szombat, április 25, 2015

Az élet forrásának titka


Mert nem szégyenlem a Krisztus evangyéliomát; mert Istennek hatalma az minden hívőnek idvességére, zsidónak először meg görögnek. Mert az Istennek igazsága jelentetik ki abban hitből hitbe, miképen meg van írva: Az igaz ember pedig hitből él.”
Róma 1,17

Hallottuk már: „Na, ennek aztán van élete!”?

Sokszor mondják ezt emberek néha irigykedve, máskor féltékenyen olyanokra, akik - véleményük szerint - jobban élnek, mint ők. Talán azért, mert több pénzük van, vagyonosabbak. Szebb házban élnek, jobb az autójuk, márkásabb és kényelmesebb ruhákban járnak, tartósabb, divatosabb a cipőjük. Látszólag többet szórakoznak szabadidejükben, felkapott helyekre járnak és ott sokat költenek, mert megtehetik. A nyár egy egzotikus tengerparton találja őket valahol a világ egy csodaszép szegletén, míg a tél a magas hegyek között egy síparadicsomban. Valóban ezt jelenti, csupa nagybetűvel, az ÉLET? Mert ha igen, akkor ez csak keveseknek adatik meg. Ha igen, akkor az „igazi” élet forrása a pénz, a hatalom, a befolyás, a siker.

A Biblia szerint az élet igazi forrása a hit. Az ember igazán hitből él. Sőt, Habakuk próféta szerint, akit Pál itt idéz, a felfuvalkodott, vagyis az öntelt, a hamis ember él csak hit nélkül. Ez nekünk, független, huszonegyedik századi embereknek sértőnek tűnik. De gondoljunk arra, hogy az ókor embere sohasem képzelte önmagát függetlennek az istenektől. A vallás meghatározó része volt az életének. Így Pál is és Habakuk is azokról beszél, akik minden vallási, erkölcsi normát félretéve akarják élni az életüket tekintet nélkül bárkire, legyen az Isten, vagy ember. Mindenki hitte akkor, hogy teremtmények vagyunk, de az első keresztények hite több minden más ókori hitnél, mert azt tanította, hogy megváltottak is. Róma világa romlott volt. A sok-sok isten imádata csak eltávolította a tömegeket a valódi hittől. Eljártak templomaikba, lerótták tiszteletüket, bemutatták áldozataikat, de életüket továbbra is vágyaik uralták. A romlott emberi természet pedig gondoskodott arról, hogy céljaik ne nemesek, hanem alantasak maradjanak. Egyre több és több ember fordult el régi vallásától és keresett menedéket a zsidóság erkölcsi bástyáiban. De Isten akkori népének elutasító magatartása, saját kiváltságaik túlértékelése megakadályozta őket az igaz hit követésében. Maga Jézus azt tanította: „A ki hisz a Fiúban, örök élete van; a ki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet” (János 3,36) Személyes közösségre, barátságra, testvériségre hívta követőit. Amíg a teremtetés által az emberiség tagjai lettünk, addig Isten az egyszülött Fia általi megváltásunkban családjába fogad be. A legbensőségesebb, a legszeretetteljesebb kapcsolat részeseivé válhatunk Krisztus által, ami Isten és ember között lehetséges. A Teremtőjétől bűne miatt elszakadt, elfordult ember holt, mert Isten az élet forrása. Így igazán csak a megváltását elfogadó, abban töretlenül hívő ember él. Tehát az Isten Fiába vetett hit az élet forrása, mert nélküle nem létezne élet, és nélküle senkinek sem lenne jövője.

péntek, április 24, 2015

Jó ember, rossz ember

Jó ember, gonosz ember
Lukács 6:45.
 Mindenkinek megvan a maga feladata, amit el kell végeznie: nagy erőfeszítéssel uralkodnunk kell gondolatainkon, józanoknak kell lennünk, vigyáznunk és imádkoznunk kell. Nagy önuralommal vigyáznunk kell gondolatainkra, hogy csak olyan témákkal foglalkozzunk, melyek növelik erkölcsi erőnket. A fiataloknak korán el kell kezdeniük a helyes gondolkodási szokások kialakítását. Fegyelmeznünk kell gondolatainkat, hogy egészséges mederben maradjanak, és ne engedjük, hogy gonosz dolgok felett időzzenek! A zsoltáros kérdése: " Legyenek kedvedre valók szám mondásai, és szívem gondolatai legyenek előtted, ó, Uram, kősziklám és megváltóm " (Zsolt 19:15) 
  Amikor Isten Szentlelke által a szívben munkálkodik, az embernek együtt kell működnie vele. A gondolatoknak határt kell szabnia, korlátoznia kell azokat, vissza kell szorítania és tartania, hogy ne kalandozzanak el és időzzenek olyan dolgoknál, melyek csak gyengítik és megrontják a lelket. Gondolataidnak tisztának, szíved elmélkedésének makulátlannak kell lennie, ha azt szeretnéd, hogy az ajkadat elhagyó szavak elfogadhatóak legyenek a menny számára, és embertársaidnak hasznára váljanak. Krisztus így szólt: „Mérges kígyók fajzatai! Hogyan is szólhatnátok gonosz létetekre jót? Mert a szív teljességéből szól a száj. A jó ember a maga jó kincseiből hozza elő a jókat. A gonosz ember pedig a maga gonosz raktárából hozza elő a gonosz dolgokat. De mondom nektek; Minden haszontalan beszédért számot adnak majd az emberek az ítélet napján. Mert beszédedből ítélnek majd igaznak és a beszédedből marasztalnak el téged.” (Máté 12:34-37) 
  Krisztus a hegyi beszédben ismertette tanítványaival Isten törvényének messze ható követelményeit. Azt tanította hallgatóinak, hogy gondolatok által a törvényt már akkor megszegik, amikor a gonosz vágyat a valóságban még végre sem hajtották. Kötelességünk, hogy uralkodjunk gondolatainkon, és Isten törvényének befolyása alá tereljük őket. (Review and Herald, 1888. június 12.)


