szombat, március 22, 2014

Hosszú jegyességünk


"Ne nyugtalankodjék a ti szívetek,  higgyetek Istenben és higgyetek énbennem.
Az én Atyám házában sok lakóhely van, ha nem volna, megmondtam volna nektek.
És ha majd elmegyek és helyet készítek nektek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek."

A Biblia vallása a szeretet vallása, a bizalom vallása, a biztos remény vallása.

Jézus gyógyításai, a megvetettek iránti együttérzése, irgalma gyakorlati szeretetre tanította követőit. Megjelenése, bölcs szavai, a prófécia magyarázatai bizalmat ébresztettek azokban, akik hallgatták Őt. Egyre többen hitték, hogy megtalálták a Messiást. Most azonban az életükön át tartó próba következett, a hosszú várakozásé. Ahhoz, hogy megvárj valakit, hogy elkötelezett maradj iránta, bizonyosságra van szükség. Biztosnak kell lenned abban, hogy szeret téged és abban is, hogy ő is elkötelezett irántad. Ezt ki is kell nyilvánítania. Ezért hasonlít annyira Jézus ígérete egy jegyesség ígéretéhez. A szerelmes férfi kifejezi vágyát, hogy kedvesét szülei házába fogja vinni az esküvő után. Biztosítja őt arról, hogy lesz helye a családjában, mert erről már előre gondoskodik. És végül megígéri, hogy személyesen jön el érte. Abban az időben a jegyesre úgy tekintettek, mint a feleségre. Ha fel akarták bontani az eljegyzést, válólevélre volt szükség, mint a házasság esetében. Jézus elnyerte a szívünket. Elment, hogy előkészítse az esküvőt. Ígérete, mint egy szerződés, teljesen biztos. Már csak a mi próbánk van hátra. De ebben sem hagyott magunkra minket:

Nyugtalanságunkra hit a gyógyszer, kételkedésünkre bizalom, az Urunk személyes jelenlétének hiányára pedig ígérete.

péntek, március 21, 2014

Isten jósága

Mondtad már valaha: De szeretnék olyan lenni, mint ő? A kémia tanárnőm ilyen volt. Mariannának hívták. Mindig mosolygott. Úgy beszélt a kémiáról, mintha az lenne a világ legszebb és legfontosabb tantárgya. Amikor kísérleteztünk, pl. összeöntöttünk két vegyületet, és annak valamilyen reakciója lett, ő gyönyörködött benne. „Nézzétek – mondta – hát nem csodálatos?”
Mondanom sem kell, kémiából érettségiztem, és CSAK ebből a tárgyból lett ötösöm. Nemcsak a kémiához való viszonyomat határozta meg. Figyeltem, ahogy a gyerekekkel beszélt, ahogy a férjével és a többi tanárral. Bármit mondott volna, biztos megtettem volna. Igen nagy hatással volt rám.
Ez az eset jutott eszembe, amikor ma reggel elolvastam a Rómabeliekhez írt levél 2. fejezetének 4. versét: „Avagy megveted az Ő jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem érted, hogy Isten jósága téged megtérésre indít?”
Elgondolkodtam: Vajon rám milyen hatással, befolyással van az, hogy figyelem Istent? Érte is megtennék bármit, ha kérne? Rá tudok úgy csodálkozni egy-egy eseményre, ahogy a kémia-reakciókra? Engedem, hogy magával ragadjon megbocsátó szeretete, türelme? Vajon Isten jósága arra indít, hogy visszaforduljak a helytelen irányból, és Hozzá térjek? Milyen hatással van rám Isten jósága? És rád? Meddig mennél el, ha valamit kérne ma tőled? Válaszolj őszintén erre a kérdésre! Ő szeretne csillagos ötöst adni válaszunkra!

csütörtök, március 20, 2014

A szívbe írt törvény

„Mert amikor a pogányok, akik nem ismerik a törvényt, természetes eszük szerint cselekszik azt, amit a törvény követel, akkor ezek a törvény nélküliek önmaguknak szabnak törvényt. Ezzel azt bizonyítják, hogy a törvény cselekedete be van írva a szívükbe. Erről lelkiismeretük és egymást vádló vagy éppen védő gondolataik együtt tanúskodnak”
(Római levél 2:14-15)

