szombat, január 10, 2009

Köszönet a testvéri segítségért

13Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem. 14Mégis jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem nyomorúságomban. 15Azt pedig tudjátok ti is, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor eltávoztam Macedóniából, az ajándékozás és elfogadás tekintetében egyetlen gyülekezet sem állt velem kapcsolatban, csak ti egyedül, 16mert egyszer-másszor Thesszalonikába is küldtetek szükségleteimre. 17Nem mintha az ajándékot kívánnám, hanem azt kívánom, hogy bőségesen kamatozzék az a ti javatokra. 18Átvettem mindent, és bővelkedem. El vagyok látva, miután megkaptam Epafroditosztól, ami tőletek jött olyan kellemes illatként és kedves áldozatként, amely tetszik az Istennek. 19Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban.
(Flippibeliekhez írt levél 4, 13.-19.)

Pál apostolt sokszor úgy képzeljük el, mint aki magányos harcosként végzi az evangélium hirdetését távoli tájakon. De ez a kis levélrészlet is elárulja mennyire közösségben munkálkodott, és mennyi segítőre számított a munkája során.

A filippibeli keresztények nagyon hálásak voltak az apostolnak és nem felejtették el, hogy testi fenyítéket és a börtönt is elviselte csakhogy a Krisztusnak megnyerje őket. Számukra az apostol segítése csak csekély viszonzása volt annak a nagy ajándéknak, amit Pál apostol közvetítésével Krisztusban kaptak. Azzal, hogy adományokat küldtek a rászorulónak nem, hogy nem lettek szegényebbek, hanem inkább gyarapodtak. A gyarapodás itt elsődlegesen a lélek finomodását jelenti, mert az együttérzés gyakorlása mindig formálja, és még érzékenyebbé teszi a lelket. Az adakozás, a szeretet, az öröm, a békesség, a türelem, a szívesség, a jóság, a hűség, a szelídség, és az önmegtartóztatás mélyebb megélését teszi lehetővé az ajándékozó részére, aki így hasznára sokasodó gyümölcsöt terem. Az adományozott pedig azon túl, hogy szükségeiben megelégítik, biztosítást nyer a testvérek együttérzéséről, tudhatja, hogy nincs egyedül, és hogy vannak, akik gondolnak rá, támogatják – lélekben és testben egyaránt. Így az adakozó és adományozó között nem egy alá és fölérendelt viszony alakul ki, hanem egy szorosabb szeretet kötelék. Elvégre adni lehet úgy, hogy nem szeretetünk, de szeretni nem lehet úgy, hogy ne adnánk.

péntek, január 09, 2009

Mennyei tanács

„Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy;
és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen,
és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága;

és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss.”

Jelenések könyve 3:18



A Jelenések könyve Jézus Krisztus üzenete, kijelentése, amit János apostolon keresztül juttatott el hozzánk (Jelenések 1:1-2). Az egész könyv annak az isteni személynek a hozzánk intézett üzenete, Aki a golgotán életét adta értünk. Az idézett bibliaszövegben Jézus három megdöbbentő tanácsot ad nekünk.

(1) A gazdagság nem a vagyon, a pénz, esetleg az arany birtoklását jelenti. Az igazán gazdag, akinek az aranya Jézustól való. Ez az arany pedig nem más, mint az Istenben való mélységes HIT. „…a ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál…” (1Péter 1:7). Ha igazi gazdagságra vágyunk, akkor higgyünk Istenben!

(2) Az elegáns ruha nem méregdrága üzletekben vásárolható. Ingyen lehet hozzájutni, s sohasem szakad el, vagy megy ki a divatból. Jézus ajánlja fel számunkra a tiszta, fehér ruhát, ami az Ő bűnnélküli jelleme.

A Szentírásban a ruha mindig a jellemet, a fehér ruha pedig az ártatlan, tiszta jellemet jelenti (Ésaiás 1:18; Zakariás 3:1-5; Jelenések 12:1), a mezítelenség pedig a bűneink miatti szégyenkezést (1Mózes 3:10-11). Jézus azt tanácsolja, hogy a bűneinktől való szabadulásra tőle kérjünk segítséget, s ne magunk próbáljunk „fügefaleveleket” magunk köré aggatni, mert az úgysem takar sokat! Azoktól még továbbra is szégyenkeznünk kell!

