szombat, október 29, 2011

Állandóság

„Istenem, te tanítottál ifjúkorom óta, mindmáig hirdetem csodáidat. Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethetem hatalmadat, nagy tetteidet a jövő nemzedéknek. Istenem, igazságod a magas égig ér, mert hatalmas dolgokat vittél véghez. Van-e hozzád hasonló, Istenem?”

Zsoltár 71,17-19

Még alig pirkadt, amikor az öregember szeme már nyitva volt. Nem azért, mert jeles nap volt a mai - jön az unoka -, hanem mert már régóta a nappal feküdt és a nappal kelt. A madarak már bátran énekelték reggeli éneküket, amikor bedugta a lábát a meleg papucsba és kicsoszogott a „fürdőszobába”. Az este odakészített fazék alá gyújtott, hogy melegedjen a víz. Amíg a rőzse barátságos pattogását hallgatta, leült a hokedlire, a konyhaszekrényről elvette a szemüvegét és a Bibliáját. Mielőtt kinyitotta volna, lassan az arca elé emelte és megszagolta. Élvezte az öreg könyv bőrkötésének illatát. „Bárcsak az én imám is ilyen jó illat lenne most Neked, Uram!” – gondolta. Eszébe jutott, hogy a feleségétől kapta a Szentírást, amikor még udvarolt neki. Eszébe jutott az asszony mosolya. „Vezessen ez téged, amíg csak élsz” – mondta akkor, és ő megfogadta, mindennapi kenyere lett, mindennapi öröme. Mindig megadta neki előre a nap nyugalmát a könyv illata, a könyv szava és az imádság, ami -ahogy öregedett- annál hosszabb lett. No, nem is annyira a szavak sokasága, hanem a csend a szavak között. Hallgatta az Isten válaszát. Már rég megtanulta, hogy ezt ne a fülével, hanem a szívével tegye.

- A fülével az ember sok mindent meghall, amit nem kellene, de a jóra oly kevesen figyelünk.

Észre sem vette, hogy ezt a mondatot hangosan mondta, csak a macska emelte fel a fejét a sparhelt melletti széken, de hogy nem szóltak hozzá, visszaaludt. Az olvasásból és az imából a víz forrásának zaja zökkentette ki. Áment mondott, letette a Bibliát a helyére, rá a szemüveget, majd egy nagyobb bögrével először forró, majd hideg vizet öntött a lavórba. Gyors, begyakorolt mozdulatokkal mosdott, semmit sem tett feleslegesen. Bement a szobába, felöltözött, és csak amikor újra a konyhába lépett, tört rá a magány. A felesége - amíg élt - ekkorra már megterítette az asztalt és elétette a reggelit. Mindig ügyes, tűzről pattant volt. Most egyedül végezte mindezt, egyedül terített, egyedül mondott áldást és egyedül is evett. De ma másképpen lesz, ma jön az unoka, aki most tanult meg olvasni. Már elkészítette az ajándékot, a Könyvek Könyvét bőrkötésben, és be is csomagolta.

Délben megállt az autó a kapu előtt és a régi ház megtelt élettel, mint régen. A fia, a menye és az unoka társaságában csak úgy röpült az idő. Már búcsúztak, amikor eszébe jutott.

- Majd' elfelejtettem az ajándékod – és sietett a szobába a nagyszekrényhez.

- Tessék, fogadd szeretettel! Vezessen ez téged egész életedben, ahogy engem is vezetett! – nyújtotta a gyermek felé, aki izgatottan kibontotta azt a csomagból. Az arca elé emelte a könyvet, és mielőtt kinyitotta volna, áhítattal megszagolta.

- Köszönöm szépen, Papó! – mondta, és megölelte.

A nagyapa szeme megtelt könnyel, de nem lehetett tudni, hogy az öleléstől, vagy az azt megelőző, önkéntelen, gyermeki mozdulattól.

péntek, október 28, 2011

Gyülekezetkereső - Főoldal

Gyülekezetkereső - Főoldal

Állandó védelem


„De most így szól az ÚR, a te teremtőd…: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.”

Ézsaiás 43:1-2.

Ne félj!

- Mert ismerlek – jobban, mint te saját magadat!

- Mert Megváltód vagyok – itt a tenyeremben a nyoma!

- Mert tudom a nevedet, az utcaszámodat, ismerem a lakásodat. Ismerem körülményeidet, örömeidet, gondjaidat. Ismerlek, ezért együtt sírok veled és együtt tudok örülni, amikor örülsz.

- Enyém vagy! Megvásároltalak. Sátán igényt tartott rád, de én a véremmel kifizettem azt az árat, amennyit nekem érsz.

