szombat, április 12, 2014

Biztos úton




"Az Úr szilárdítja meg az igaz ember lépteit, és útját kedveli."
Zsoltárok 37:23 

Az út õsidõktõl fogva az emberi élet szimbóluma. Úgy tûnik, a biztos út azonban csupán illúzió. Világunk egy hatalmas labirintushoz hasonlít leginkább, ahonnan mindenki keresi a kijáratot, de senki sem találja. Születésünkkor beléptünk egy ajtón, aminek helyére épp úgy nem emlékszünk, mint az elsõ két, három évünkre. Aztán, ahogy eszmélni kezdünk embereket ismerünk meg, néhányukban hosszabb-rövidebb idõre társakra lelünk, míg másokkal csak a keresztezõdésekben találkozunk. Tudjuk, sokan járták már elõttünk ennek az építménynek végtelennek tûnõ utcáit és sejtjük utánunk is következnek még egy páran. De hogy mi végre, ki tudja azt? Vannak tanítók arra esküdve, hogy végül minden út és azok minden variációja egy közös ponton találkozik és ha elég sokan összegyûlünk ott, a megfelelõ pillanatban, akkor a túl hosszúra nyúlt bolyongásunk véget ér. Ezzel csak az a baj, hogy ahány tanító, megannyi meghatározott tér-idõ koordináta. Igy nem csoda, hogy a legtöbben csak kószálnak össze vissza. Mások belemenekülnek a "csak az út a lênyeg" filozófiába. Megpróbálják kihozni a legtöbbet, a lagjobbat abból, ami nekik adatott. De, hogy mi a legjobb? Izlések és pofonok... ugye! Ezért van olyan sokféle ember e falak között. Nemes lelkû és kevésbé az; erkölcsös és minden normát áthàgni igyekvõ; szeretõ szívû, önzetlen és aki csak önmagát szereti; és folytathatnám így tovább. Végül van egy utolsò, sajámagát alázatosnak tartó, de valójában öntelt közösség, kik szerint semmi nem számít, csak az ismeret. A tudomány istenét imádók vándorlása azonban örök kárhozat, mert a labirintus folyamatosan változik, így  az arról való tudás hasonlít egy végtelen megoldású egyenlethez, annak megfejtése pedig lehetetlen. Pontosabban szólva megismerhetetlen. Így jönnek rá arra, hogy a vilàguk empurikus módon nem leírható, minden eredményük részleges, az egész ismerete nélkül értelmetlen, vagyis munkájuk önmagában hiábavaló.
Egyszer valaki azt mondta: "Álítsátok meg a Földet, ki akarok szállni!" Szerintem nagyon elege volt már az útvesztõbõl. Valahol, tudat alatt érezte, hogy kell lennie egy másik választásnak is. Ami ugyan lehetetlennek tûnik, mégis megoldást nyújt. Neki is és minden sorstársának üzenem: Van megoldás!
Létezik egy út, de valojában csak egy, ami kivezet a labirintusból. A jó hír pedig az, hogy aki megtalálta, mindenkit kivezet, aki kéri. Vannak, akik már ezen az úton haladnak. Õket igazaknak hívják. Nem azért, mert jobbak másoknál, hanem mert ismerik a Kalauzt és így szilárd léptekkel haladnak a kijárat felé.


péntek, április 11, 2014

Oltalom és vár

Pár hónappal ezelőtt egy – számomra – igen nagy műtétre készültem. Minél többet olvastam róla az interneten, annál jobban rettegtem. Napokkal a műtét előtt mindig a 91. Zsoltárnál nyílt ki a Bibliám. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogyha Isten az én oltalmam és erős váram, akkor miért félek ennyire? Így aztán addig olvastam, amíg a zsoltár minden szava mélyen a szívembe vésődött. S onnan belülről pedig már csak a bátorító gondolatok jöttek a felszínre, és elnyomták a műtét zaját.
Engedd el magad! Engedd, hogy Isten bátorító szavai a szívedig hassanak! Hidd el, Nála biztosabb védelmet, erősebb óvó kart sehol nem találsz.
Ne félj! S ha a félelem bekopog az ajtón, s a remény ajtót nyit – hidd el, már nem lesz ott senki!

