szombat, április 04, 2015

Galileai asszonyok


Aztán hazatértek, illatszereket és keneteket készítettek, de a szombatot a parancs szerint nyugalomban töltötték.” Káldi fordítás (Római Katolikus fordítás)

Lukács 23,57

Húsvét van, nagyszombat. Az öröm előtti pillanatok ideje, a várakozás ideje, a böjt vége. A falumbeli asszonyok, édesanyám, a nagymamáim, a rokonság, ekkorra már készen voltak mindennel. A vasárnapi húsleves a főttel, a krumplipüré a rántott hússal, tavaszi salátával, süteménnyel a hűtőben, de még a hétfői sonka is a tojással, tormával, no meg a torta is vagy a krémes a még ilyenkor hűvös kamrában pihent. Unalmasak voltak a szombatok ekkor falun, nem nekünk fiúknak, férfiaknak való. Sokkal inkább a másnapi lakoma, meg a hétfői locsolkodós-vendégség járt az eszünkben. Ez az idő a lányoké, az asszonyoké volt, az ő pihenésük ideje. Milyen érdekes, hogy a Szentírás is megemlékezik róluk és pontosan szombaton.

Amikor Jézus meghalt, „a készület napja volt, és közeledett a szombat. - ahogy azt Lukács feljegyezte. Akkor is húsvét volt és ez még sokszorta nagyobb terhet rótt a szebbik nemre. A Galileából érkezett nők, valószínűleg többen rokonságban is állhattak a Megváltóval, hisz Ő is oda való volt családjával, szorgosan mindent előkészítettek annak ellenére, hogy mindezt vendégségben, idegen szálláson kellett tenniük. Most azonban minden öröm, ami az egykori Egyiptomból való szabadulásra emlékeztette őket, tovaszállt, mert naplemente előtt Jézus már halott volt. A szívüket átjárta a keserű szomorúság. És amikor szomorú az ember a mozdulatai is azok. Lassabban tesz-vesz a kéz, tétován lép a láb, mert a könnyektől alig lát a szem. A megérdemelt pihenés helyett ők temetésre siettek. Megnézték a sírt. A testet gyolcsba csavarták, de előtte, ahogy lehetett, a sebeket ellátták, a száradt vért letörölgették. Majd hagyták, hogy a férfiak a sírboltba fektessék. Minden mozdulatuk tele volt gyöngédséggel és gondoskodással. Feledték a családot, az ünnepi asztalt, a népes rokonságot. Csak az járt az eszükben, hogy mindez méltatlan. Méltatlan ez a temetés ahhoz, akit ők a Názáretiben tiszteltek. Elsiettek hát finom kenetekért, illatos füvekért, de mire összeszedtek mindent, ami kellett, lement a nap. A szemem előtt van, ahogy indulásra készen, kosárral a kézben megállnak az ajtóban, mert megszólal a szombat beálltát jelző kürt szava. Kinéznek és látják, hogy az utolsók is sietősen most lépnek be a házak kapuin. Néhány ablakon át látszik, ahogy fellobbannak a lángok, meggyulladnak a gyertyák, hallják, hogy felcsendül a megszokott ének és ima szava. De ma minden más. Ők csak állnak ott öröm nélkül, hála nélkül, tele szomorúsággal. Aztán megmozdulnak a gyerekek miatt, mint mindig, ahogy az anyák teszik, mert az ünnep az övék, hisz ők a jövő. Visszateszik a kosarat a helyére, mellé a kendőt, hogy vasárnap kora reggel kéznél legyen, mire kell. És aztán teszik a dolgukat, ahogy tanulták, végzik szent kötelességből. Kiszolgálva a férjeiket, családjukat, mindent a kezük alá adva. Nem mennek a sírhoz, nem gyászolnak, mert ünnep van, mert szombat van. Mert így parancsolta az Isten, mert így hagyta meg Ő is, hogy ezt tegyék mindenkor, szeretetteli szent kötelességből.

