szombat, május 16, 2009

Öröm az Úrban

„Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit!”
Zsoltárok könyve 37. Zsoltár 4. verse

Első olvasatra talán az a félreértés fogalmazódhat meg bennünk, hogy bármit kívánhatunk, azt az Úr biztosan megadja. De a figyelmesen olvasó számára nyilvánvalóvá válik, hogy csak az Úrban gyönyörködő szív kéréseit adja meg az Isten. Mert az Úrban való gyönyörködés átformál. Pál apostol ezt így fogalmazza meg: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” (II. Kor. 3,18.). Ez a gyönyörködés és formálódás egyben a legnagyobb örömet is jelenti az Istent szerető számára. Mert mi örömtelibb történhetne az emberrel, mint, hogy annak a kedvességét, önzetlen áldozatkészségét és szelídségét tudja megélni mindennapjaiban, aki az életét adta érte. Így a szíve kérése sem lesz más, mint hogy mindnél jobban visszatükrözze Urát és Mesterét. Ezért lehetnek olyan egyszerűek és gyakorlatiak a szívünk kérései, mint ahogy azt a zsoltáros is megfogalmazta: „Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik: világossá teszi igazságodat, jogodra fényt derít. Légy csendben, és várj az Úrra! Ne indulj fel, ha az alattomos embernek szerencsés az útja! Tégy le a haragról, hagyd a heveskedést, ne légy indulatos, mert az csak rosszra visz!” „Kerüld a rosszat, tégy jót” (37. Zsoltár 5-8, 27)

péntek, május 15, 2009

Veszélyek közt is biztonságban

„Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon,
azok el nem borítnak,
ha tűzben jársz, nem égsz meg,
és a láng meg nem perzsel téged.”


Ézsaiás 43:2

Sokak számára a hívő élet azt jelenti, hogy bajok, veszélyek, szenvedések, fájdalmak nem érhetik az embert. Ha mégis bekövetkezik, ez két dolgot jelenthet: (1) az illetőnek nem elég erős a hite, (2) Isten nem elég hatalmas, hogy megőrizze övéit a bajoktól. Mindkét elgondolás téves. A Szentírásban sehol sem találjuk annak ígéretét, hogy egy hívő ember sohasem betegedhet meg, nem veszítheti el az állását, vagy az életét.

Jézus főpapi imájában a következőket kérte követői számára: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (János 17:15). A „világban való maradás” nem csak azt jelenti, hogy Krisztus követői ne vonuljanak el kolóniákba „szentek táborát” alkotva, hanem azt is, hogy a világ fiaival együtt őket is érheti sok-sok szenvedés.

Mai igénk határozottan rámutat arra, hogy másként éri a veszély azokat, aki Krisztuséi, s ismét másként azokat, akik nem hisznek Őbenne. Isten ugyanis azt ígéri, Ő ott lesz minden veszélyben, minden megpróbáltatásban. Más szóval, Isten gyermekeit nem érheti olyan veszély, amiről Ő ne tudna, sőt amelyben Ő maga is ne lenne jelen. Vezessen utunk akár vízen, akár tűzön keresztül, az Úr velünk tart, Ő ott van, elérhető távolságban.

Arra is rávilágít ez az ige, hogy Isten ellenőrzése alatt tartja a bennünket ért veszélyeket. Így olvassuk: a folyók el nem borítanak, a tűz nem éget meg. Isten szab határt a nehézségeknek, ő korlátozza a veszélyhelyzeteket. Ő mindent felügyelete alatt tart. Pál apostol is eljutott erre a felismerésre. „Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.” (1Korinthus 10:13). Ezért lehetünk biztonságban veszélyek között is. Isten szerető keze őrködik felettünk, a bennünket ért eseményeket ő irányítja, pontosan megszabva a veszélyhelyzetek mértékét, személyre szabottan kimérve a próbák erősségét.

A keresztény tehát nem abban különbözik az átlagembertől, hogy őt sohasem érik bajok. Az ő élete a Mindenható irányítása alatt áll, mert bízik Benne, s az Ő kezébe tette le életét. Éppen ezért nincs egyedül a betegágyán, vagy ha szerettei meghalnak; nem marad támasz nélkül, ha elveszíti munkahelyét, vagy ha barátai elhagyják. Megérthetjük, hogy Isten munkamódszere az, hogy inkább segít nekünk a kihívások és a nehézségek között, mintsem megszabadítana tőlük.

Egyik lelki író, Ellen Gould White a következőket fogalmazza meg: „Istennek célja van azzal, ha próbát enged meg gyermekei életében. Sohasem vezeti őket másképpen, mint ahogy ők maguk is választanák, ha látnák a kezdettől fogva a véget, és fel tudnák fogni, milyen dicső az az elgondolás, amelyet betöltenek. Mindaz, ami megpróbálja őket, azért van, hogy erejük legyen szolgálni és szenvedni az igazság ügyéért.” (Ellen Gould White, Próféták és királyok, 358.) Ezek a gondolatok adjanak mára bátorságot, reménységet és bizalmat. „A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk!” (Zsoltár 46:12)

csütörtök, május 14, 2009

Lelki növekedés
"Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkoztam mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat."
1Korinthus 13:11 (új prot.ford.)

