szombat, február 01, 2014

Van, hogy Isten tehetetlen?


Ésaiás 65,24 "..És mielőtt kiáltanak, én felelek, ők még beszélnek, és én már meghallgattam.."

"Mindig vigaszt jelent a bajbajutott ember számára, ha valaki meghallgatja. De az mindennél több, hogy Isten figyel rám" - gondoltam.  Ez a szöveg mindig ebben a hitemben erősített meg. Mi imádkozunk és ez elég is. A segítség már úton van.

A hit megnyugtató automatizmusa egészen addig ringatott, amíg a komoly próbák meg nem érkeztek. Emlékszem, valaki halálos ágyánál állva, hogyan olvastam fel kétségbe esve a legszebb zsoltárokat, miközben arra gondoltam: "Ez nem történhet meg velem. Őt nem veszíthetem el!" Az imám azonban nem hallgattatott meg.

Ezután már nem vettem könnyedén a dolgokat. Aztán egy örvénybe kerültünk a családdal együtt. Hogy ki a hibás?- ezt a játékot nem voltam hajlandó mások rovására eljátszani. Mint Isten gyermeke, abban bíztam, a sok-sok lehetőségek egyikén keresztül, nyilvánvaló hibáim ellenére, majd csak megsegít a Mindenható. Hisz Dávidnak is segített, mert megtanulta a leckét és elvégre ez a próbák lényege. De nem, csak gyötrő néma csend...

Aztán lassan évek múltak el és úgy tűnt, elveszítek mindent, és Isten nem segít, vagy minden segítsége kevésnek bizonyul. Van olyan, volt olyan, hogy még Ő is tehetetlen? Vagy annyira reménytelen eset vagyok, hogy rajtam nem érdemes segíteni?

Milyen frappáns és hiterősítő lenne most egy happy end! De sajnos, azzal nem szolgálhatok. A sorsom, a sorsunk továbbra is bizonytalan, csak abba a hitbe kapaszkodhatom, hogy nem, Isten szemében NEM vagyunk értéktelenek.. mert ezt nem a jelenlegi életem alakulása mutatja meg, hanem a KERESZT. Így most arra nézve várok és reménykedem...




péntek, január 31, 2014

Fiak - lányok



„Fiaink olyanok legyenek, mint a palánták, nagyra nőjenek ifjú korukban, leányaink pedig olyanok legyenek, mint a paloták faragott oszlopai”
Zsoltár 144:12.
 Ha szülő vagy, abszolút érted a ma reggeli igét. Amikor gyermekeink nőttek, hányszor hallhattuk tőlük: Én már nagy vagyok!
Sokszor felemelték karjukat: Én már ilyen nagy vagyok!
Aztán a kislányunk illegett-billeget a tükör előtt a magas sarkú cipőben: Ugye milyen szép vagyok. Egy kis masni a hajába, máris hercegnőnek érezte magát.
Az Úr is együtt örül velünk, amikor növekszünk. Szeretné, ha a fiuk, férfiak nagyra nőnének, mint a palánták, és ne lennének a hitben gyermekek. Ha férfiúvá fejlődnének.
Ha lányaink olyan kedvesek, barátságosak és bájosak lennének, mint amilyen csodálatosan szép látvány egy palotában a faragott oszlop. Tartja a súlyt, lehet rá támaszkodni, megbízható.
Milyen csodálatos lenne, ha gyülekezeteinkben a férfiak és nők mindent megtennének azért, hogy tessenek Annak, aki megalkotta őket. Ha gyakran feltennék a kérdést, na már most, mit tenne Jézus, ha épp itt lenne személyesen?
 De szép is lenne, ha minden olyan tökéletes lenne gyülekezeteinkben, otthonainkban, ahogy a fenti Igében olvastuk.
Nem lehetetlen! Tégy meg mindent, hogy Isten segítségével naponta növekedj, és lelkileg szebbé válj! Örömöt okozol ezzel Teremtődnek!

csütörtök, január 30, 2014

A boldog ember

„Boldog ember az,
aki az Úrba veti bizodalmát,
nem igazodik a kevélyekhez
és az elvetemült hazugokhoz.
URam, Istenem!
Sok csodás tervet
vittél véghez értünk,
nincs hozzád fogható,
Szeretném hirdetni és elmondani,
de több annál, amit fel tudnék sorolni.”
Zsoltárok könyve 40:5-6.