Jézus magára vette a mi bűneinktől beszennyezett és szakadozott ruhánkat, s felkínálja számunkra az ő tökéletes és makulátlan fehér ruháját, jellemét. „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.” (2Korinthus 8:9)

(3) Az éleslátást nem valamilyen csodaszemüveg, vagy kontaktlencse, de még csak nem is sebészi beavatkozás okozza. Jézus szemkenőcse a Szentlélek, Aki felnyitja lelki szemeinket, s a körülöttünk lévő világot, beleértve önmagunkat is, olyan szemszögből mutatja meg, ahogy korábban sohasem láttuk (Efézus 1:17-19).

A Szentlélek segít meglátnunk Isten igazságát és szeretetét, tőle kapunk bölcsességet a Szentírás megértésére, s Ő a lelki vakságunk ellenszere is (János 16:7-11, 13; Ésaiás 60:1-2). Ha szeretnénk a világban zajló eseményeket, illetve önmagunkat és társainkat jobban megérteni, kérjük, hogy a Szentlélek nyissa fel lelki szemeinket.

Istennél másként működnek a dolgok, mint ahogyan azt megszoktuk. Éppen ezért hangzik Jézus részéről ez a három, nagyon fontos tanács. A gazdagságot, az eleganciát (tisztaságot), és az éleslátást Isten adhatja meg, de nem megszokott módon.

Isten néha szokatlan dolgokat mond, vagy szokatlan dolgokat kér tőlünk. De az általa készített ajándék is szokatlan! Adja az Úr, hogy legyünk bátrak követni az Ő tanácsait, hogy részesedhessünk az örök élet ajándékában.

szerda, január 07, 2009

Az Úr kegyelme felemel
„Kicsoda hasonló az Úrhoz, a mi Istenünkhöz, a ki a magasságban lakozik? A ki magát megalázva, tekint szét mennyen és földön; A ki felemeli az alacsonyt a porból, és a szűkölködőt kivonszsza a sárból, Hogy odaültesse őket a főemberek közé, az ő népének főemberei közé; A ki beülteti a meddőt a házba, mint magzatoknak anyját, nagy örömre. Dicsérjétek az Urat!”
(113. Zsoltár 5-9. vers)

A hétvégén elnéztem a gyülekezetben, ahogy egy 1 éves kislány tágra nyílt szemekkel és tátott szájjal csüngött édesapja minden mozdulatán. Hát igen, gyermekkorunkban mindannyian csodálattal néztünk szüleinkre. Emlékszem, óvodásként többször azon vetélkedtem a többiekkel, hogy az én apukám a legerősebb, a legügyesebb, az én anyukám a legszebb, és ő főz a legjobban.

Hogy mikor és miként múlt el ez a csodálat bennem? Nem emlékszem. Egyszer csak megfordult minden. Észrevettem, hogy szüleimnek is vannak hibái, nehézségei melyekkel nem tudnak megbirkózni, és az anyukám által főzött étellel is egyre gyakrabban akadtak problémák, és mivel elevenségem miatt sokszor ért fenyítés, már nem is annyira ők voltak a világ legjobb szülei.

A fenti Zsoltárszakasz egy, a Mennyei Atya iránt rajongó ’gyermek’ tollából származik, kinek szívében szemernyi kétség sincs az Úr iránt.

„Kicsoda hasonló az Úrhoz?” – teszi fel a kérdést. Ám a válaszban nem a hatalmasság, a megérinthetetlenség, a félelmetesség domborodik ki, hanem egy megélt bensőséges közelség.

Annak megtapasztalása, hogy Isten nem személyválogató. Számára nem kedvesebb a mindenben szófogadó gyermek, a tékozló fiúnál. Nem szereti jobban azokat, akik minden parancsolatát betartják (már ha van ilyen), mint azokat (engem is beleértve), akik oly sokszor vigasztalhatatlanul sírnak sértődötten, ha nem az ő akaratuk szerint alakulnak a dolgok, akik durcásan hátat fordítanak, ha néha-néha kapnak egy kis jogos dorgálást.

Milyen jó lenne lélekben megint kisgyermeknek lenni! Kisgyermeknek, aki csodálattal csüng Édesatyja minden szaván és tettén, felejtve a világot. Kisgyermeknek, aki töretlen bizalommal mindent megtenne Édesapja egyetlen pillantásáért…

Kisgyermeknek, aki ezeket a sorokat olvasva elhiszi, hogy az Istenhez kisgyermekként viszonyulni nem lehetetlenség.