Két öcsém van, akik jóval fiatalabbak mint én. Visszaemlékszem, hogyan jelöltük az ajtófélfán az éppen elért centimétereket, és milyen büszkén mutogattuk a családnak és barátainknak, hogy milyen sokat nőttek.

Gyerekkorban természetes a növekedés, fejlődés, a változás. Ha valami gond van vele, rögtön orvoshoz fordulunk. Védőnő, iskolapszichológus, családi orvos, nagyszülők, a család figyelmeztet minket a rendellenségre. De mi a helyzet a "lelki"fejlődésünkkel kapcsolatban? Mikor válunk igazán éretté a hitéletben?

A lelki fejlődésüknek különböző szakaszai vannak. A személyiségpszichológia tudománya életkor szakaszokra bontja fel a személyiségünk fejlődését, amelyet a lelki fejlődés szakaszainak is hívtunk (pl. tini és fiatal felnőtt korukban a lelki identitáskeresés és megtalálása zajlik le és így tovább). Ha valamelyik szakaszban törés következik be, a lelki fejlődés egy bizonytalan, mert megrendül a bizalom Istenben. Ilyen "törés okozó" lehet egy nem hiteles megélése a vallásnak vag hitnek, rossz családi körülmények (erőszak, különböző gyerekkori sérelmek) stb.

Nem véletlen, hogy a szeretet himnuszában kerül megemlítésre a felnőttes gondolkodás. Amikor gyerekesen gondolkodunk, akkor úgy is viselkedünk, mert minden tettünk a gondolkodásunkból fakad. Igazán szeretni, csak olyan ember tud, aki egészséges, más szóval érett személyiség. Akiben teljessé lett az Isten szeretete, az többé nem gyermek a hitben, hanem felnőtté vált. A munkám során, több olyan emberrel találkozom, akik még mindig nem nőttek fel. Valahol a személyiség-ill. a lelki fejlődésükben törés volt valamikor, és nem tudják se magukat, se a társukat, sem Isten szeretni. Amikor lelkileg érettek vagyunk, akkor feltétel nélkül tudunk szeretni és szeretetet elfogadni, tartalmasan éljük az életünket, és mindezt Istennel tesszük.

Fel kell nőnünk az élethez, éretté kell válnunk a szeretre. Hogyan tehetjük ezt ma, hiszen fontos kérdés ma reggel, hogy elhagytuk-e a gyermekhez illő dolgokat? És ha szereztünk is "törést" a lelki növekedésünkben, van-e esély a gógyulásra? Isten Igéje elmondja, hogy menjünk Jézushoz, akik megfáradtunk és megterheltettünk (Máté 11:28) és Ő nyugalmat ad nekünk. Mikor és hogyan mehetünk hozzá? Ma reggel miközben elcsendesedünk egy pillanatra, mondjuk ki magunkból Jézusnak, azt a sok törést, ami megesett velünk. Ő kész lenyúlni, felemelni, és levenni rólunk a terheket. És ne felejtsük el azt sem, hogy vegyük észre a hozzánk hasonlókat. "Mert a ma emberének lassan mindene megvan- írja Gyökössy Endre Életápolás c. művében,- csak embere nincs. Olyan embere, aki megáll mellette és megkérdezi: hogy vagy? - és nem siet tovább, hanem megvárja és meghallgatja a választ. Sőt mondani tud és mer valamit." Miközben kimész az utcára, figyeld az embereket és segíts nekik Jézushoz jönni, s minden pillanatban, amikor ezt megteszed szeretetben gazdag leszel, és lelkileg egyre jobban növekedsz. Azért imádkozom ma veled együtt,hogy a szeretet himnuszának egy-egy akkordja felcsendüljön ebben a fájdalomtól zajos világban. A Te világodban is!


szerda, május 13, 2009

Az önzetlen embernek tett ígéret
„Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, és az elepedt lelkűt megelégíted: feltámad a setétségben világosságod, és homályosságod olyan lesz, mint a dél. És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, a melynek vize el nem fogy.”
(Ézsaiás könyve 58. fejezet 10-11.vers)
Mikor elolvastam ezt a néhány sort, kissé elszégyelltem magam. Éppen egy jótékonysági koncertet szervezünk és a helyszín kiválasztásánál egyik szempontként felmerült, hogyan jönne több ember, és hogyan lehetne több a bevétel?

