szombat, február 15, 2014

Van, hogy Isten tehetetlen? 3. rész

 
"Annak okáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is; Aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy Ő az Istennel egyenlő. Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vevén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; és amikor olyan állapotban találtatott, mint ember, megalázta magát halálig, mégpedig a keresztfának haláláig."
Fil. 2,5-7

Nem akartam erre a világra születni. Bűnös vagyok, bűnre való hajlamot örököltem és már akkor vágytam a bűn után, és már akkor elkövettem, mielőtt tisztában lettem volna a következményeivel. Nem az én döntésem volt, hogy mindez így legyen. Gyűlölöm azt, hogy ez a világ mindent tönkretesz és azt még inkább, hogy magam is azt teszem, pedig a jót szeretném. Szenvedek attól, hogy a bűneimre nincs bocsánat, mi meg nem történtté tudná azt tenni, vagy legalább részben visszaadná azt, ami elveszett. Bár Hozzá tartozom, mégsem kímél engem. Nem tesz különbséget köztem és a hitetlenek között. Ha választhattam volna, nem ebbe a világba születek, de lehet, hogy meg sem születtem volna...


Épp ezért megdöbbentő és elképesztő Jézus döntése.  Emberi értelmemmel fel nem foghatom, hogyan választhatta a Földet!? Miért akart ember lenni annak ellenére, amit tudott az emberiségről? Hogyan hagyhatta el a saját, csodálatos, szenvedés nélküli, bűn-nélküli világát, hogy velünk lehessen? Hogy kínok közt szülessen, éljen, s haljon!? Emberi logikával, minden észérvet összevetve, nem találtam erre racionális magyarázatot. Mert az Isten szeretete irántam, irántunk nem racionális.

Megértettem hát, hogy Ő mégsem tehetetlen, hanem amikor cselekszik, nem csupán értem tesz valamit, hanem mindannyiunkért. Így az emberi szenvedés, legyen bármilyen személyes is, az egész világegyetemünket érinti, mert annak teremtő Ura is részt vállalt benne. Közös sorsot választott velünk. Nem teszi megnem-történtté, nem ment fel a felelősség és a következmények alól. Csak együtt szenvedésével példát mutat arra, mi hogyan bánjunk a bűneik miatt szenvedőkkel, és arra, hogyan fogadjuk a miénket.

Sőt, többet is ad: megmutatja, hogy a szenvedés önzővé tesz bennünket. Mert csak saját fájdalmunkkal, bánatunkkal törődünk, a mi gondjainkra keressük a megoldást, a válaszokat is magunknak akarjuk. Talán ezért válaszolt Isten Jóbnak kérdésekkel. Meg kellett értenie, ahogy nekünk, szenvedő embereknek is, hogy az Ő minden tette önzetlen, minden tette szeretetből fakad, mert Ő maga a Szeretet.
Folyt. köv.

péntek, február 14, 2014

Igaz barát



Ha már csalódtál barátban, tudom, mit érzel. De ezen mindenki átment – legalább egyszer az életben.

Évek óta gyűjtögetek gondolatokat, bölcs mondásokat. Szeretnék most megosztani veled, egy csokorral a barátról, barátságról. Jó szemezgetést!

„Az igazi barát mindig szeret téged, de akkor válik igazán a testvéreddé, ha bajba kerülsz.” Példabeszédek könyve 17:17. (Egyszerű fordítás)

*        “Az az ember az igazi barátod, aki ismer téged és mégis szeret.”
*        Amikor megkérdezték Arisztotelészt, mi a barátság ő így felelt: "Egy lélek, mely két testben lakozik"
*        Ne reméld, hogy más valakiben találsz fel barátot, mint aki benned találta fel barátját.
*        Milyen kevesek közt maradna fenn a barátság, ha egyik a másik érzelmeit egész terjedelmében megismerhetné.
*        A barátság egy része abból áll, hogy az embereket jobban szeretjük, mint ahogyan megérdemlik.
*        Ha csak az élet éjein világít a barátság lángja, akkor a szerencse napvilága elhomályosítja fényét.
*        A barátság olyan, mint a hegedű húrja. Ha megereszkedik, még egy kicsit feljebb lehet csavarni, de ha elpattan, hiába kötöd össze, mindig hamis hangot fog adni.
*        Több embert veszítettek el barátai, mint ellenségei.
*        Igaz barátainkat szerencsés állapotunkban hívnunk kell, szerencsétlenségünkben maguktól keresnek fel bennünket.
*        Ruhában az új, barátban a régi a legjobb.
*        Ne hagyd, hogy egy kis nézeteltérés tönkre tegyen egy nagy barátságot! (Dalai Láma)