A Szentlélek eljön reátok c. könyv: A megváltozott gondolatok c. fejezet

csütörtök, április 23, 2015

Az ellenség szeretete

„Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt.”
Lukács szerinti evangélium 6:35

Mai napig élesen előttem van Erich Maria Remarque megfilmesített regényének (Nyugaton a helyzet változatlan) egy jelenete. A főszereplő, Paul Bäumer, egy német katona fiatalon kerül az első világháború francia frontvonalára. Az első roham során – valamikor 1917-ben – egy feléje ugró francia katonát ledöfi szuronyával. A még szinte gyerek Pault sokkolja saját tette, és odatérdelve a hörgő ellenségéhez, bocsánatáért esedezik. A pár perce oly biztos kéz most remegve veszi ki a francia iratait. A megtalált családi fénykép fokozza kétségbeesését, hisz nem egy embert, hanem egy egész családot tett tönkre, elvéve tőlük szerető férjet és édesapát. Könnyeivel küszködve ígéri meg Paul, hogy ír a családjának, és tőlük is bocsánatot fog kérni.

Azt mondják, hogy ezt a borzalmas élményt a legtöbb katona átéli. De ez a vezérkar magas rangú tisztjeit nem túlságosan érdekli. Számukra a hadszíntér csupán egy társasjáték, az emberek bábuk, melyeket kedvükre tologatnak előre, vagy hátra – ahogyan az aktuális stratégia megkívánja. Ilyen környezetben igencsak nehéz elképzelni, hogy valaki komolyan vegye Jézus felszólítását: „szeressétek ellenségeiteket”.

Mi hiányzik? Miért működik így a világunk? Hogyan kellene változtatni? A válasz benne rejlik Paul Bäumer élményében: az empátia. Ha bele tudunk gondolni, hogy mit érez az ellenségünk, ha bele tudjuk magunkat képzelni a másik helyzetébe, tetteink egészen más irányt fognak venni. Hiszen az ellenségemnek is van édesanyja, aki éppen úgy dajkálta, babusgatta, mint engem. Az ellenségem is éppúgy gyerekeskedett a barátaival (minden csíntevéssel és mókázással), mint én. Az ellenségem is éppen úgy küzdött az életben, környezetével és saját magával, hogy megtalálja a helyét, mint én. Talán az ellenségemnek is van egy szerető férje/felesége, aki épp úgy aggódik társáért, mint ahogy értem a saját házastársam. És végül pedig elképzelhető az is, hogy az ellenségemnek is vannak gyermekei, akik számára édesanyjuk/édesapjuk éppen olyan mindentudó, szerető és gondoskodó szülő, mint amilyen én vagyok a saját gyermekeim számára. Ha mindezt végiggondolom, akkor az ellenségem már nem is annyira ellenség lesz, hanem egy ember, akinek úgy alakult az élete, hogy éppen velem kerüljön szembe.

Ha az empátia, az együttérzés útját követjük, akkor azt tesszük, amit Jézus tett az ellenségeivel: szerette őket.

szerda, április 22, 2015

Bizonyságok fellegében



„Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégezőjére Jézusra, a ki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült.”
(Zsidókhoz írt levél 12. fejezet, 1-2. vers)

Van egy mondás, miszerint a bolond embert, mivel elsősorban ösztönei vezetik, minden baj utoléri, és mindenféle csapdába beleesik. Az okos ember annyival különb, hogy bár ő is beleesik a 'gödörbe', de mivel okos, ezért tudja, hogyan kell kimászni belőle. S ki a bölcs ember? A bölcs az, aki elkerüli azt a csapdát, amiből az okos még ki tud mászni.