Egy régi történet szerint az egyik kínai császárnak nem volt gyermeke. Így hát elhatározta, hogy a birodalmából kiválasztja a legrátermettebb fiút, örökbe fogadja és örökösévé teszi. E célból katonáival országa minden településére, minden 10 év körüli fiúnak virágmagot küldött, avval az üzenettel, hogy 1 év múlva mindenki jelenjen meg a császár előtt, és hozza el azt a növényt, amit a kapott magból nevelt. Akkor majd ki fogja választani a legrátermettebbet.
Ling is kapott egy magot. Gondosan elültette, kitette a napra és minden nap megöntözte. Teltek-múltak a hetek, hónapok, és miközben a falu többi gyereke növénye szépségéről és nagyságáról áradozott, az ő kis kaspójából még semmi sem kelt ki. Ling nemsokára gúnyolódás tárgya lett a környéken. Kinevették, amiért még egy kis csírát sem tudott kicsalni a magjából. Lingnek mindez persze nagyon rosszul esett és azon morfondírozott, hogy vajon mit csinálhat rosszul. Talán túl gyakran öntözi? Vagy inkább árnyékban kellene a kaspót tartania? Akármivel próbálkozott, sehogy sem sikerült. Sokszor már az utcára sem mert kimenni játszani, annyira szégyellte magát kudarcáért.
Végül elérkezett az a nap, amikor a birodalom gyerekeinek meg kellett jelennie a császár előtt. Ling nem akart elmenni, de az édesanyja egyre csak bíztatta:
– Fiam, neked nincs mit szégyellni! Mindent megtettél, ami tőled tellett. Az, hogy nem sikerült, nem rajtad múlott. Most azonban úgy becsületes, ha elmész a császárhoz, hiszen mindenkitől ezt kérte.
Ling nagy nehezen ráállt.
A gyermekek a császár hatalmas tróntermében gyülekeztek, és mindenki nagy növényeket tartott a kezében, szebbnél szebb virágokkal. Ling a legutolsó sorba állt, és üres kaspójával egy nagy növény mögött igyekezett elbújni, nehogy meglássák, hogy az ő magjából nem kelt ki semmi.
Kisvártatva megérkezett a császár. Szigorú tekintetével végignézett a gyerekseregen, aztán megakadt Lingen a tekintete:
– Azt a kisfiút onnan a hátsó sorból, hozzátok ide! – parancsolta meg a katonáknak. Lingnek remegni kezdetek a térdei. „Biztosan fejemet véteti – gondolta vacogva magában – amiért nincs a kaspómban semmi.” De nem volt mit tenni, a katonák már körül is fogták, és a császárhoz kísérték.
A teremben feszült csend volt, Ling pedig nem tudta leállítani térdei remegését. A császár várt pár másodpercig, majd Lingre mutatva ünnepélyesen ezt mondta:
– Bemutatom a fiamat és egyben birodalmam örökösét!
Mindenki fölhördült a teremben. Mérgesen kiabálni kezdtek:
– De hiszen neki nincs is növénye!
A császár szigorú tekintettel csendet intett.
– Egy évvel ez előtt mindenkinek főzött magot küldtem, amelyek soha nem kelhetnek ki. Ti azonban kicseréltétek a magvakat, csak hogy csalással maradjatok versenyben. Egyedül ez a fiú – folytatta Lingre mutatva – járt el becsületesen, ezért egyedül ő érdemli meg, hogy fiammá fogadjam.
És így is történt. Linget a császár fiává fogadta, majd később Kína egyik legigazságosabb császára lett belőle.


