért Dávid „Mily édes az én ínyemnek a te beszéded; méznél édesebb az az én számnak!” (Zsolt.119:103) vagy Salamon „Színmézet csepegnek a te ajkaid, én jegyesem, méz és tej van a te nyelved alatt,” (Én.Én. 4:11) megfogalmazásával ellentétben édes helyett sóval fűszerezett beszédről ír.

Igen, gondolhatunk a só élettani, vagy a gasztronómiában betöltött fontos szerepére, ám ezeken túl meg kell említeni, hogy a só az áldozati rendszer elengedhetetlen része volt; „minden áldozat val zatik meg” (Márk 9:49).

S ilyen értelemben a só az Istennek tetsző, az Istennek odaszánt szolgáló életet jelenti, amit Jézus is kihangsúlyoz, mikor a Hegyibeszédben a tanítványságot a sóhoz hasonlítja; „Ti vagytok a földnek savai” (Máté 5:13).

A Kolossei levél egészét olvasva pedig egész nyilvánvaló, hogy Pál is erre a Krisztusnak odaszánt életre „az odafelvalókkal törődjetek…” (Kol.3:1) kívánja emlékeztetni a gyülekezet tagjait, arra kérve őket, hogy saját személyét illetően is ne a börtön ajtajának megnyílásáért imádkozzanak, hanem hogy ott, a fogságban is tanúbizonyságot tehessen arról, aki megállította a damaszkuszi úton és új irányt szabott neki.

„Imádkozván egyszersmind mi érettünk is, hogy az Isten nyissa meg előttünk az íge ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát, amelyért fogoly is vagyok; Hogy nyilvánvalóvá tegyem azt úgy, amint nékem szólnom kell.” (Kol.4:3-4)

Ma reggeli imádságunk ne csupán arról szóljon, hogy az egymással folytatott kommunikáció megfelelő legyen, hanem hogy a Krisztusról szóló bizonyságtevés ugyanolyan szerves része legyen életünknek, mint ahogy a só.

Így „vigyünk dicséretnek áldozatát mindenkor Isten elé, azaz az ő nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét.” (Zsid. 13:15)

kedd, november 01, 2016

Lelki feygverzetben

„Álljatok meg tehát, felövezve derekatokat igazságszeretettel, és magatokra öltve a megigazulás páncélját, felsaruzva a lábatokat a békesség evangéliuma hirdetésének a készségével. Vegyétek fel mindenképpen a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát.”

Efézusbeliekhez írt levél 6. fejezet, 14-16. verse



A levél írója Pál, a tökéletes harcost írja körül a 10-20. versig. Ezek a jelképek illetve annak magyarázatai egyenként megtalálhatóak az Ószövetségben. De most együtt szerepelnek. Az egész levélben érezhető, hogy Pál azt szeretné az olvasói tudomására hozni, hogy Isten minden értelmet felülmúló. Olvashatunk tusakodásról. A tusakodás pontosabban birkózást jelent, utalva ezzel a személyes küzdelmekre.

„Álljatok meg tehát”: a hívői élet azzal kezdődik, hogy az ember rájön arra, hogy egyedül semmi. (általánosságnak hangzik, de valójában nehéz a természetünket és az elért eredményeinket alávetni Krisztusnak és Neki adni hálát)
Vannak, akik nagyon szeretnek öltözni, úgyhogy akkor nézzük meg, hogy milyen öltözéke kell legyen, egy Krisztusban hívőnek?! Akár egy római katonának!

Az első fegyver a kereszténynek az igazság. A római katona első kelléke az öv
A második az igazságosság, pontosabban a megigazulás. Akár a katonáknál a mellvért.
A harmadik lelki fegyver a békesség evangéliumának készsége. Ezt Pál a katonák sarujához hasonlítja, hogy a keresztény bátran tudjunk lépni és tudja hirdetni az evangéliumot. A kemény saru lehetővé tette, hogy a kemény terepen is könnyen haladhassanak a katonák.
A negyedik fegyver a hit, amit pajzsként használ a hívő ember.
Ötödik fegyver az üdvösség, melyet, mint sisakot kell felvenni. Úgy is mondhatnánk, hogy ne legyen üdvbizonytalanságunk!
Hatodik fegyver Isten beszéde. Ez az egyetlen támadó fegyver, úgy mint kard. Ahogyan a kardnak is meg van a maga technikája, hogy helyesen és eredményesen tudja forgatni a viselője, úgy az Isten beszédének is megvan a módja, hogy helyesen lehessen azt használni.

Akár a lelki ajándékokat, akár ezeket a fegyverzeteket, kell kérni, hogy mindezeket megkaphassuk.

hétfő, október 31, 2016

Őszinteség

"A testnek lámpása a szem: ha azért a te szemed őszinte, a te egész tested is világos lesz; ha pedig a te szemed gonosz, a te tested is sötét."
Lukács 11,34

Vajon kinek hazudunk többet? Másoknak vagy önmagunknak?