91. Zsoltár
„Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom! Mert ő ment meg téged a madarász csapdájától, a pusztító dögvésztől. Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége. Nem kell félned a rémségektől éjjel, sem a suhanó nyíltól nappal, sem a homályban lopódzó dögvésztől, sem a délben pusztító ragálytól. Ha ezren esnek is el melletted, és tízezren jobbod felől, téged akkor sem ér el. A te szemed csak nézi, és meglátja a bűnösök bűnhődését.
Ha az Urat tartod oltalmadnak, a Felségest hajlékodnak, nem érhet téged baj, sátradhoz közel sem férhet csapás. Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben. Eltaposod az oroszlánt és a viperát, eltiprod az oroszlánkölyköt és a tengeri szörnyet.
Mivel ragaszkodik hozzám, megmentem őt, oltalmazom, mert ismeri nevemet. Ha kiált hozzám, meghallgatom, vele leszek a nyomorúságban, kiragadom onnan, és megdicsőítem őt. Megelégítem hosszú élettel, gyönyörködhet szabadításomban."

csütörtök, április 10, 2014

A "lyukas óra"

Hívőként élni
„[Legyetek] a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok. A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak. A szentekkel vállaljatok közösséget szükségeikben, gyakoroljátok a vendégszeretetet.
(Római levél 12:11-13)

Középiskolás koromban a lyukas órákat élveztem a legjobban. Hogy kihasználjam az üres időt, gyakran – ahelyett, hogy a kémia leckét magoltam volna – elugrottam az iskolától mintegy 5 percnyire lakó lelkészemhez. Néha fontos – vagy legalább is 15 éves fejjel fontosnak tartott – teológiai kérdéseket akartam megvitatni vele, de a legtöbbször egyszerűen csak beszélgetésre vágytam. Mindez még abban az ősi korban történt, amikor mobiltelefonok híján nem lehetett odaszólni a másiknak: „Itt vagyok az ajtód előtt. Meglátogathatnálak?” Minden előzetes egyeztetés nélkül mentem, és soha nem gondoltam abba bele, hogy esetleg alkalmatlan lenne a látogatásom. Felnőtt fejjel visszagondolva azokra a lelkészemnél eltöltött lyukas órákra, az jár a fejemben, hogyhogy nem rótta föl egyszer sem illetlen betoppanásomat? Pedig nem rótta, sőt mindig azt éreztem, hogy akármikor megyek, szívesen fogad. Most már látom, nem a teológiai okfejtések építették a leginkább az akkortájt bennem ébredező reménységet, hanem az az őszinte odafigyelés, az a feltétel nélküli elfogadás és értékelés, amit azokban a lyukas órákban éreztem. Kémiából nem sikerült túl jó eredményt elérni az év végén, cserébe viszont megtapasztalhattam egy „lélekben buzgó” hívő „vendégszeretetét”.
Azóta én is igyekszem figyelni azokra, akik „lyukas óráikban” hozzám jönnek, pusztán azért, mert feltétel nélküli elfogadásra vágynak. Ha ma látunk valakit, akinek ilyen „lyukas órája” van, ne mondjuk hát neki: „Most nincs időm!” Hanem hallgassuk meg, figyeljünk oda rá, és – közvetett, vagy közvetlen módon – beszéljünk a bennünk levő „reménység öröméről”!


szerda, április 09, 2014

Lídia


„És egy Lidia nevű, Thiatira városbeli bíborárús asszony, ki féli vala az Istent, hallgata reánk. Ennek az Úr megnyitá szívét, hogy figyelmezzen azokra, a miket Pál mond vala. Mikor pedig megkeresztelkedék mind házanépével egybe, kére minket, mondván: Ha az Úr hívének ítéltetek engem, jertek az én házamhoz, és maradjatok ott. És unszola minket.”
(Apostolok cselekedetei 16. fejezet 14-15. vers)

Mikor Pál apostol társaival együtt kikötött Neapoliszban (ma: Kavala), Filippibe indult, mely akkor a tartomány legnagyobb római városa volt, ahol a császár a leszerelt veterán katonákat és családjaikat telepítette le. Itt lakott lídia, akivel egy szombati napon a település határában találkoztak.