1962-ben a 27 éves Don Richardson és felesége Clara föladták kényelmes kanadai életüket, és Új-Guinea nyugati csücskébe utaztak, hogy az evangéliumról beszéljenek az ott élő szavi embereknek. Korábban már nem egy misszionárius fejezte be életét e bennszülöttek között, hatalmas kondérban rotyogva, ami óvatosságra intette a házaspárt. Annak köszönhetően azonban, hogy Clara orvosi végzettséggel rendelkezvén sok szavi betegen tudott segíteni, a bennszülöttek megkedvelték az idegeneket. Ezen kívül segítettek a kőkorszaki technikai szinten levő törzs tagjainak tűzet gyújtani gyufával, botot faragni bicskával és a fákat kivágni baltával. Egyik nap, mikor már kielégítően beszélték a nyelvet, összehívták a törzset, hogy végre beszéljenek Jézusról, gyógyításairól, tanításairól és az emberek iránt tanúsított szeretetéről. Úgy tűnt, a hallgatóságot nem nagyon köti le Jézus személyisége. Mikor azonban Júdás árulásához ért, a szavi emberek örömujjongásban törtek ki. Don és Clara nem értették, minek örülnek annyira a bennszülöttek? Később megtudták, hogy a szavi emberek között az a legnagyobb erény, ha valaki még a legjobb barátját is hajlandó elárulni a közösség érdekében – és hát ezt tette Júdás. A misszionárius házaspár igencsak elkeseredett. Hogyan lehetne egy olyan embereknek az evangéliumról beszélni, ahol kannibalisztikus szertartásokat tartanak, és a legfőbb dicsőség az árulás?
Egyszer azonban háború tört ki két szomszédos szavi törzs között. Don és Clara a két szemben álló fél közé szaladt, és kérték őket, hagyják abba az ellenségeskedést. Kijelentették, ha nem békülnek ki, elhagyják a vidéket, megfosztva őket a technikai és egészségügyi előnyöktől. Ez megdöbbentette a szavi embereket. Megszerették Richardsonékat, és nem akartak megválni az általuk hozott áldásoktól. Némi habozás után mindkét törzs elhatározta, abbahagyják a harcot. Megkezdődött a békeszertartás. Mindkét törzs előhozott saját családjaik közül egy néhány hónapos csecsemőt, és ünnepélyes keretek között kicserélték egymás között. Ezt a babát „békegyermeknek” nevezték. Nagyon vigyáztak rá, mert amíg ő élt, addig a két csoport nem háborúzott egymással, hiszen a másik törzsből származó csecsemő által egy családdá váltak.
A misszionárius házaspár döbbenten figyelte a jelenetet, majd néhány nap múlva újból összehívták a törzset. Don elkezdett arról beszélni, hogy valamikor réges-régen, háború tört ki Isten és az emberek között. Isten azonban elküldte az emberek közé a „békegyermekét”, a saját fiát, és evvel egy családdá vált velük. Azáltal, hogy Isten fia meghalt és feltámadt, Isten örök békét kötött az emberekkel: „Isten Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket…” (2Kor 5:19). A törzs most már nem nevette ki a történetet, sőt azt kérdezték, mit kell tenniük, hogy ők is kibékülhessenek Istennel.
– Fogadjátok be Isten „békegyermekét” a szívetekbe!

Isten mindenkiben elültette a megváltás gondolatát – a szavi emberek szívébe épp úgy, mint a tiedben. A kérdés csak az, fölismerjük-e azt?

szerda, március 19, 2014

Szeretet a gyakorlatban


„Végezetre mindnyájan legyetek egyértelműek, rokonérzelműek, atyafiszeretők, irgalmasak, kegyesek: Nem fizetvén gonosszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek.”
(Péter első levele 3. fejezet 8-9.vers)

Minap délben a közszolgálati híradó után kapcsolgattam a TV-t. Az egyik kereskedelmi csatornán a következő mondat ütötte meg a fülem; „Kérem érintse meg a képernyőt, most szeretet küldök.”

Nem tudom, mit érezhetett az, aki akkor megérintette a készüléket, mindenesetre azt leszűrtem, hogy ma az embereknek hatalmas a szeretetigénye, ha képesek egy ilyen tanácsért emeltdíjas hívást kezdeményezni és egy élettelen tárgyat tapogatva remélni, hogy ott belül elindul valami bizsergés.

S most itt ülök és olvasom a reggeli igét, ’szeretet a gyakorlatban’. S a kérdés; hogyan? Elolvasom e néhány sort és megváltoznak az éréseim azokkal szemben, akik rosszat tesznek velem? Vagy érintsem meg én is a monitort, vagy a Bibliámat?