Azt hiszem többnyire nem szánt szándékkal tesszük ezt. Hazugságaink gyökerénél a leggyakrabban félelmeinkkel találkozunk. Félünk attól, hogy mit fog szólni a környezetünk, mi lesz a következménye annak, amit tettünk. Félünk attól, hogy olyan dolgokkal szembesülünk, amelyek miatt úgy érezzük: nincs jogunk az élethez, szerethetetlenek vagyunk. Félünk attól, hogy porrá zúzódik minden, amire önbecsülésünket építettük...

Ezek a félelmek akár olyan erősek is lehetnek, hogy elérik: meneküljünk az őszinte szembesülés alkalmai elől. Az, hogy hogyan, mibe menekülünk már habitus kérdése. Van, aki lázas tevékenységbe, van, aki hallgatásba, van, aki agresszivitásba, van, aki betegségbe, van aki agyzsibbasztó szerek használatába menekül, és a sort folytathatnánk szinte a végtelenségig. Az emberi kreativitás hihetetlen gazdagsága nyilvánul meg ezen a téren. Az önmagunkkal való őszinte, akár kíméletlenül őszinte szembenézés nem könnyű feladat. Bátorságot igényel, és a változtatás készségét feltételezi. 

"Az életben az egyik legnehezebb dolog, hogy a belenyugvás kényelme nélkül elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk..." (Simon András: Szeretetközelben, Hangtalan Jelek, Bp., 2004. 26-27. o. 

A "belenyugvás kényelme nélkül" meglátni és elfogadni magunkat azt jelenti, hogy a szembesülést nem egy végérvényes ítéletként éljük át, hanem diagnózisként, amelyet terápia követ. Így az őszinteség a gyógyulás keresésének ösztönzője lesz az életünkben. Isten befogadó szeretetének az üzenete (l. Róma 5,6-8) pedig megszabadít a félelmeinktől (vö. 1János 4,18). 

"Ismerjük meg önmagunkat, hogy önismeretünk bűnbánatra késztessen! Csak ezután lelhetünk bocsánatra és békére... Krisztus csak azt az embert mentheti meg, aki tudja, hogy bűnös. Krisztus azért jött, hogy meggyógyítsa a töredelmes szívűeket, hogy a foglyoknak szabadulást, a vakoknak pedig szemeik megnyílását hirdesse, hogy szabadon bocsássa a lesújtottakat. (Lásd Lk 4:18.)" (Ellen Gould White: Krisztus példázatai, Advent Kiadó, Bp., 2010. 105. o.)

Legyen áldott napod!

vasárnap, október 30, 2016

Nyugalom!

„Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!”
Zsoltárok könyve 42:12

Igen, könnyű kétségbeesni. Talán a legkönnyebb válasz a bajban. Kapsz egy rossz hírt, vagy még ez sem jutott el hozzád, csak az az idegtépő csend vesz körül, amikor nem tudsz mást tenni, mint várni és várni. 

Ekkor egy kis vezérhangya keresztülrágja magát a józanság védőbástyáján. Csak egy apró gondolat, ami átfért a szűk résen. Csak egy halvány, negatív talány, ami felébreszti benned azt a hideg érzést. Félelmet. 

A hideg egyre erősödik, egyre több és több oldalról támadnak a sötét gondolatok, és egyre vadabb víziókat tárnak eléd, míg végül elveszíted az irányítást, és engeded, hogy magával ragadjon a csüggedés és az aggodalom. Képzeleted elszabadul, mint egy megvadult ló, riadtan vágtat egyre csak előre, és semmi sem tudja megállítani. 

Úgy érzed, mindennek vége, az álmaid, a jövőd romokban hever, és nincs erőd, hogy talpra állj. És ekkor végre észreveszed azt a Valakit, aki már órák, napok, hetek, hónapok óta ott áll melletted, és kezét nyújtja feléd. 

Isten nem hagyott magadra, és ma reggel arra kér, ne a könnyebb utat válaszd! Igen, nagyon egyszerű kétségbeesni, és sokszor talán ez tűnik a reálisabb útnak. Te mégis valaszd a másikat! Bízz Benne! Kapaszkodj a feléd nyújtott kézbe, és engedd, hogy elvegye szívedből a félelmet! 

Isten ott van melletted, és még semmi sincs veszve. Ő kezében tartja az eseményeket, és nem enged meg nagyobb próbát az életedben annál, mint amiből győztesként jöhetnél ki. 

Hát higgy Istenben! Engedd, hogy megmutassa neked erejét és mindenhatóságát! Bízd rá a terhedet, és hidd el, jönni fog a szabadulás!