Kisgyermeknek, aki ma mindenkinek el fogja, mert el akarja mondani, hogy:

„Dicsérjétek az Urat!”

kedd, január 06, 2009

Isten mindenhol –
Isten a szívünkben?

„Nemcsak a közelben vagyok Isten - így szól az ÚR -, hanem Isten vagyok a távolban is! El tud-e rejtőzni valaki olyan helyre, ahol nem látom? - így szól az ÚR. Nem én töltöm-e be az eget és a földet? - így szól az ÚR. „
(Jeremiás könyve 23, 23-24)

Mikor néhány éves volt a kislányom, még csak eltolta a kezem, amikor jelezni akarta, most ő következik, és ne segítsek neki. Mostanában már ilyen mondatok hangzanak el: „Jaj apa, ezt már egyedül csinálom”. Tudom, eljön a nap, amikor a jelenlétem nemhogy szükséges nem lesz számára, de egyenesen zavarónak ítéli majd.

Hogy ez jól van-e így, arról most nem szeretnék írni, döntse el a kedves olvasó. Az azonban bizonyos, hogy az emberi természet az Édenben, azon a bizonyos napon lett önállóbb a kelleténél. Híres önállóságunkat egyenesen bujkálássá fejlesztettük. Mi lettünk az eltűnés mesterei. „Amikor azonban meghallották az Úristen hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az Úristen elől a kert fái között.” 1Móz 3,8

Azóta keresünk „biztonságot” nyújtó védelmet az élet nagy játszóterén, bujdosva Isten elől. -Ki ne kapta volna még rajta magát azon, hogy maga előtt is titkol bizonyos dolgokat. Ha mást nem, akkor emlékeket, amelyekkel nem bír szembenézni.

Pedig Isten éppen ezekkel az őszinte szembenézésekkel „operálja” a természetünket. Bizony nagy szüksége van bizalmatlan szívünknek erre a folyamatos műtéti beavatkozásra. Azt szeretné, hogy belássuk: van valaki, Aki elől nem menekülnünk kell, hanem ellenkezőleg, belevetnünk magunkat biztonságot adó karjába. Akinek a jelenléte csak akkor lehet félelmetes, ha még nem ismerjük Őt igazán.

A bizalom Istenben nem egyik napról a másikra születik meg a szívünkben. Maga az Úr is türelmesen vár éveket, évtizedeket, hogy egyszer csak kimondjuk önmagunk előtt is: "Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged!" Zsoltárok 84,5

Hosszú, fáradságos, de nagyszerű út ez. Nem adnám semmiért!
Az út végén ott áll Valaki és így biztat: veled leszek életed minden napján, bátran bízd rám magad.

Hogy örülne, ha ezekben a pillanatokban imádságban kifejeznénk Neki: olyan jó, hogy része vagy az életemnek!

Ámen

hétfő, január 05, 2009

Istennek minden lehetséges

"Jézus rájuk tekintett, és ezt mondta: „Az embereknek lehetetlen, de az Istennek nem, mert az Istennek minden lehetséges.” „

(Márk 10:27)


Még mindig nem tudunk igazán mit kezdeni az üdvösséggel. A Bibliát nem olvasó ember nem is érti a szó jelentését, így nem is foglalkozik vele. Az istenfélő emberek bár talán értik miről van szó, de nem mindig értik hogyan lehet az övék. Pedig egyszerű a kérdés, csak azt nehéz elfogadni, hogy ezt nem mi „szerezzük meg”, hanem Isten adja ingyen kegyelemből.

Hívő családban nőttem fel, ennek minden előnyével és árnyoldalával. Sok keserű tapasztalattól óvott meg az Isten, de sajnos az a gondolkodás engem is sokáig elkísért, amit a teológia nyelvén „cselekedetek áltani megigazulásnak” neveznénk.
Ezt azért így nem mondtam ki soha, de sokszor vezérelt a bűntudat, a büntetéstől való félelem, vagy a bűn következményeitől való félelem. Mindig igyekeztem engedelmeskedni, „jó fiú lenni”, megfelelni a követelményeknek és elvárásoknak.
A nagy buzgalom aztán újra és újra csüggedésbe süllyedt, mert a régi bűnök visszatértek, hibákat elkövettem és úgy tűnt, hogy semmivel sem vagyok jobb, mint bárki más.