péntek, április 03, 2015

A katona, aki a fejével játszott

„Jézus pedig hangos kiáltással kilehelte lelkét. És a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt. Amikor a százados, aki vele szemben állt, látta, hogyan bocsátotta ki lelkét, azt mondta: Bizony, ez az ember Isten Fia volt!”
Márk evangéliuma 15. rész 37-39.
„Mikor a sötétség leszállt és a keresztről és elhangzott az Üdvözítő haldokló kiáltása, azonnal egy másik hang is hallatszott, amely ezt mondta: "Bizony, Istennek Fia volt ez!" (Máté 27:54)
Ezeket a szavakat nem suttogva ejtették ki. Mindenki megfordult, hogy meglássa honnan jöttek ezek a szavak. Ki volt az, aki szólt? A százados volt az, a római katona. Az Üdvözítő isteni türelme és hirtelen halála a győzelem kiáltásával az ajkán - nagy hatással volt erre a pogányra. A kereszten függő, összezúzott, megtört testben ez a százados felismerte Isten Fiának az alakját. Nem tudta visszatartani magát attól, hogy meg ne vallja hitét. Így Isten ismét bizonyítékot adott arra, hogy Üdvözítőnk haláltusája nem volt eredménytelen, mert másoknak is meg kellett azt látniuk. Krisztus halálának a napján három férfi, akik nagyon sok mindenben különböztek egymástól, kinyilvánították hitüket. Egyik a római őrség parancsnoka volt, a másik az a férfi, akinek vinnie kellett az Üdvözítő keresztjét, és a harmadik az a tolvaj volt, aki mellette halt meg a kereszten.” (E.G.W. Jézus élete)
S a folytatás: „Pilátus, miután meghallgatta József kérését, és hallott Jézus haláláról, azonnal elküldött a századosért, aki az őrség parancsnoka volt a keresztnél, és tőle is értesült Jézus halálának a bizonyosságáról. Beszámolót is kért tőle a Golgotán lejátszódott eseményekről. A százados jelentése megerősítette azt, amit József elmondott.” (u.o.)
„Erről a római tisztről csak annyit tudunk, hogy ő vezette azt a kivégzőosztagot, amely Jézus és a két gonosztevő keresztre feszítését végrehajtotta nagypénteken. Hogyan jutott el vajon arra a felismerésre, hogy Jézus az Isten Fia? Három lépcsőn:

Megfeszítette Jézust. Minden bizonnyal nem sokat tudhatott róla. Tette, amit mondtak neki. Két gonosztevővel együtt egy harmadik. Úgy ölt meg valakit, hogy nem tudta, mit cselekszik. Hamis információk alapján, különösebb gondolkozás nélkül lett Krisztus-gyilkos.

De szemlélte Jézust. Hallotta, hogy így imádkozik: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Ő sem tudta - talán őérte is imádkozik Jézus? Ilyet még nem hallott eddig. Aztán újra Atyjának szólította Istent. Ez volt az egyik vád Jézus ellen, hogy Isten Fiának tartja magát. És ha ez igaz?  Jézus szava igévé vált a számára, „szívében forgatta", gondolkozott rajta, és a Szentlélek meggyőzte őt az igazságról.

S ezek után meggyőződéssel vallotta: Bizony, Isten Fia volt ez! Az ördög és Jézus gúnyolói így kezdték: Ha Isten Fia vagy... Akit a Szentlélek elvezet az igazságra, ezt vallja: Bizony, Isten Fia vagy.

Ma is sok hamisságot, féligazságot, rágalmat, vádat mondanak Jézusról. Ezt hisszük el, vagy azt, amit ő mondott magáról? Aki előítélet nélkül olvassa a Bibliát, annak az értelmét megvilágosítja Isten Lelke, és felragyog neki Krisztus valósága. S az ilyen ember bátran meg is vallja a hitét, hadd tudják meg mások is, ki halt meg a kereszten, s mi ennek a haszna személy szerint ránk nézve is!” Cseri Kálmán
Tiberius volt a császár ekkor. Pontosabban egy római katona számára ő volt az isten. Mit tett ez a szerencsétlen százados? Mást nevezett Istennek, mivelhogy Jézus nem Tiberius fia volt, azt mindenki tudta. Tehát a fejével játszott, amikor mást tartott istennek – az ISTENT, aki épp most áldozta fel egyetlen fiát, mert úgy szeretett minket.