De ki is volt ő valójában? Kis-ázsiai Thiatirában született, amely híres volt ruhafestő iparágáról. A festéket, mellyel a gyapjúfonalat megszínezték a közelben kifogott bíborcsigákból nyerték és ez akkoriban nagyon drága luxuscikknek számított.

Lídia, mint kereskedő, mint jómódú vállalkozó élt Filippiben. És ismerve az akkori kor nőkkel szembeni hozzáállását, már ez a tény is bátor személyiségéről tanúskodik.

Amit megtudunk még róla, hogy istenfélő volt, azaz nem érte be pogány vallásossággal, a bálványok tiszteletével, az igaz Istent kereste és így tért be a zsidóságba. Ám mivel Filippi római város volt, zsinagóga nem lévén minden szombaton a hozzá hasonló asszonyokkal a folyócska partján mondták el az imádságokat.

S hogy ez sem volt veszélytelen lépés, szombaton lakatot rakni az üzletre és zsidóként élni Filippiben, azt méltán tükrözi a városlakók később a Pállal szembeni megfogalmazása: "Ezek az emberek felforgatták városunkat. Zsidók lévén, olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket nekünk nem szabad sem átvennünk, sem követnünk, mert rómaiak vagyunk." (16,20-21).

Lídia bátorságát és Istenkeresését azonban ennél több is hirdeti. Egyrészt, hogy elfogadva Pál által hirdetett Jézusi kegyelmet, nyilvánosan megkeresztelkedett egész családjával együtt. Másrészt a házát megnyitotta az evangélium előtt.

Így amellett, hogy ő volt az első, aki a kontinensen kereszténnyé lesz, élete komoly kérdést intéz ma is felénk:

Elég bátor vagy ahhoz, hogy nem törődve a hagyományokkal, elvárásokkal, azzal, hogy ki mit mond, vállalod a hitedet?

Elég bátor vagy ahhoz, hogy minden körülmények között nyíltan megvalljad a benned lévő reménységet?

Kész vagy otthonodat, életedet az evangélium helyévé alakítani, ahova embereket hívsz, hogy Jézussal találkozzanak?

Lídia döntését és megtérését, ma Filippi romjai mellett egy róla elnevezett falucska és keresztelőhely jelzi, visszhangozva az Igét:

„Sőt annak felette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt: a kiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem! (Fil.3:8)

kedd, április 08, 2014

Az Úr törvénye

Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket; az Úrnak bizonyságtétele biztos, bölccsé teszi az együgyűt. Az Úrnak rendelései helyesek, megvidámítják a szívet; az Úrnak parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket. Az Úrnak félelme tiszta, megáll mindörökké; az Úrnak ítéletei változhatatlanok s mindenestől fogva igazságosak. Kívánatosabbak az aranynál, még a sok színaranynál is; és édesebbek a méznél, még a színméznél is.
 Zsoltárok 19,8-11


  A Szentírásban bemutatott isteni törvény követelményei komolyak. Minden alapelv szent, igaz és jó. A törvény Istennek való engedelmesség alá helyezi az embert. Elhatol a gondolatokig és az érzésekig, s mindenkit meggyőz bűnéről, aki elég érzékeny annak felismerésére, hogy áthágta a törvény előírásait. Ha a törvény csak a külső cselekedetekre vonatkozna, akkor a helytelen gondolatok, vágyak és tervek nem számítanának a bűnök közé. De a törvény magát a lélek tisztaságát és az elme szentségét kívánja meg, hogy a gondolatok és az érzések összhangban legyenek a szeretet és az igaz élet elveivel.
  Krisztus megmutatta tanításaiban, hogy a Sínai-hegyen adott törvény alapelvei mennyire messze hatóak. Életével bemutatta a törvényt, melynek alapelvei mindörökre az igaz élet mércéjét jelentik - azt a mércét, mely által minden lélek megítéltetik ama nagy napon, amikor ítélőszékek tétetnek le és könyvek nyittatnak meg. Krisztus azért jött, hogy minden igazságot betöltsön, és az emberiség fejeként bemutassa - a legkisebb részletig eleget téve Isten kívánalmainak -, hogy az ember is elvégezheti ugyanazt a munkát. Az embernek adott kegyelem mértéke alapján senki számára sem szükségszerű, hogy kimaradjon a mennyből. Mindenki, aki küzd érte, eljuthat a jellembeli tökéletességre. Ez az evangélium új szövetségének tulajdonképpeni alapja. Ha Isten törvénye a fa, akkor az evangélium az illatozó virágok és a gyümölcsök.
  Amikor Isten Lelke feltárja az embernek a törvény valódi jelentőségét, változás megy végbe szívében. Dávid valós állapotának hűséges megjelentője, Náthán próféta Dávid elé tárta bűneit és segítségére volt azok elhagyásában. Dávid szelíden fogadta a tanácsot, és megalázta magát Isten előtt. "
Az Úrnak törvénye tökéletes, megeleveníti a lelket; az Úrnak bizonyságtétele biztos, bölccsé teszi az együgyűt. Az Úrnak rendelései helyesek, megvidámítják a szívet; az Úrnak parancsolata világos, megvilágosítja a szemeket. Az Úrnak félelme tiszta, megáll mindörökké; az Úrnak ítéletei változhatatlanok s mindenestől fogva igazságosak. Kívánatosabbak az aranynál, még a sok színaranynál is; és édesebbek a méznél, még a színméznél is."