Biztos vagyok benne, hogy nem egyedüli az én tapasztalatom. Mert bizony keserűen, de ki kell mondanunk: milyen nehéz Isten országába bejutni. Nemcsak nehéz – lehetetlen! Tudnunk kellene, de mégis úgy vagyunk, mint a gazdag ifjú, aki azt kérdezi: „mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Mk 10:17). Jézus a parancsolatokra utal a válaszában, amit a fiú „maradéktalanul” betartott. Csak egy fogyatkozása volt, ami rögtön a két fő parancsolatot sértette, hiszen jobban szerette a vagyonát, mint Jézust és az embereket.

Magam előtt látom a tanítványok kétségbeesett arcát, mikor megrökönyödve kérdezgetik egymástól: „Akkor ki üdvözülhet?”

Hogy ki üdvözülhet? Aki belátja, hogy nem üdvözülhet – saját erőfeszítései, engedelmessége által. Minden, amit tehetünk kevés, még akkor is ha jóhiszeműen tesszük.
Az üdvözül, aki felismeri és elismeri Jézus előtt, hogy lehetetlen megmentenie magát, mert bűnben született és ennek vége, csak a halál lehet. Az üdvözülhet, aki teljesen Istenre bízza az üdvösség kérdését, és saját magát. Istenre bízza azt az embernek lehetetlen dolgot, amit csakis Ő tehet meg. Ehhez „csak” alázat, hit, átadás kell. Ha ezek megvannak, nem lesz gond az engedelmességgel sem, ami válasz Isten végtelen szeretetére és kegyelmére.

vasárnap, január 04, 2009

A gyászolók vigasza

„Hamu helyett fejdíszt adok Sion gyászolóinak, gyászfátyol helyett illatos olajat, a csüggedés helyett öröméneket. Igazság fáinak nevezik őket, az ÚR ültetvényének: őt ékesítik.”
Ézsaiás könyve 61:3

Egészen csapnivaló vigasztalók vagyunk mi, emberek! Emlékszem rá, hogy gyermekkoromban milyen mondatokat hallottam – most hogy megnőttem én is továbbadom őket a hagyomány végett. „Katonakorodra elfelejted!” Dehogyis felejtettem el… „Fújok rá egy puszit és begyógyul.” Azóta is megvan a hege. Felnőtteknél persze jobban megválogatjuk a mondanivalónkat: „Majd az idő begyógyítja!”, de az idő ellenünk dolgozik. A helyzet az, hogy soha egyetlen problémát sem sikerült teljesen megoldanom. Egyetlen törött csontot sem gyógyítottam meg, de különben is, ha meg is gyógyítom, csak összeforr a törött csont. És ha össze is forr, akkor is meg fog halni egyszer a beteg… Sem a bölcsek köve, sem a szent Grál, sem egyéb csodaszer nem került még elő az ember kezéből!

Jézust egyszer megkérték szülőhazájában, hogy olvasson fel a szombati istentiszteleten. Jézus felnyitotta Ézsaiás tekercsét és ezt olvasta: „Az ÚR Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” Az evangélista nem dramatizálja túl Jézus következő tettét, de el tudjuk képzelni a döbbent csendet. „Ekkor összegöngyölítve a könyvtekercset, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában mindenkinek a szeme rajta függött; ő pedig szólni kezdett hozzájuk: „Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára.” (Lukács evangéliuma 4:18-21)

Úgy vigasztalni, ahogyan Jézus tud, nem tud más! Jó hír a szegénynek, a vaknak látás, a fogolynak szabadulás! Végigolvasva az evangéliumokat ez a lista közelről sem teljes. Jézus nem olvasott fel mindent Ézsaiás könyvéből, ami így folytatódik: „Istenünk bosszúállása napját, vigasztalok minden gyászolót.” Amikor Jézus itt járt, betegek gyógyultak meg és halottak támadtak fel!

Isten azonban még ennél is többet rejteget: igazságot szolgáltat még a halállal szemben is az ember javára! Milyen csodálatos lesz, amikor „és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” (Jelenések könyve 21:4). Mi is nézzünk fel hamuból, gyászból és csüggedésből! Nézzünk fel Jézusra, aki megvigasztal!