Ez a százados a leglehetetlenebb időpontban állt ki Jézus Istensége mellett. Megdöbbentő. De vállalta. És Te? Mered Őt vállalni a családodban, a munkahelyeden, a barátaid előtt? Mikor mondtad utoljára – hittel és meggyőzően – igen, Ő az én Megváltóm. Ő az Isten fia. Drága Barátom, eljön az idő, nem is gondolnád milyen hamar, amikor nyilvánosan színt kell vallanod, kinek a szolgálatában állsz. És az, hogy ilyen vagy olyan vallású vagy, ebbe vagy abba a templomba jársz – sajnos nem jó válasz! Az egyetlen jó válasz: „Számomra Jézus Krisztus, az Isten Fia a Megváltóm!” Gyakorold ezt a hitvallást, hogy majd élesben is sikerüljön!

csütörtök, április 02, 2015

Méltóságon aluli futás

„És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.”
Lukács szerinti evangélium 15:20

Diákként sokszor futottam le Pécs meredek utcáin, hogy időben beérjek a 7:45-kor kezdődő első tanórára. Vagy a zoknim fölhúzásával bíbelődtem sokáig, vagy a finom reggeli elfogyasztásával veszítettem sok időt – nem tudom –, de valahogy mindig úgy léptem ki a bejárati ajtón, hogy már megint futnom kellett. Amikor az iskola kapujában meghallottam a csengőt, tudtam, hogy már nyert ügyem van, mert az utolsó sprinttel könnyedén megelőzhetem a tanáriból kényelmesen elinduló tanárt. Egy alkalommal, mikor így lélekszakadva rohantam, néhány fiatalra lettem figyelmes, akik rám mutogatva jóízűen hahotáztak: „Nézzétek, már megint fut!” Ezek szerint másoknak egészen általános volt, hogy 7:40-kor mindig megjelenik egy rohanó iskolás fiú. Hozzátartoztam a reggeli városképhez.

Az eset elgondolkodtatott. Vajon méltó-e hozzám, hogy állandóan futok? Talán méltóságteljesen kellene lépkednem. Hiszen a nagy emberek nem futnak! Ki látott már vezérigazgatót irattáskájával a hóna alatt rohanni? Illik-e egy polgármesterhez az öltönyös sprint? Vagy mikor láttak bankigazgatót, aki a munkahelyéről szó szerint haza szaladt volna? Szoktak-e a politikusok rohangálni? Hát a tanárok, a nagyhírű professzorok? Nem, az ilyen emberek mindig megfontoltan, kimérten lépdelnek, hogy messziről látszódjon rajtuk, méltóságteljes emberek.

Mit olvasunk azonban Jézus példázatában a tékozló fiú apjáról? „Amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott”. Hogy adhatja föl egy idős, gazdag ember a méltóságát? Sokkal inkább illett volna korához, rangjához, szociális helyzetéhez, ha a kapuban, összefont karokkal és összeráncolt szemöldökkel megvárja, hogy a tékozló fia szégyenkezve odakullog hozzá. Nem?
Szó sincs róla! A szeretet fölülír minden társadalmi előírást, rangot, illemszabályt, etikettet, vagy ehhez hasonlókat. A szeretetet nem érdekli, hogy mit gondolnak róla mások. A szerető apa számára csak egy a fontos, hogy mielőbb átölelhesse rég nem látott fiát.