*        Emlékezz, hogy az a legjobb kapcsolat, melyben egymás iránti szeretetetek meghaladja egymással szembeni érdekeiteket!                        (Dalai Láma)
*       
      Nem azok az igazi jó barátok, akik kellemesen és finoman közelednek hozzánk. Sokkal inkább azok, akik pillanatnyilag talán még fájdalmat is okoznak, de ugyanakkor megóvnak attól, hogy örök halál legyen a részünk.                                         
(Isten műhelyében 32. old.)
*        Egy újoncmester mondta, aki nagyra becsülte a barátságot:
- Mindig érvényes az aranyszabály: "Mondd meg, kivel barátkozol, és én megmondom, milyen vagy."
- Persze, vannak kivételek - szólt közbe az egyik novícius.
- Na, jó. Mondj legalább egy kivételt - biztatta az újoncmester.
- Például Júdás. Kinek voltak jobb barátai, mint neki?"


csütörtök, február 13, 2014

Isten ajándékai


„Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.”
(Jakab levele 1:17)

Az élet telis-tele van ellentmondásokkal, és minél inkább belegondol az ember, minél inkább megpróbálja megoldani a rejtélyeket, annál inkább belebonyolódik, és annál inkább nehezedik rá a kétségbeesés és a kilátástalanság súlya. Abszurd módon szemlélteti ezt az amerikai író, Joseph Heller (1923-1999), aki A 22-es csapdája című regényében a 2. világháború borzalmairól ír. No nem arról, amit a németek követtek el, hanem arról amit az amerikai pilótáknak a feletteseiktől kellett elszenvedniük. A főhősnek, Yossariannak rá kell jönnie arra, hogy nemcsak a német légelhárítás tör az életére, hanem saját ezredese is, aki az előléptetés reményében újra és újra felemeli a katonáitól megkövetelt bevetések számát. A 25-ből először 30, aztán 40, végül pedig 60 kötelező bevetés lesz. A véget nem érő véres akciók során Yossarian sorra veszti el barátait, és a főhősben tudatosul, számára sincs menekvés. Vagy lelöveti magát a németekkel, vagy parancsmegtagadásért saját honfitársai végzik ki. A század doktora árulja el Yossariannak a titkot, hogy hogyan lehetne megszabadulni a 22-es csapdájából: aki őrült, azt leszerelik. Semmi mást nem kell tennie, mint kijelentenie, hogy őrült. Ámde aki kéri, hogy szereljék le, mert őrült, az nem lehet őrült. Tehát még sincs menekvés…

        Keresztyénként is sokszor a 22-es csapdájában érezhetjük magunkat. Jakab arról beszél levelének 1. fejezetében, hogy „tartsuk örömnek a kísértést” (2. vers), meg hogy „tökéletesek és hibátlanok legyünk” (4. vers). Ezen felül pedig sosem szabad „kételkednünk” (6. vers), mert az ilyen embert Isten sem tudja megsegíteni (7. vers). Ezek a kérések igencsak elbizonytalaníthatnak bennünket, hiszen nem nyújtanak örömöt a kísértések; nem értük el a tökéletességet; és mindezek hatására sokszor tele vagyunk kétellyel és bizonytalansággal. Megpróbálunk harcolni az ördög ellen, de kétkedéseink és akaratgyengeségeink miatt kudarcot vallunk. Hitetlenségünk miatt – úgy érezzük – Isten elfordul tőlünk, és így újabb lelki vereségeket élünk át. Sátánt nem tudjuk legyőzni, Istennek nem tudunk megfelelni – ki szabadít meg bennünket a lelki háború 22-es csapdából?