Aztán felötlik bennem egy másik kérdés; Mit tett Jézus? Mit tett azzal, aki elárulta? Elfogadta, tanította, tapintattal kezelte bűnét, és azon az utolsó estén is megérintette. Megmosta lábát és megölelte.

Mit tett azzal, aki megtagadta? Elhordozta hevességét, utolsó pillantásával is megbocsátásáról biztosította, majd a Kinneret partján félrehívta és azt kérdezte; mondd, te hogy állsz a szeretettel?

Bizony, Péternek is kellett idő, míg megtanulta, mit jelent a szeretet a gyakorlatban. Mikor nemcsak kimondta, hogy szeretlek Uram, hanem megérintette és felemelte a tisztátalan Kornéliust (Apcsel.10:26).

És veled mi a helyzet?

Tovább tapogatod az élettelen billentyűzetet, vagy megszólítod, megérinted, felemeled, letörlöd könnyeit egy hozzád hasonló szeretetre éhes embertársadnak.

„Cselekedjél jót; keresd a békességet és kövesd azt.” (Zsolt 34:15)

kedd, március 18, 2014

Mosolyogva könnyebb




Minden gondotokat ő reá vessétek, mert neki gondja van reátok.    1Péter 5:7.


Voltál már olyan állapotban, hogy teljesen alkalmatlannak érezted magad mindenre? Biztos vagyok benne, ezzel nem vagy egyedül. A Bibliában sok nagyszerű ember élettörténete van feljegyezve és ezek közül azt látjuk, hogy sokan küszködtek ugyanezzel a problémával.


Amikor például Mózesre gondolunk, milyen kép jelenik meg előttünk? Egy hatalmas vezető képe, aki kivezette Egyiptomból Izráel népét. De lássuk be, Mózes is sokszor kételkedett önmagában. Sokszor alkalmatlannak érezte magát egy-egy feladat elvégzésére. Igazából nagyon zavarta a dadogása. Isten viszont megerősítette és felszerelte őt mindazzal, amire szüksége volt ahhoz, hogy betöltse a küldetését.

Ugyanez igaz rád is. Bármilyen gondjaid is vannak, bármilyen jelentéktelennek is érzed magad, Isten megadja mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy betöltsd a küldetésedet ebben az életben. Nem a nehézségeidet veszi el, hanem megmutatja, hogyan viszonyulj hozzá.

Egyszer egy pianínót kellett felvinnünk lépcsőn a harmadik emeletre. Hárman voltunk, három nem igazán fizikai munkához szokott ember, három lelkész. Mi is, ahogyan láttuk a hivatásos bútorszállítóktól fogtuk a gurtnit a pianínó alá tettük, megemeltük, de mire a harmadik emeletre értünk, szegény hangszert lehetett újra hangolni, annyiszor a lépcsőhöz koccintottuk. A bútorszállítóknak ez könnyen megy. Nem csak azért, mert erősebbek, hanem mert ők tudják, hogy hol kell megemelni, hová kell tenni a kötelet, hogy egyenletes legyen a súlyeloszlás.

Ez a munka megtanított valamire. Isten a problémáim elviseléséhez nem csak erőt ad, hanem úgy teszi könnyűvé, hogy megtanít arra, hogy hogyan kezeljem. Megmutatja, hogy hová tegyem a gurtnit. Nem úgy van ránk gondja, hogy elveszi a nehézségeket, hanem megtanít mosolyogva, Benne bízva hordani őket.

Így már megtapasztalhatjuk azt, hogy ha Istenben bízunk, akkor valósággá válik az életünkben, hogy „Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” Máté 11:30  

hétfő, március 17, 2014

Gondviselés

"Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk?"

Máté evangéliuma 6:26

Vetés, aratás, betakarítás. Enélkül nincs étel - nincs élet. De a madarak kivételek, sőt az oroszlánok is. Nekik nem kell földet művelniük, mégis mindig van ételük.

Nem lustaságra neveli őket Isten ezzel, hogy enélkül is eltartja őket, hanem arra tanít minket vele, hogy hagyatkozzunk mi is az Úr gondviselésére.