Épp így van ez Istennel is. Ezért adott föl minden mennyei rangot, és lett emberré, mert az emberek iránti szeretete határozta meg a tetteit. Így van ez még ma is. Ilyen Istenünk van nekünk. Viszonozzuk hát mennyei apánk futását, és mi is rohanjunk felé, ma is…

szerda, április 01, 2015

Járuljunk Hozzá!



„Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől, És testük meg van mosva tiszta vízzel; tartsuk meg a reménységnek vallását tántoríthatatlanul, mert hű az, aki ígéretet tett,”
(Zsidókhoz írt levél 10. fejezet 22-23. vers)

„Jézus mindenkin segített, aki Hozzá jött, de azokat is szerette volna megáldani, akik nem jöttek. Miközben magához vonta a vámszedőket, a pogányokat és a samaritánusokat, meg akarta nyerni a papokat és tanítókat is, akik az előítéletekbe és a hagyományokba burkolóztak.  Minden lehetőséget megragadott, hogy hozzájuk férkőzzön.” (E.G.White; Jézus élete 213.o.)

Bizony, Jézus élete, földi szolgálata vonzotta az embereket, és a három és fél év alatt mindenütt sokan követték. Persze mindenki más-más ok miatt szeretett volna minél közelebb lenni hozzá.

Voltak, akik azért követték, hogy valami csodát lássanak, hogy kenyeret és halat kapjanak, voltak, akik azért jártak utána, hogy meglessék miben és hol hibázik, hogy jelenthessék a papoknak. Voltak, akik kíváncsiságból mentek hallgatni. Voltak, akik számításból, hogy jó pozícióban legyenek, mikor királlyá választják.

S persze voltak olyanok is, igaz nem sokan, akik azzal az őszinte szándékkal keresték fel, hogy lelki békét, gyógyulást és megbocsátást találjanak közelségében.

Jézus azonban olvasva szívükben, jól ismerte indítékaikat. S volt alkalom, mikor felfedte szándékaikat; „Bizony, bizony mondom néktek: nem azért kerestek engem, hogy jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek ama kenyerekből, és jóllaktatok.” (Ján.6:26)

Majd elkezdett beszélni jövetelének valódi céljáról, hogy Ő nem a római elnyomást, nem a szegénységet, a betegségeket jött megszüntetni, hanem azért, hogy, mint élő kenyér életét adja a világért.

Majd János úgy írja: „Sokan azért, akik hallák ezeket az ő tanítványai közül, mondának: Kemény beszéd ez; ki hallgathatja őt? (Ján.6:60) Sőt,  „Ettől fogva sokan visszavonulának az ő tanítványai közül és nem járnak vala többé ő vele.” Majd Jézus a tizenkettőt is megkérdezte: „Vajon ti is el akartok-é menni? (Ján.6:66-68)

Ma, amikor Jézus közelébe jössz, tudd, Ő pontosan ismeri szíved állapotát, vágyaidat, álmaidat. És bizony előfordul, hogy rávilágít hibáidra és lehet fel is fedi azokat.

Ne feledd! Mikor próbákat enged meg életedben, mikor minden összejön, akkor kiderül számodra is, hogy csupán ’Jaj Istenem’ keresztényként futottál hozzá, vagy őszinte megbánással és hálával kerested jelenlétét.

Kívánom, érezd át te is Péter lelkéből kitörő vallomást; „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” (Ján.6:69)

kedd, március 31, 2015

A Mindenható Isten



Hát nem tudjátok, nem hallottátok, nem mondták el nektek a kezdetektől fogva, nem magyarázták el a föld alapozását? Az, aki ott trónol a földkerekség fölött, ahonnan lakói csak sáskának látszanak, fátyolként terítette ki az eget, kifeszítette, mint egy lakósátrat.
Ézsaiás könyve 40. fejezet, 21-22. verse


Az Isten mindenhatóságát bizonyítják ezek a kijelentések.