        Hála Istennek Jakab nem fejezi be itt a gondolatmenetét. A 17. versben azt írja, hogy a tökéletesség nem tőlünk van – hogy is lennénk mi arra képesek –, hanem Isten ajándéka az. Majd a 18. versben így folytatja: „Az ő [Isten] akarata szült minket az igazság igéje által”. Így már egészen másképp hat a dolog. Isten legnagyobb ajándéka saját fia. Jézus Krisztus, aki tökéletes volt, vállalta, hogy bűnössé legyen, ezáltal mi pedig Isten szemében tökéletessé lettünk (2Kor 5:21). Ha elfogadjuk ezt, akkor ez kiment bennünket a 22-es csapdájából, vagy – bibliai nyelven – újjászül. Jakab tehát nem a mi teljesítményünkről (a mi hitünkről, a mi akaratukról, a mi tökéletességünkről, a mi kísértésben való megállásunkról) beszél, hanem Isten ajándékairól, ami magában foglalja a hitet, az akaratot, a tökéletességet és a kitartást: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk” (Efézusi levél 2:8-10).

szerda, február 12, 2014

"Tiltja a hitem!"


„A vidám elme jó orvosságul szolgál; a szomorú lélek pedig megszáraztja a csontokat.”
(Példabeszédek könyve 17. fejezet 22. vers)

1867-ben James White, agyvérzés következtében válságos állapotban, a New York állambeli "Our Home" Danswille betege volt. Az intézmény megbízott orvosa úgy gondolta ennek vallásossága az oka. Így arra biztatta betegeit, felvidulás céljából vegyenek részt a különböző szórakozásokban.

Mikor Ellen G. White-ot az egyik jelenlévő arra kérte, hogy egy táncmulatságban vegyen részt és így temesse el bánatát, a következőt válaszolta: Láttál-e engem valaha is komornak, kétségbeesettnek, panaszkodónak? Olyan hitem van, amely tiltja ezt.

„Az igaz keresztény vidám. - Ne engedd, hogy a mindennapi élet baja és gondja ingerelje lelkedet és elborítsa agyadat! Ha mégis megengeded, mindig lesz valami, ami ingerelni és bosszantani fog.

Az élet olyan, amilyenné tesszük és azt találunk, amit keresünk. Amikor szomorúságot és bajt keresünk, amikor lelki állapotunk miatt felnagyítjuk a kis nehézségeket, akkor bőven találunk olyat, ami lefoglalja gondolatainkat és beszélgetésünket.

De ha a dolgok napfényes oldalát szemléljük, elég okot találunk a vidámságra és boldogságra. Ha mosolygunk, visszamosolyognak ránk, ha kellemes, vidám szavakat szólunk, annak visszhangja visszatér hozzánk.
 
Amikor a keresztények bánatosnak és lehangoltnak látszanak - mint akik azt gondolják, nincs barátjuk -, rossz benyomást keltenek vallásukról.

Olykor azzal az elképzeléssel foglalkoztak, hogy a vidámság ellentmond a keresztényi jellem méltóságának, azonban ez tévedés. A menny maga az öröm; és ha összegyűjtjük lelkünkben a menny örömét, és amennyire lehetséges kifejezzük azt szavainkkal és magatartásunkkal, jobban tetszünk mennyei Atyánknak, mintha komorak és szomorúak volnánk.
 
Mindenkinek kötelessége, hogy gyakorolja a vidámságot a szomorúság és a baj feletti töprengés helyett. Sokan e módon nemcsak nyomorúságossá teszik magukat, hanem beteges elképzelésüknek áldozzák fel egészségüket és boldogságukat.

Vannak környezetükben olyan dolgok, amelyek valóban nem kellemesek, ezért arcuk állandóan komor, amely még szavaiknál is jobban fejezi ki elégedetlenségüket.

A nyomott hangulat nagyon árt egészségüknek, mert gátolja az emésztési folyamatot és megbolygatja a táplálkozást. A bánatos és aggódó arc nem orvosolhat egyetlen bajt sem, hanem mérhetetlen kárt okozhat.