Ellen G. White, Szemelvények



hétfő, április 07, 2014

A legtürelmesebb szülő

“De még vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen, még hallgat, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az Úr, boldogok mindazok, akik benne reménykednek. Ne sírj többé, Sion népe, amely Jeruzsálemben laksz! Bizonyosan megkegyelmez az Úr, ha hozzá kiáltasz. Mihelyt meghallja, válaszol neked.” Ézsaiás könyve 30:18-19


Türelmesnek lenni nem könnyű dolog. Különösen akkor, ha valamit többször elmondtunk már, de úgy tűnik, mintha a falaknak beszélnénk. Nincs eredménye. Azok, akiknek gyerekük van, bizonyára már megtapasztalták ezt az érzést. Elmondjuk egyszer, hogy: “Ne tedd!”, aztán még egyszer, és harmadjára már felemeljük a hangunk, mert látjuk, hogy süket fülekre talál. Nincs válasz. 

Egyszer valaki megfigyelte a húszgyermekes Susannah Wesley-t (John Wesley édesanyja), amint az egyik kisfiát egész délelőtt igyekezett megtanítani arra, hogy ne felejtse el becsukni az ajtót maga után ha kimegy, vagy ha bejön a szobába. Húsz alkalommal figyelmeztette őt csendesen, míg végül megtanulta. A megfigyelő csodálta az anya türelmét, és így szólt hozzá: 
“Tisztában van vele, hogy húsz alkalommal mondta el ugyanazt a dolgot ennek a kislegénynek ma délelőtt?”
“Igen - mondta-, ha csak eggyel kevesebbszer tettem volna, csődöt mondtam volna, mint anya.” (Karen Holford: Kérlek Istenem, tedd kedvessé a Mamit!”, Advent Kiadó, Budapest, 1998, 129. o.)

Vajon hányszor mondta már el nekünk Isten, 
“Azt ne tedd, nem helyes!”, 
“Ne menj arra az útra, veszélyeket rejt!”
“Figyelj szavamra! Én jót akarok neked!”
“Gyere hozzám, én segítek!”?
És mi hányszor voltunk engedetlen gyermekei, akik nem hallgattunk szavára, hanem más utakat választottunk.

Izrael nem Istenhez fordult segítségért, nem hallgatott szavára, hanem Egyitomtól várta a szabadulást. Ment a maga feje után. És szomorú következménye lett. Segítség nélkül maradt, nyakában a pusztítókkal.

Isten végtelenül türelmes hozzánk. Még Susannah Wesley türelmét is felülmúlja. Nem húszszor, hanem annál sokkal többször szól hozzánk. Vár ránk. Azt szeretné, ha engedelmes gyermekei lennénk, ha meghallgatnánk figyelmeztetéseit, ha segítségért hozzá fordulnánk és nem az idegen hatalmasságokhoz.