Bármi legyen is környezetünkben a trendi és a divat, mi ne igazodjunk a kevélyekhez és hazugokhoz. Ne bánkódjunk, ha a mi magunk sem kelt ki. Bízzunk abban, hogy Isten még a Kínai Birodalomnál is nagyobbal tud minket kárpótolni. Ha becsületesek vagyunk, akkor boldog emberek vagyunk.

szerda, január 29, 2014

Az Isten Báránya


„Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg!”
(Ézsaiás könyve 53. fejezet 7. vers)

Reggelente futás közben gyakran találkozom Hajmáskér határában legelő birkanyájjal. Sőt már annyira megszokott látvány vagyunk egymásnak, hogy a pásztorral szinte egyszerre intünk és köszönünk egymásnak.

Bizony olyan megindító látvány, mikor a felkelő nap megcsillan a nyájon. Csak épp akkor soha nincs nálam telefon, hogy lefényképezze.

Néhány hete pedig egy különös élményben részesítettek. A műút egyik feléről a másikra keltek át. De nem akárhogy. A pásztor ment elől, mögötte a nyáj. Ahogy odaért az úthoz, felemelte a botját, kurjantott egyet és ekkor csoda történt, mert a birkák olyan egy vonalban álltak meg, mintha egy láthatatlan kötelet húztak volna ki előttük. Egyikük sem tette az aszfaltra kis patáját. Majd a pásztor körülnézett füttyentett a fekete pulinak, meglóbálta a botot a levegőben a nyáj pedig átrohant a túloldalra, ő pedig követte őket.

Bizony, megfordult a fejemben megállok és odamegyek megkérdezni, mi a titka. Mert az én „bárányaim” nem ilyen szófogadóak. Azt hiszem, különórát kéne vennem vezetésből, no meg a bárányok természetéből.

Ezáltal talán jobban megérteném a mennyei Jó Pásztort, aki Isten Bárányává lett, egy a nyájból, egy közülünk. Vezér báránnyá lett, hogy mi, a többiek kövessük Őt, hogy felvegyük az Ő jellemét, az ő lelkiségét.

Tudom, ez ma nem trendi. Birkalelkűség, nyájszellem, alázatosság? Mind negatív tartalommal rendelkező kifejezések. Igen, van valaki, aki megpróbálja elhitetni, hogy Jézus nem az alázatosság és a szeretet Istene.

A Jelenések könyvében, János hűen ábrázolja, mily sokan bedőlnek az ellenségnek. Akik Jézus megjelenésekor ezt mondják majd a szikláknak: „rejtsetek el minket… a Bárány haragjától” (Jel.6:16)

Sok minden eszünkbe juthat egy bárányról, de a harag a legkevésbé. Sok mindent elmondhatunk Isten Bárányáról, de egész biztos a harag, a gyűlölet nem az Ő tulajdonsága. A haragvó Isten képe nem bibliai, hanem Sátáni és emberi hamisítvány.

Isten Báránya; Jézus úgy szeretett, hogy halálig való engedelmességével, tulajdon életét nem sajnálva váltott meg minket a bűn zsoldjától.

Határozd el! Ma én is, Ő hozzá hasonlóan ilyen alázatos és szeld bárány szeretnék lenni, hogy ott magasztalhassam majd egykor az üdvözültek seregében:

„Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást.” (Jel.5:12)

kedd, január 28, 2014

A hívők öröme

És majd örülnek mindnyájan, akik bíznak benned; mindörökké vígadjanak, és te megoltalmazod őket, és örvendeznek te benned, akik szeretik a te nevedet. Zsoltárok 5,12