De a vidámság és a remény beragyogja mások ösvényét is, és "életök ezek azoknak, akik megnyerik, és egész testöknek egészség" (Péld 4:22).”
(E.G.White, Boldog otthon, A kegyelem beragyogja a családi életet c. rész, vidámság)

kedd, február 11, 2014

Hittel kérni

"Amit könyörgéstekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek, és meglészen néktek"(Mk 11:24). 








Csak egyetlen feltétele van ezen ígéretnek: Hogy Isten akarata szerint kérjük. Mivel pedig Isten akarata az, hogy bűneinkből megtisztítson, hogy az Ő gyermekeivé tegyen, és hogy képessé tegyen szent életet élni, így tehát kérhetjük ezen áldásokat, és hihetjük, hogy el is nyerjük; sőt már meg is köszönhetjük Istennek azokat. Kiváltságunk, hogy Jézus elé lépjünk és bűneinktől megtisztuljunk, hogy szégyen és lelkiismeretfurdalás nélkül megállhassunk a törvény előtt. "Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint"(Róm 8:1).
  Többé tehát nem vagytok a magatokéi, mert igen becses áron vétettetek meg. "Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; hanem drága véren... a Krisztusén" (1Pt 1:18-19). Ezen egyszerű tény által, hogy Istenben hiszünk, a Szentlélek új életet szül szívünkben. Mint gyermekek, beleszületünk Isten családjába, és az Örökkévaló úgy szeret bennünket, ahogyan Fiát szereti.
  Nos, ha Jézusnak adtátok át magatokat, ne vonuljatok vissza és ne távolodjatok el tőle, hanem mondjátok napról napra: "Én Krisztusé vagyok, teljesen neki adtam magamat." Kérjétek, hogy Lelkét adja néktek, és hogy kegyelmében megtartson benneteket! Valamint az Istenben való hit és néki való teljes odaadás által lehettek gyermekeivé, hasonlóképpen egész életeteknek bele kell olvadni az Ő életébe. Az apostol figyelmeztetése így szól: "Azért, amiképpen vettétek a Krisztus Jézust, az Urat, akképpen járjatok őbenne" (Kol 2:6).
  Egyesek úgy vélekednek, hogy előbb bizonyos próbaidőt kell kiállniuk, melyben bizonyságát adják annak, hogy teljesen megváltoznak, s csak azután kérhetik az áldásokat, holott most azonnal igényelhetik azokat. Krisztus kegyelmére és Lelkére van szükségünk, hogy gyengeségünkben segíthessen, különben nem tudunk ellenállni a bűnöknek. Oly bűnös, tehetetlen és alárendelt állapotban, amilyenben éppen most vagyunk, jöjjünk Jézushoz. Mint tehetetlen, bűnös emberek jelenhetünk meg előtte, és bűnbánóan lábaihoz borulhatunk. Szeretetének karjaival átölel, sebeinket bekötözi és minden tisztátalanságunktól megtisztít, mert ebben gyönyörködik. 


Ellen G. White, Jézushoz vezető út

hétfő, február 10, 2014

Reggel az Úrnál

„Mert hozzád intézem imádságomat, Uram, halld meg hajnalban szavamat, korán reggel eléd állok és rád vetem pillantásom.”
Zsoltárok könyve 5:4

Egy elhalványult kép van előttem. Egy régen élt ember rajzolódik ki rajta. Fáradt. Ereje fogytán. Már nagyon hosszú ideje nem evett. Nehéz próba áll mögötte, de győztesen jött ki belőle. Most már kész arra a munkára, amire elhívást kapott. El kell kezdenie, mert kevés az ideje. Útnak indul, és bátorítja az embereket, hogy változtassák meg rossz szokásaikat, és fogadják el azt az örömhírt, amiről ő beszél.

A közeli tó partján sétál. Egyszerű halászembereket lát, akik szorgalmasan dobják hálóikat a tengerbe. Megszólítja őket, megkérdezi a nevüket, és beszédbe elegyedik velük. Új munkalehetőséget kínál nekik, a halászat egy másik formáját. Elfogadják. Most már nem egyedül járja a vidéket, hanem velük, új barátaival. Tanít, gyógyít, megtisztít, és mindezt hatalommal teszi nap nap után. Miből meríti az erejét? Mi a titka?