Találsz egy bankjegyet egy mélyre eltett kabát zsebében.
Árleszállításon meg tudod venni a sokszorosát annak, amire számítottál.
Kitartott az a cipő, amit már régen ki kellett volna cserélni.
Megvarrta valaki és nem kellett újat venni.
Valaki neked ajándékozott egy majdnem új ruhát - pont a te méreted mind.
Többen érkeztek vendégségbe hozzád, mégis elég lett az ebéd mindenkinek.
Úgy találtál munkát, hogy nem is kerested - az állás talált meg téged.
Jóval többet kaptál annál, mint amire számítottál.
A mindennapi kenyér elég pont lett.
A lisztesfazékban és az olajoskorsóban éppen annyi volt, amennyi elégséges a maihoz.
Éppen elfogyott, amikor csöngettek és jött az utánpótlás.

Apró és nagyobb csodák. A gondviselésről szólnak. Vegyük észre!

vasárnap, március 16, 2014

A zöldsávos út

„Uram, taníts meg utadra, vezess a helyes ösvényen, mert ellenségeim vannak!”
Zsoltárok könyve 27:11


Elindultál kellő magabiztossággal, pedig soha sem voltál jó barátságban a térképpel. Csak a fákra festett zöld csíkot kell követni, aki eltéved az magára vessen. És mentél, róttad egymás után a kilométereket, míg egyszer csak feltűnt, hogy egy ideje nyoma veszett a jelzésnek. Az út szép volt, széles, kényelmes volt rajta a járás, és úgy hitted, biztosan meglátod valahol előrébb, amit keresel. 

De a térkép már nem a te utadat mutatta. Talán néhány pillanatra az is átfutott az agyadon, hogy biztosan rossz a térkép, régi, és nem jelöli az új csapást. Mentél még előre, aztán vissza a következő kereszteződésig, és ott minden lehetséges irányba, de az út hirtelen elfogyott a lábad alól. Merre tovább? GPS nincs, a jelzésre már szinte nem is emlékszel, hogy milyet kell keresni, és gégédbe hátrál a szó, hogy eltévedtél. 

A kétségbeesés dagályként kezd emelkedni benned, de feladni nem akarod, hiszen a cél, akármilyen távoli is, ott lebeg a szemed előtt, és te látni akarod. Végig akarsz menni ezen a túrán, teljesíteni akarsz, meg akarod mutatni, hogy igenis képes vagy rá. De a zöld jelzés nélkül nem megy, és frusztráltan elindulsz vissza, nézve minden fa törzsét, hogy hol is láttad utoljára. 

A széles, kényelmes úttól egy ponton elválik a zöld turistaösvény, egy keskeny, tüskés bozótoktól tarkított csapáson vezetve tovább téged a célig. És elindulsz rajta, megküzdesz a szúrós növényekkel, patakokon ugrálsz át, hidat építesz, és szemedet le nem veszed a jelzésről, mert jól tudod, ez az egyetlen esélyed, hogy eltalálj oda, ahol még sosem jártál. 

Most már tudod, nem is olyan egyszerű. A jel itt-ott kopott, alig látható, máshol harsányan kiáltja a jó utat, néha pedig nem veszed észre, pedig ott van a szemed előtt. Egy helyen talán hiányzik, hiszen olyan sokat kellett menni a következőig, hogy szívedben újból életre kapott a lappangó félelem: már megint eltévedtél. 

Fáradt vagy, lábaidat úgy vonszolod magad után. Oldalad szúr, kezed sajog a csaláncsípés emlékétől, bogarak hadát próbálod elüldözni, miközben szemed a fák törzsét kutatja unos-untalan, és tudod, már nagyon közel a cél. Még egy utolsó ugrás a patak felett, még egy utolsó lépés az imbolygó hídon, és ott vagy. Megérkeztél. 

Előtted áll utad értelme, a gyönyörű forrás. A víz zubog, évezredek alatt utat vájt a sziklában, és most a te szomjadat oltja. Győztél. Győztél önmagad, a határaid, a "jobban tudásod" felett, mert követted csalánmezőn, patakokon, tövises bokrokon keresztül a jelet. 

Felébredsz a kellemes emlékek álmából, szemed mosolyra csillan, egy halk nevetés is előtör belőled a magányban. Egy régi történet, mely még mindig olyan elevenen él benned, hogy szinte érzed a hosszú kilométerek okozta égő vízhólyag fájdalmát a talpadon. Felnyitod a Bibliádat, és Isten ezt az igét küldi ma neked, emlékeztetve a régi kalandra. Hát kérd tőle az útbaigazítást életed labirintusában! Ne akarj a saját fejed után menni, felejtsd el, hogy te mindent jobban tudsz. Kövesd Istent, járj az Ő útján, és soha ne veszítsd szem elől a zöld jelzést!