- Hívlak! Gyere velem! Töltsük el együtt az időt! Itt a földön is; munkádban, otthonodban, gyermeknevelésedben, pénzbeosztásodban. A kedves és kevésbé kedves rokonaid, ismerőseid és családtagjaid között. De szeretném az egész örökkévalóságot is veled tölteni. Mivel ismerlek, annyi csodaszép dolgot készítettem neked, amiről tudom, nagyon nagyon fogod szeretni!

- Néha vízen mész át – ne feledd – én veled vagyok! „Feltámadt a tenger, a népek tengere…!” Emberekkel kell találkoznod. Ügyeket kell intézned, problémákat megoldanod. De ne félj – veled vagyok!

- Máskor a folyók majd elragadnak. Magukkal sodornak! Ne félj! Kapaszkodj belém! Én nem engedlek el, ha te is úgy akarod. Nem fog fejed fölött átcsapni a hullám! És ha átcsapna is, fogom kezed – mint Péterét – amikor kilépett a csónakból és majd elsüllyedt. Ne félj! Fogom kezed!

- Néha tűzben jársz! Emlékszel Sidrák, Misák és Abednégóra? Megégtek? Nem! Te sem fogsz! Bízz bennem – ki tudlak hozni! Helyezd egész életedet kezembe! Merd rám bízni magadat!

Tehát: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.

Kell ennél több?

csütörtök, október 27, 2011

Isten lát és hall téged


"Íme nem oly rövid az Úr keze, hogy meg ne szabadítana, és nem olyan süket, hogy meg ne hallgathatna" Ésaiás könyve 59:1


Láttál már fél kezű embert? Aki megváltozott képességei miatt többszöri segítségre szorul? Milyen nehezen lehet átállni egy régi, megszokott, két kezes életről egy másikra, ahol minden más. Olvasva Joni életrajzát, aki egy rossz ugrás miatt lebénult és tolókocsiba került, bele pillanthattam egy kis időre, hogy milyen nehézségekkel járt megtanulni enni, inni, feküdni, festegetni, ami magától ment addig, most újra kellett tanulni.

Nehéz, ha már nem tehetjük meg azt, amit régen oly könnyen. Feladjuk, mielőtt eljutnánk a célhoz, mert már nem érezzük képesnek magunkat rá. Annyira megszoktuk már azt, hogy a régi szép időkben milyen könnyű volt minden, hogy Istenről is azt hisszük, hogy régen Izrael idejében tudod csak vizet fakasztani a sziklából. Elhisszük, hogy igen, Jézus megáldotta a kenyeret és a halat aztán mindenki jól lakott 5000 férfi, a nőkön és gyerekeken kívül! De, hogy ma, mennyi megmagyarázhatatlant tesz azt nem vesszük észre.

Megtagadjuk Istent, mert elveszítjük a munkahelyünket, átkozzuk őt, mert ráfizettünk valamiben... És mert imáinkat nem válaszolja meg olyan gyorsan, mint ahányan lájkolják a friss fotóinkat, képesek vagyunk zúgolódni?

Isten keze, ma sem rövidebb! Nem változik meg soha! Fülére nem süketült meg, pedig Öröktől fogva való! Tegnap, ma és holnap után is, én hiszem, hogy Isten ott van velem. Tudom, hogy most nem látod, nem érzed, és süketnek, vaknak hiszed, de Isten ma is olyan hatalmas, mint amikor bezárta az oroszlánok száját (Dániel könyve 6:22), megmentette Jézust Heródes kezéből (Máté evangéliuma 2:13) vagy kiszabadította tanítványait a börtönből (Apostolok Cselekedete 16:19-36)!

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt nincs egy csalóka pillanat,

mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,

mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, Zivataros,

villám-világos éjszakákon.

(Wass Albert)

szerda, október 26, 2011

Élő víz folyamai

A ki hisz én bennem, a mint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.”
(János evangéliuma 7. fejezet 38. vers)

Júdea sivatagát járva, az utazó hamar rádöbben, ezen a vidéken a legnagyobb kincs; a víz. Bizony, a víz, azok a források, a köréjük épült oázisok, melyeknek birtoklásáért már a múltban is sok harc dúlt.

Ábrahám még nevet is adott az itt ásott kutaknak (1Móz.26:18), melyeket fia, Izsák ásott ki újra, miután a filiszteusok betömték azokat földdel. Később, Izsák szolgái maguk is ástak kutakat, miután „élő víznek forrására akadának ott.” (19. vers) Melyért aztán Gérár pásztoraival versengtek.

Ma, ugyanitt, a Júdeai sivatagban, több helyen újabb és újabb településeket hoznak létre. Gyönyörű házak, zöldellő pászit és pálmaligetek… Hogyan? Honnan van annyi víz?

A válasz egyszerű: a víz a talpunk alatt van. Aki elkezd ásni, előbb utóbb vizet talál. Melyet aztán a számítógéppel vezérelt speciális csepegtetéses öntözőrendszer segítségével a legoptimálisabban tudnak felhasználni.