Sokan tévesen képzelik el Krisztus jellemét és életét. Azt hiszik, hogy nem volt életében melegség és napfény, hogy mindig komoly, szigorú és örömtelen volt. Ilyen komor nézetek gyakran az egész keresztény élettapasztalatot beárnyékolják. 
  Gyakran hallhattuk, hogy Jézus sírt, de sohasem látták őt nevetni. Üdvözítőnk tényleg a fájdalmak embere volt; ismerte a gondot és szomorúságot, mert szíve minden emberi nyomor előtt nyitva volt. Bár élete az önmegtagadás élete volt, melyet fájdalom és gond árnyékolt be, de kedélye, lelkülete nem volt nyomott. Arcvonásai nem mutattak haragot és bosszúságot, hanem mindig békések, derűsek voltak. Szívéből az élet kimeríthetetlen forrása áradt, s bárhová ment is, oda nyugalmat, békét, örömöt és vidámságot vitt. 
  Üdvözítőnk élete állandóan a legmélyebb és legszentebb komolyságot árasztotta, de sohasem volt szomorú vagy komor. Azok életét, akik Őt mintaképüknek tekintik, szent és komoly célok fogják betölteni; személyes felelősségük teljes tudatában lesznek. A könnyelműségtől tartózkodnak, többé nem találnak örömet hangos mulatozásokban, nyers tréfálkozásban. Jézus Krisztus hite a vizek árjához hasonló békét nyújt. Az öröm fényét nem oltja el, s a mosolyt nem hamvasztja el az arcokról. 
 Ha Isten szeretetében kételkedünk avagy ígéreteivel szemben bizalmatlankodunk, szégyent hozunk rá, és elszomorítjuk Szentlelkét. Milyen fájdalmas érzések hasogatnák az anya keblét, ha gyermekei állandóan arról panaszkodnának, hogy anyjuk rosszakarójuk, holott egész életét gyermekei javára áldozta, hogy minden kényelmet megszerezzen számukra?! Feltéve, hogy kétségbe vonják anyjuk szeretetét, az anya szíve bizonyára megszakadna. Mit érezne az az atya, akit gyermekei ilyen bánásmódban részesítenének? És mit gondoljon mennyei Atyánk, ha nem bízunk szeretetében, mely arra indította, hogy egyszülött Fiát halálra adja érettünk, hogy ezáltal örök életet nyerjünk? Az apostol így ír: "Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?"(Róm 8:32). És mégis mily sokan mondják tetteikkel, sőt szavaikkal is: "Ez nem rám vonatkozik. Talán másokat igen, de engem nem szeret az Isten." 
  Mindez saját lelketeknek árt, mert a kétkedésnek minden szava meghívó Sátán kísértései számára; megerősíti bennetek a kétkedés iránti hajlamot, és tovaűzi tőletek a szolgáló angyalokat. Ha Sátán kísért titeket, a kétely vagy hitetlenség egyetlen szavát se ejtsétek ki. Ha sugalmazásait meghalljátok, bizalmatlanság és lázadó gondolatok támadnak szívetekben. Ha érzelmeiteket kifejezésre juttatjátok, akkor a kétely minden egyes szava nemcsak magatoknak árt, hanem olyan magvetés lesz, mely mások szívében is gyökeret ver és mérges gyümölcsöt terem; lehetetlen lesz saját szavaitok káros hatását ellensúlyoznotok. Milyen fontos tehát, hogy csak olyan dolgokról beszéljünk, melyek lelki erőt és életet lehelnek. 

Ellen G. White, Jézushoz vezető út

hétfő, január 27, 2014

Személyes tapasztalat

„Csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak.” 
Jób könyve 42:5

Pár évvel ezelőtt egy különleges élményben volt részem. Férjemmel együtt Ausztriába látogattunk. Ottlétünk alatt egyik reggel így ébresztett: „Ma egy csodálatos helyre viszlek el. Bärenschützklammra megyünk!”

Izgalommal telt a reggel. Már alig vártam, hogy meglássam az általa ígért helyet. Az út egy részét autóval tettük meg, aztán egy erdő széléhez érkezve, leparkoltunk és gyalog haladtunk tovább. Párom egyre lelkesebb volt. Mesélni kezdett korábbi élményeiről, amelyek Bärenschützklammhoz kötötték, és folyamatosan azt mondogatta: „Meglátod, gyönyörű lesz! Ehhez foghatót még nem láttál!” Bennem azonban furcsa gondolatok kavarogtak. Nem akartam letörni a lelkesedését, így nem mondtam ki őket hangosan, de folyton arra gondoltam: „Mi ebben a különleges?”, „Én már ennél különb helyen, ennél szebb erdőben is jártam.”

A kirándulásnak ez a szakasza valóban egy egyszerű, köves úton vezetett végig. Szinte bármelyik magyarországi erdőben látható ehhez hasonló. Egy órát gyalogoltunk. Párom egyre izgatottabb lett. „Jaj, már alig várom, hogy megmutassam neked!” – mondogatta. Én csak figyeltem, és csendben haladtam tovább.