Milyen jó érzéssel tölt el, ha gyerekünk végül engdelmes lesz. Nemrégen egy dacosabb periódus után egy olyan napot éltem át kisfiunkkal, ami nagyon jól esett a lelkemnek. Bármit kértem tőle, mindenre azt válaszolta: “Igen, Anyuci!”, “Itt vagyok, Anyuci!” Olyan jó érzés, ha gyerekekünk hallgat ránk, félreteszi saját meglátásait, a dact és engedelmeskedik nekünk.
Valószínű Isten szíve is megtelik melegséggel, amikor hívására engedelmeskedünk, szavára hallgatunk és nála keresünk segítséget.

Ézsaiás szava ma reggel hozzád is szól: “De még vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen, még hallgat, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az Úr, boldogok mindazok, akik benne reménykednek. Ne sírj többé, Sion népe, amely Jeruzsálemben laksz! Bizonyosan megkegyelmez az Úr, ha hozzá kiáltasz. Mihelyt meghallja, válaszol neked.”


Bármilyen rossz útra sodort is az élet, bármennyire dacoltál is Istennel, bármennyiszer voltál engedetlen neki, ő még mindig szeret, mert gyermeke vagy. Gyere ma reggel, mert vár rád, hogy friss kegyelmet adjon neked!

vasárnap, április 06, 2014

Szürke kisegér

„Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek: ő nem tett bűnt, álnokság sem hagyta el a száját, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél.”
Péter első levele 2:21-23

Batman, Ironman, Superman, Spiderman és a sort lehetne a végtelenségig folytatni. Emberek, lények, akiknek volt valami különleges képessége, kitartása, tudása, pénze, akaratereje és nem adták fel. Hősök voltak, megmentették a világot, a világ egy részét vagy néhány személy életét a katasztrófától. Hősök, akiket a képzeletünk szült, mert szükségünk volt rájuk. Szükségünk volt arra, hogy történjen valami jó, valami különleges, valami monumentális. Szükségünk volt arra, hogy legyen valaki, akire felnézünk a monoton hétköznapokból, és akinek a helyébe beleképzelve magunkat, kiléphetünk szürke kisegér életünk szűk ketrecéből, és lehetünk Valakik, valaki különlegesek. 

Pedig nélkülük is megtehetjük ezt. Nélkülük is lehetünk hősök, lehetünk győztesek, és nélkülük is kiléphetünk az egérfogó rabságából. Mert volt Valaki, aki sokkal nagyobb hős volt, mint amit az emberi fantázia valaha is el tudott képzelni. Volt valaki, aki nemcsak az akkor létezett világot, hanem a valaha élt összes embert megmentette. 

És Ő - sok szuperhőssel szemben - hagyott maga után utódokat. Gondoskodott arról, hogy legyenek akkor is hősök, ha neki már máshol kell szolgálatot teljesíteni. Itt hagyott Téged és engem. 

Most lehet, hogy rázod a fejed jobbra-balra, miközben bágyadt szemekkel meredsz a képernyőre, hiszen te egy szürke kisegérnek látod magad. Te nem vagy hős, még csak meg sem közelíted. Neked korlátozottak a lehetőségeid, vannak határaid, melyeket nem tudsz átlépni, nincsenek különleges képességeid, és nem vagy elég gazdag, bátor, kitartó ahhoz, hogy hőst faragj magadból. De ezt nem is kell megtenned. 

Ez Isten dolga. Ő fog belőled hőst formálni, és ehhez ma eléd tárta az edzéstervet. Csak lépj a lábnyomába! Csak tedd azt, amit Ő tett, menj arra, amerre Ő ment, és élj úgy az emberek között, ahogy Ő élt. Legyél nyitott mások felé, dobd el magadtól minél messzebbre az előítéleteidet! Lásd meg a másik szükségletét, és nyújts felé segítő kezet! Nyerd meg a bizalmát, és hívd meg csapattársnak! A válaszodban legyen mindig ott a szeretet, bármit is tesz vagy mond a másik! 

Istennek szüksége van rád. Szüksége van utódokra, akik Őt képviselik a világban, amiben élnek, és azt a munkát végzik, amit Ő elkezdett. Hát engedd, hogy levegye rólad a szürke kisegér jelmezt, és hősként állíthasson az arcvonalba, az Ő hőseként!