Persze, most is vannak e területekért a filiszteusokkal vívott harcokhoz hasonló viaskodások. Mert könnyebb a más által kiásott kutat bitorolni, mint sajátot ásni.

Természetesen, Jézus szavai nem az ember által ásott kutakra vonatkoznak, hanem az Isten ránk áradó áldásainak, ajándékainak mennyei csatornájára: „Ezt pedig mondja vala a Lélekről, a melyet veendők valának az ő benne hívők.” (Ján.7:39)

Ez a ’Forrás’ mindannyiunk számára elérhető, mint a víz, mely talpunk alatt van. Mégis azt látjuk, hogy sokan a lelki szomjhalál állapotában tántorognak, mert nem akarnak maguk az Ige mélyére ásni.

Mint az öt balga szűz Jézus példázatában, akik az okosak olaját szerették volna használni. Mert könnyebb mások gondolatait és tapasztalatait emlegetni, mint órákig tanulmányozni az írásokat és ’Isten oltó-kését’ saját életemben átélni, megélni. (E.G.White: Nagy Küzdelem, 352.o.)

Jézus azonban ma arra hív:

A Szentlélek karnyújtásnyira van tőled és rajtad keresztül másokra áradva szeretne áldás lenni számodra.


Ne halj szomjan! Áss!

kedd, október 25, 2011

Leprás vagyok






„Egy pedig ő közülük, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatére, dicsőítvén az Istent nagy szóval.” Luk.17,15.










Leprás vagyok! Leprás vagyok! Emberek! Ne közelítsetek hozzám! Nekem már úgy is mindegy! Hagyjatok meghalni…. semmi értelme az életemnek! Egy „lúzer” vagyok, akire nem vár más, csak a halál, annak is egy borzalmas formája! Heges az arcon, fájnak a csontjaim, szinte nap, mint nap érzem, hogy rohad le rólam a bőröm, a húsom... egy lassú halál, ami következik….

Milyen jó is volt még akkor, amikor a családommal élhettem. Mi lehet velük? Csak távolról láthatom őket, hiszen elkülönítve kell élnem tőlük. A feleségem, gyermekeim! Óh, a szívem hasad meg értük! Nem láthatom, ahogy felnőnek, fejlődik az értelmük, növekednek. Nem hallhatom a kacajukat, nem játszhatok velük… milyen igazságtalan az élet! Miért pont velem történik ilyen? Miért, miért Istenem??? Legjobb lenne meghalni már most. Hiszen így is élő halott vagyok! A percek, napok, hetek, hónapok, évek(!) ólomsúlyként nehezednek rám. Nem bírom tovább! Inkább öngyilkos leszek!

Tegnap viszont egy érdekes hírt hallottam. Azt mondják itt a táborban, hogy valamilyen Mester, akit Messiásnak is neveznek, ma a közelünkben fog elhaladni. Többen készülnek arra, hogy megközelítik és megszólítják. Hallottam én is erről az emberről. Vannak, akik úgy gondolják, hogy Ő fogja majd megváltani Izraelt…. azt is hallottam, hogy csodálatos tanítása van, nem úgy beszél, mint a tanítóink. Emlékszem, mindig utáltam a „hittan” órákat, mert nem volt bennük élet. A tanítón látszott, hogy nem is hiszi, amit mond… de erről az emberről azt hallottam, hogy Isten Fia, aki azért jött, hogy segítsen nekünk! Sok-sok beteget meggyógyított már testileg, lelkileg, hátha nekem is van esélyem. Elmegyek velük, mert úgy érzem, Ő valóban az, akinek mondják.

Most halad el nem messze tőlünk… nem mehetünk oda, hiszen leprásak vagyunk… csak kiáltunk neki: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!”  Csak ezt mondta: „Elmenvén, mutassátok meg magatokat a papoknak!” Nem is tudom, mi történt velem! A szavai gyógyító balzsamként hatottak rám! Úgy éreztem, hogy meggyógyultam! Nemcsak testileg, lelkileg is…. A papok teljesen ledöbbentek, amikor megláttak bennünket. Emlékszem, tízen voltunk, akik átéltük ezt a csodát. Megállapították, hogy hazamehetünk! Meggyógyultunk! Istenem! Létezik ilyen! Ez csoda! Boldogan rohantunk otthonunk felé, mert már alig vártuk, hogy láthassuk családunkat! Óh! Hányszor elképzeltem már ezt a jelenetet! Magamhoz ölelhetem őket, megcsókolhatom arcukat minden következmény nélkül! De ebben a pillanatban valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Nem kellene először visszamennem Jézushoz, hogy megköszönjem neki azt, amit értem tett?! A lábam sietett otthonom felé, de a szívem egyre jobban arra indított, hogy forduljak vissza, és Jézus legyen az első, akivel egészségesként találkozom. Bár a többiek rohantak tovább, én mégis visszajöttem Uram! Nagyon hálás vagyok Neked, hogy visszaadtad életem értelmét! Meggyógyítottál, helyreállítottad egészségemet! Emlékszem, a könnyeimmel küszködtem! Olyan jó volt megölelni, Jézus! Most már tudom, hogy Te egy szerető Isten vagy! Nem tudok nélküled élni! Fogadj el engem, ahogy vagyok! Ne nézd hitetlenségemet, meggondolatlan szavaimat, bocsáss meg nekem, és engedd, hogy egy életen át járjak veled. Nélküled nem tudok élni! Köszönöm, hogy visszaadtad a reményt, újra van értelme életemnek! Köszönöm! Soha, soha nem felejtem el ezt a napot…