A feleségemmel együtt az a nagy palacsinta déli részén élünk (Dél-Magyarország) és hát lássuk be itt sok minden nincs, amin el lehetne csodálkozni. Mindig irigykedve gondoltam azokra (mikor arról olvastam, hogy mik is Isten csodái a természetben, általában szép hegyeket, virágokat, hatalmas sziklákat, vízeséseket vagy tengert mutogatnak) akik ilyen lélegzetelállító környezetben élik a mindennapjaikat. Ehhez képest itt legfeljebb a dinnye, paprika és a búza érési állomásait követhetjük nyomon.

Nagyon szépen tud Petőfi Sándor is fogalmazni az Alföldről, vannak csodaszép események, gazdag állatvilág, szép napkelte vagy éppen naplemente, stb… De személyesen én akkor tudok a leginkább elveszni az Isten alkotásaiban, amikor az égre tekintek. Megszámlálhatatlan mennyiségű csillag az égen, amit a nagyvárosok fénye eltakar, de a viharsarokban viszont kristálytisztán látszik minden. Félre értés ne essék, nem vagyok csillagász, de kifejezetten jó érzés meglátni azt, hogy az Isten sokkal nagyobb, és bölcsebb annál, mint azt mi el tudnánk képzelni!

Van egy dolog, amire szeretném felhívni mindenki figyelmét! A városi ember, -de azért a vidéken élők sem feltétlenül kivétel ez alól-, hogy csak éppen azt nézzük, ami előttünk van, egy, legfeljebb két lépéssel nézünk csakelőre. Ezzel teljes mértékben bezárjuk magunkat, és nem fogunk mást látni csak a saját kis korlátozott világunkat. Ha azonban fel nézünk, akkor egy új megvilágításban fogjuk látni az életet, és azt, hogy azt honnan eredeztethetjük. Nézzünk fel az égre és adjunk hálát és köszönjük azt meg, hogy az Isten mindent olyan szépen megalkotott, és benne Téged!

hétfő, március 30, 2015

Az élet diadala

"Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk. Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba. Amikor pedig (ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és) ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: „Teljes a diadal a halál fölött!"

Pál első levele a korintusiakhoz 15:52-54

Tömeges feltámadás. Csak egyszer volt rá példa eddig a világtörténelemben. Amikor Jézus meghalt a kereszten, sírok nyíltak meg és sok elhunytnak vált láthatóvá a teste. Jézus feltámadásakor ezek a halottak feltámadtak és bementek Jeruzsálembe bizonyságot tenni a csodáról, hogy van feltámadás a halálból.

Egyedi eseteket olvasunk a feltámadásról a Bibliában. A római levél szerint (Rm 5:14) Mózes volt az első feltámadott. Illés feltámasztotta a sareptai özvegy fiát, Elizeus a súnemi asszony fiát. Az Elizeus holttestéhez hozzáérő halott is feltámadt. Jézus feltámasztotta Jairus lányát, a naini özvegy fiát és Lázárt. Péter Dorkást, Pál pedig Eutikust támasztotta fel a halálból. Nem túl sok. Még a Bibliában sem mindennapos esemény, bár van rá néhány példa.

A bűn történetének végén Isten hűséges népének a nélkülözés és a bátor tanúskodás lesz osztályrésze. De a legsötétebb óra után jön a szabadulás. Jézus kiszabadítja népét, akik nem hajolnak meg a hamisítványok előtt, hanem csak Istennek engedelmeskednek. Jézus jön, hogy megalapítsa országát és a szomorúság ideje örökre véget érjen.

Az ihletett író így ír erről az eseményről:

„A föld rázkódása, a villámok cikázása és az ég zengése közepette hívja elő Isten Fia az alvó szenteket. Kezét az ég felé emeli, és az igazak sírjára tekintve kiáltja: "Ébredjetek, ti, akik alusztok a porban, és keljetek fel!". A halottak az egész földön meghallják ezt a hangot, és akik hallják - minden nemzetségből, ágazatból, nyelvből és népből mérhetetlen sokan  életre kelnek. A halál tömlöcéből lépnek elő, hervadhatatlan dicsőségben. Lépésük zajától zeng a föld. A bűn eltorzította Isten képmását, és majdnem kitörölte az emberből. De Krisztus eljött, hogy visszaadja azt, ami elveszett. Ő át fogja változtatni a mi nyomorúságos testünket, és hasonlóvá teszi az Ő dicsőséges testéhez. A halandó romlandó test, amelyet eltorzított és beszennyezett a bűn, tökéletes, szép és halhatatlan lesz. Minden fogyatékosság és rútság a sírban marad. A rég elvesztett Édenbe - az élet fájához - visszavitt üdvözültekről a bűn átkának utolsó maradványa is eltűnik, és Krisztus hű gyermekei "az Úrnak, a mi Istenünknek" szépségét fogják viselni, és testben, lélekben, értelemben Uruk tökéletes hasonmását fogják tükrözni. Az élő igazak "nagy hirtelen, egy szempillantásban" elváltoznak. Isten szava nyomán megdicsőülnek; Isten halhatatlanná teszi őket, és a feltámadt szentekkel együtt elragadja őket az Úr elé a levegőbe. Az angyalok "egybegyűjtik az Ő választottait a négy szelek felől, a föld egyik végétől a másik végéig". A kicsi gyermekeket szent angyalok helyezik anyjuk karjába. Barátok, akiket régen elszakított egymástól a halál, újra találkoznak, hogy soha többé el ne váljanak. Most boldogan énekelve együtt emelkednek fel Isten városába.” (Ellen Gould White: A nagy küzdelem)

A szabadulás híre egy kis felhő lesz, amelyen Jézus megjelenik, hogy örökre átvegye az uralmat a Föld nevű bolygón is. A szabadulás végleges és tökéletes, minden kétkedést kizáró lesz, amit az igazak feltámadása fog felismerhetővé tenni. Készülj rá Te is, mert valóságos lesz!

vasárnap, március 29, 2015

Légy erős!

„Végül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében. Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben.”
Pál levele az efezusiakhoz 6:10-11

Ki az erős? Ki az igazán erős? Az olimpia győztesei, akik éveken át eddzenek a megmérettetésre, és a sok kiváló sportoló közül végül az ő nyakukba kerül a legfényesebb érem. Az erőművész, aki a fogai közé szorított kötéllel húz el egy mozdonyt. Aki teljesíti az Ironmant, és talán ott már nem is számít a helyezés. Az ember, aki győzött a kór felett, és most egészségesen éli mindennapjait. A gyermek, aki egy hatalmas esés után újra feláll, és ismerkedik a járás csodájával. A nő, aki fájdalmak között hozza világra utódját, és még tud mosolyogni a jövevény láttán. Az anya, aki ápolja családját, miközben a betegség az ő szervezetét is rég legyengítette már. Az apa, aki egy fárasztó munkás nap után leül legózni kisfiával, és szeretettel válaszol az ezredik miért?-re is. 

Mégis, ki a legerősebb közülük? Lehet egyáltalán rangsorolni? Igazságos lenne összehasonlítani a hős apát a maraton futóval? Miben rejlik az erő? Mi a forrása, honnan meríthetsz, ha épp kifogytál belőle? Hogyan lehet növelni a tartalékokat? 

Ma reggel Isten szeretné a sok út közül a legjobbat eléd tárni, mert próbákkal teli hét előtt állsz. Akkor választasz a legjobban, ha Tőle leszel erős. Ha az Ő erejébe kapaszkodsz, és belátod, egyedül képtelen vagy a győzelemre, de Vele minden lehetséges. 

Akkor leszel erős, ha az Ő fegyvereivel, az Ő módszereivel indulsz a mindennapok küzdelmeibe, legyen az maratoni táv, egy szürke hétfő, a kórház kopott kórterme vagy az otthoni munka csatatere. Hát kérd Istent, hogy legyen veled, hogy ne hagyjon el, és adja neked az Ő erejét! Akkor jöhet szembe bármi, te állni fogod a sarat, mert nem magadban bízol, hanem a legerősebb Hősben!