És pár perccel később saját szememmel láttam meg azt az útszakaszt, amelyről addig csak hallottam. Valóban, nagyon különleges és lenyűgöző hely volt.  Gyönyörű vízesések mellett és felett haladtunk el, hatalmas, szilákra erősített létrákon. Szemem-szám elállt a csodálkozástól.

Ilyen az Isten megismerése is. Lehet, hogy találkoztunk már olyan személlyel, aki nagyon lelkesen tud Istenről és a vele átélt élményeiről beszélni. Nekünk azonban mindez furcsának, idegennek, sőt érthetetlennek tűnik. És mindaddig így is marad, míg saját szemünkkel meg nem látjuk Őt. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, nem elegendő mások élményét hallgatni. El kell indulni az úton, az Isten megismerésének útján. Lehet, hogy nem minden alakul úgy, ahogy mi azt elképzeltük, de haladnunk kell rajta, ha találkozni szeretnénk Istennel.

Hogy megéri-e? IGEN! Amit az út végén látni fogunk, amit személyesen megtapasztalunk, az minden elképzelésünket meghaladja majd.

Kedves Olvasó!Ne halogasd ezt a kirándulást holnapra! Indulj el rajta még ma! Indulj el akkor is, ha már jártál ezen az úton, de útközben feladtad, és megálltál vagy visszafordultál. S tedd meg akkor is, ha még sosem mertél elindulni rajta!

Vannak olyan kiránduló helyek, amelyek annyira szépek, hogy nem elég egyszer megcsodálni őket. Ha valaki már találkozott Istennel személyesen, újra és újra megteszi ezt az utat, hogy újból találkozzon Vele.

Tedd ezt te is, még ma!

vasárnap, január 26, 2014

Kiáltás

„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.”
Zsoltárok könyve 50:15

Kemény hetet hagytál magad mögött, és lehet, hogy a rémálmoknak még nincs vége. Küzdöttél és gyűrted a mindennapokat, próbáltál talpon maradni, próbáltál élni, túlélni. Próbáltad mutatni, hogy te elég erős vagy, kibírod, és menni fog, míg végül nem maradt már jártányi erőd sem. A harc nem most kezdődött, és érzed, messze még a békepipa, de már túl gyenge vagy a továbbhoz. 

Már nem akarod játszani a hős. Nem akarsz kőszikla lenni, rendíthetetlen, csak ember, aki kiált az ég felé magányában. Csak egy ember, akinek szüksége van támaszra, segítségre a következő lépéshez. Egy ember, akiben él Isten arcának képmása mélyen, talán elfelejtve, de egy ember, aki mégis emlékezik, és a szíve dobbanásainak utolsó rezdüléseiben érzi és tudja, Rá van szüksége.

Hát kiálts! Hívd Őt segítségül! Ne szégyelld kimondani, hogy egyedül nem megy! Ne süsd le a szemed, amikor megvallod: kell a jelenléte. Csak Ő kell. Szólítsd meg bátran, bizalommal, és hidd el, Ő soha nem fog visszautasítani. Soha nem néz rád sajnálkozóan, hogy neked még ennyire sem futja a saját erődből. Soha nem ír le azért, mert mertél véletlenül Hozzá fordulni. 

Ő örül, ha hallhatja hangodat. Örül, ha segítségedre siethet. Örül, ha veled lehet, ha meghívod Őt az életedbe, és átadod neki a problémák megoldásának lehetőségét. Minden vágya, hogy a te oldaladon állhasson, hogy végre elfogadd Őt, félretéve az összes előítéletet Vele kapcsolatban, és engedd, hogy megmutassa neked igazi valóját. 

Ő meg akar szabadítani. Össze akarja törni a kétségbeesés béklyóit, a problémák láncát, és életet akar neked adni. Igazi életet. Ehhez azonban a Te döntésedre is szükség van. Neked kell kérni, neked kell ezt az utat választani. 

Ő vár rád ma reggel. Vár, hogy kérj, hogy kiálts, és megengedd neki a segítést. Hát ne bocsásd el némán a pillanatot! Szólítsd meg az Örökkévalót, és figyeld az Ő szabadítását!