Drága feleségem, gyermekeim! Az, hogy én itt vagyok, egy olyan fantasztikus lénynek köszönhetjük, akinél nincs csodálatosabb! Gyertek, imádjuk Őt egy életen át….

Kormos Tivadar

hétfő, október 24, 2011

Isten igazán ítél


Csak ő tudja, milyen úton járok. Ha megvizsgál, kiderül, hogy arany vagyok.
Jób 23:10

Szegény Jób nagy bajba keveredett. Nem azért mert maga kereste volna, hanem mert hűséges volt Istenéhez. Az ő személyes története számunkra egy megerősítő tapasztalat, de átélni ezeket igazán megpróbáló volt.
A mai istenfélő vagy Istent kereső ember is Jóbhoz hasonló értetlenséggel és kérdések tömkelegével keresi a válaszokat. Miért történik mindez velem? És miért pont velem? Miért épp most? Hol van Isten ilyenkor, és miért nem válaszol?

Jób is így perlekedett magában Istennel:
"Bár tudnám, hogy hol találom Istent! Elmennék a trónusáig,  eléje terjeszteném ügyemet, tele lenne szám szemrehányással, hogy megtudjam, milyen szavakkal válaszol, és hogy megértsem, mit is mond nekem: (…) De ha kelet felé megyek, nincs ott, ha nyugat felé, nem veszem észre. Ha északon működik, nem látom, ha délre fordul, ott sem láthatom. Csak ő tudja, milyen úton járok. Ha megvizsgál, kiderül, hogy arany vagyok. (Jób 23:3-5; 9-10)

Jób úgy érezte, hogy bűnei miatt érik a bajok. "Kedves" barátai is, akik elvileg vigasztalni jöttek hozzá, elkezdték vádolni és valahogy előhozni belőle rejtett bűneit. Ezért keresi Istent, hogy szolgáltasson neki igazságot.

Életedet átgondolva, te meddig mennél el, hogy Istentől válaszokat kapjál? Javaslom olvasd el Jób könyvének utolsó néhány fejezetét, hogy meglásd Isten válaszát.

Én azt találtam, hogy Isten hatalmas, szent Úr, és aki találkozik ezzel a szentséggel, még akkor is megalázza magát, ha jogosnak ítéli panaszait. Nem kell mindent érteni és tudni Istennel kapcsolatban, ahhoz, hogy bízni tudjunk benne. Épp ez a hit lényege: rábízom magam Istenre minden helyzetben.

vasárnap, október 23, 2011

Kitartást mára!

„Ha gyalogosokkal futva is kifáradsz, hogyan fogsz lovakkal versenyezni, ha csak nyugodt földön érzed biztonságban magad, mit csinálsz a Jordán sűrűjében?!”
Jeremiás könyve 12:5

Nem valami könnyű hetet hagysz magad mögött, barátom, és látod már, hogy az előtted álló sem lesz „balettiskola”. Nem eshetsz ki a formádból, az élet nem hagyja, hogy ellustulj, edzésben tart nap mint nap.

Miértek, problémák, nehézségek, „nem értem” helyzetek, dühös óriások, akik mind azt akarják, hogy add fel. Ígérd meg, hogy ez az, amit nem fogsz tenni. Nem lehetsz mindig nyugodt körülmények között. Nem mehet mindig minden úgy, ahogy azt te szeretnéd, nem élhetsz mindig napsütötte tájakon; van, hogy utad folyók és tengerek hullámai között vezet át.

Most a világ ilyen, nem tudsz ellene mit tenni, de azt is tudod, hogy nem kell egyedül, és nem kell örökké harcolnod. A sötétségnek nemsokára vége, új nap virrad majd fel, és sokkal tisztábban fog ragyogni, mint előtte. Megállsz az Isten trónja előtt, szemed találkozik a Mindenható tekintetével, és ugyanaz a kaland jut eszetekbe, amit együtt éltetek át futva a lovakkal a Jordán sűrűjében.