Hosszú napot hagyott maga mögött. Lázat csillapított, betegségeket gyógyított, megszállottakat szabadított fel, elűzve a gonosz lelkeket. Hatalmas tömeg vette körül. Elfáradt. Vajon lesz ereje holnap tovább menni? Lesz ereje újból gyógyítani, bátorító szavakat szólni és tanítani?

Nem várja meg a reggelt. Hajnalban ébred. Még szinte sötét van. Az előtte álló napra gondol. Erőre van szüksége, isteni erőre. Felkel és kimegy a házból. Még mindenki alszik, csend van. Elindul, s egy eldugott helyet keres, ahol senki sem lakik, ahol senki sem zavarhatja, egyedül lehet. Egyedül lenne? Nem! Hiszen imádkozik. Istennel beszél. Rá veti pillantását, figyel és vár. Istent várja, hogy megérintse és erőt adjon neki. És Ő megteszi. Megérinti, és megtölti erejével. Egy újabb napnak az erejével. Megvirrad. Az emberek felkelnek és keresni kezdik. Barátai megtalálják és elmondják neki, mindenki őt keresi. Ő azonban tudja mi az aznapi feladata. Tovább kell mennie, máshol is beszélnie kell az örömhírről. Hatalmas dolgokat kell véghezvinnie, olyanokat, amilyeneket még senki más előtte. Az ereje forrása? Hajnali beszélgetése.

Kedves Olvasó! Te beszélgettél ma reggel Istennel? 
Ha még nem tetted, tedd meg most! Ő vád rád!

vasárnap, február 09, 2014

Apa

„Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz. Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk.”
Zsoltárok könyve 103:13-14

Féltél tőle. Rettegtél, mit lép a válaszodra. Mert nem kellett a társasága, nem kellettek azok az elvek, az életforma, a kapcsolat. Téves képek éltek benned Róla, a kegyetlen kényúr, aki marionett bábúként rángat minden embert arra, amerre Ő akarja. És ha mégis rosszul lépsz, jön a büntetés, a csapás, egyszer pedig majd te is megtanulod, nincsen kegyelem. 

És rejtőztél a bokrok mögé, lépésének neszétől a szíved majd kiugrott a helyéből. Fügefalevelekből szőtted ruhádat, mely sehogy sem takarta szégyened. Aztán küzdöttél ellene. Összeszorított fogaid közül átkok szivárogtak az ég felé keményen, mert számodra mindenért Ő volt a hibás. Kékre-zöldre verted volna az őrzőangyalt is, hogy adja át Neki üdvözletedet, mert a háború még nem ért véget. 

Harcoltál, gyűrted az életet, az "egyedül is sikerül"-t, míg a a sebektől és a fáradtságtól félholtan zuhantál a földre. Ekkor jött Ő, a samaritánus. Homályos tekinteteddel vártad az utolsó döfést vagy a meghurcolást, és nem értetted, mire vár még? Talán ez is a játék része? De Ő csak lehajolt, és egymás után mosta ki gennyes sebeidet, tépte a ruháját, hogy bekötözze őket, majd szelíden megszólított: „Fiam, most hazaviszlek.” 

Nem, ez nem lehet Ő, - dacoltál még mindig némán - ez biztos csak álom, a láz, a kimerültség kósza játéka. Őt nem ilyennek prédikálták. Hol vannak a villámok, a haragos tekintet, az összefont kéz, a felhúzott szemöldök, a számonkérés? Hol van a vezeklés kényszere, a tűz, a büntetés? 

Ő közben a vállára vett, és elindult veled. Nem szólt egy szót sem, mégis szinte hallottad a kiáltást. A kegyelem kiáltását, amint azt súgta a füledbe: „Végre megtaláltalak. Rettegtem attól, hogy elveszítelek, de most már minden rendben lesz. Melletted vagyok, és már nem kell félned semmitől. Hazamegyünk. Mi, együtt. Hát nem ismersz meg? Én vagyok az, Fiam! Én vagyok. Én ilyen vagyok.”