S ha megnézzük a Szentírást, Isten szándéka, hogy ne csupán okos, hanem bölcs emberek legyünk.  Ám ez a bölcsesség nem egyenlő a logikai gondolkodás képességével, nem puszta lexikális tudás, és nem egyetemi, bölcsészdoktorátussal lehet mérni.

A bölcsesség, ahogy a Szentírás számos helyen hirdeti, az istenfélelemmel kezdődik. (Zsolt. 111:10; Péld. 9:10). Vagyis, hogy az ember elkezd érdeklődni, elkezd figyelni Isten szavára, azaz elindul a hit útján.

De a hit, az Isten felé fordulás, a prédikációk hallgatása, vagy a Biblia, a reggeli dicséret olvasása csak a kezdet. Jézus a Hegyibeszédben úgy mondta; „Valaki azért hallja én tõlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez” (Máté 7:24)

S mikor később Pál felemlíti a hit hőseinek élettörténeteit, azt írja ezek, „a mi tanulságunkra irattak meg: hogy békességes tûrés által és az írásoknak vigasztalása által reménységünk legyen.” (Róm.15:4), „akikhez az időknek vége elérkezett.” (1Kor.10:11)

Hiszen ugyanaz a reménység, amely miatt Noé bárkát épített, amiért Ábrahám elhagyta szülőföldjét, és kész volt a számára legdrágábbat is feláldozni, amiért Mózes inkább választotta az Isten népével való együtt nyomorgást. Igen, ugyanaz a reménység késztet bennünket is tettekre.

Hogy Jézusra nézve, nemcsak meghallgatva, hanem ráhallgatva bölcs emberként, az ő példájukból tanulva kerüljük el az akadályokat, a megkörnyékező bűnt. És kitartással futva jussunk el a célig.

S ha bolond, vagy okoskodó emberként a magad választotta úton járva éled tovább az életed, az a te döntésed. Az én kívánságom azonban, hogy bölcs emberként okulj mások tapasztalataiból, és fogadd el és fogadd meg Jézus tanácsait, úgy élve, ahogy Ő élt.

kedd, április 21, 2015

Jézus a betegek nagy orvosa




Megszólalt Jézus, és ezt kérdezte: Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc?

Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen? És ezt mondta az Úr: Kelj fel és menj el, a hited megtartott téged.





Lukács evangéliuma 17. fejezet 17-19 versei

Ez egy nagyon érdekes történet a Bibliában! Egy tíz fős társaság akik, gyakorlatilag halálra vannak ítélve (10 leprásról van szó), meglátják Jézust, és elkezdenek kiabálni, hogy: „Mester gyógyíts meg minket!” Erre a felelet az volt, hogy menjenek el a paphoz, a kor tisztiorvosához azért, hogy mutassák meg magukat neki. Különös hogy mi történik, hiszen még betegen indulnak el a paphoz, és mire odaérnek, a pap azt kell, hogy megállapítsa, hogy ezek az emberek nem betegek. Micsoda hit kellett ahhoz, hogy még betegen elinduljanak?

De csak egy gondolta úgy, hogy neki ezt meg kellene köszönni annak, aki megszabadította a betegségtől. Most persze megfogalmazódik a fejünkben, hogy irgum-burgum, hogy lehetnek ilyen szívtelenek, hogy még csak köszönetet sem nyilvánítanak a Szabadítónak, de azért, hány olyan eset volt, amikor az Úr megszabadított bennünket nehézségektől, és nem mondtunk semmi köszönetet érte! Egy azonban visszament, aki ráadásul samáriai volt, és dicsőítette Őt.

A Nagy Orvos akkor fejezi be a gyógyítás munkáját, amikor az az egy visszament és áldotta azért, mert megszabadította a halálos kórtól. Azt mondta, hogy kelj fel és menj el, a te hited megtartott téged! A gyógyulást itt kapta meg a hitelesítést.

Jézus felhasznál különböző élethelyzeteket azért, hogy megmentsen bennünket. Ne felejtsük el soha, hogy kitől kapjuk a szabadulást. Egy barátomnál, fiatal korában diagnosztizáltak egy halálos betegséget. Egy hónapot adtak neki az orvosok. Azonnal változtatott az életmódján, és fogadkozott, hogy ha túléli, akkor életét átadja Krisztusnak. Az egészségi állapota napról napra javult. Eltelt pár év, és miután kilábalt a nehezéből akkor visszavonta az ígéretét. Élte tovább életét, úgy ahogy azelőtt. A betegségének a diagnosztizálásának napjától el telt már több mint 5 év, és azt tudom, hogy az orvosok megállapították, hogy a betegsége, amiből úgy érezte már meggyógyult, kiújult, és ismét veszélyezteti az életét? Lehet-e játszani az ilyen ígéretekkel? Érdemes-e? Nem jobb-e hálával áldozni a Nagy Orvosnak?

A betegség nem büntetés, hanem eszköz arra, hogy az ember szívét még közelebb vonja az Atyai szívhez! Isten áldását kívánom!