Hogy mi ebben a szégyellnivaló, hiszen nem magunkért énekelünk. Ám egy ilyen koncert manapság mégiscsak egyfajta önreklám, amit majd kifüggesztünk a virtuális vitrinünkbe, beírjuk a referenciák közé, ennek és ennek, ennyit meg ennyit gyűjtöttünk…

Bizony olyannyira torz ma az önzetlenségről alkotott fogalmunk, mint amilyen torz Ézsaiás héber szövegének magyar fordítása, mely szerint az önzetlenség nem más, minthogy a 90%-ban általunk elfogyasztott kenyér morzsáit, az utolját az éhezőknek dobjuk. Ez így van a gyakorlatban; a felesleges vagy elavult, lejárt szavatosságú dolgokat odaadjuk a rászorulóknak.

Az Ige azonban azt mondja; „ha a lelkedet (nefesh) adod az éhezőnek…” Mert könnyű adni abból, amire már nincs szükség, könnyű adni és letudni a jótékonykodást. De a lelkemet, magamat adni? Főleg ma, amikor még szeretteinkre sincs elég időnk! Behívni csak úgy az utcáról egy éhezőt, aki lehet kirabol! Adni, de úgyis elisszák, de úgyis…

És Így hal meg az önzetlenség és vele együtt az Isten ígérete: a lelki megelégedettség és öröm.

Baruch Spinoza azt írta; a jót magáért a jóért tegye az ember és ne a jótett jutalmáért. - Bárcsak olyan egyszerűen tudnék így élni, mint ahogy ezt idegépeltem! - Pedig ez lenne mindannyiunk beteg lelkének gyógyszere:

„A jótétemény kettős áldás. Segít azon, aki gyakorolja, és azon is, aki részesül benne. Az a tudat, hogy jót tettünk, a beteg test és lélek egyik legjobb gyógyszere. Az a tudat, hogy jól végeztük el feladatunkat, és örömet szereztünk másoknak, felszabadulttá és boldoggá teszi lelkünket, és új életre kelti egész lényünket.

Saját gyengeséged, bánatod és fájdalmad terhét vesd a könyörülő Megváltóra. Tárd ki szívedet szeretete előtt, és áradjon ez a szeretet másokra is. Ne felejtsd el, hogy mindenkinek vannak nehezen elviselhető próbái és nehezen leküzdhető kísértései. Talán tehetsz valamit e terhek könnyítésére. Fejezd ki háládat a kapott áldásokért, és méltányold, ha figyelmességet tapasztalsz. Legyen szíved állandóan telve Isten drága ígéreteivel, hogy ebből a kincstárból vigaszt és erőt nyújtó szavakat hozhass elő másoknak. Ez olyan légkörrel vesz téged körül, amely segít és felemel.

Tűzd ki célul, hogy áldás leszel a körülötted levőknek, és módot fogsz találni saját családod tagjainak és másoknak is a megsegítésére.” (E.G.White A nagy orvos lábnyomán 180.o.)

kedd, május 12, 2009

A bizonyosság ára

”Nézzétek meg a kezemet és a lábamat, hogy valóban én vagyok. Tapintsatok meg és lássatok. Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.”

(Lukács evangéliuma 24,39)

Jézus feltámadása után felkeresi bujdosó, rémült tanítványi kört. Mivel nem kopogtatott, csak egyszerűen megjelent a szoba közepén azok megijedtek. Azt hitték, hogy szellemet látnak, s mert nem kívánták a gonosz lelkekkel való érintkezés semmilyen formáját, félre is húzódtak. Ekkor szólal meg Jézus a fenti szavakkal.

Számomra két értékes üzenetet hordoz ez a két mondat.
Először is biztat arra, hogy Jézus nem sértődik meg azon, ha bizonytalanok vagyunk benne időnként. Ismer minket, kétkedő emberi természetünket. Így fogadott el, ezzel együtt választott ki magának bennünket. Szívesen áll a próbatétel elé. Nincs mitől tartania, mert teljesen őszinték a szándékai. Aki valóban lehetőséget ad neki, az nem csalódhat benne.

Másodszor: egyszerűen elengedhetetlenül fontos minden hitbéli állítás vizsgálata. Szükséges megvizsgálunk minden kijelentést, amit hallunk, vagy olvasunk azért, amiért a béreabeliek tették ti., hogy úgy vannak-e a dolgok, ahogyan Pál mondta. De leginkább azért, mert a hitet nem lehet transzfúzióval magunkba csepegtetni. Azt csak megélni, megtapasztalni lehet. Ilyenkor növekszik hitünk, erősödik meggyőződésünk. Amíg megengedjük magunknak azt a luxust, hogy mások tapasztalataiból, felfedezéseiből, rácsodálkozásaiból éldegéljünk csupán, addig gyermeteg-keresztények maradunk.

Ma Jézus arra hív, hogy osszuk meg napunk legfontosabb perceit ővele. Nézzük meg a kezét és a lábát, valóban szögek ütötte sérülések-e? Valóban durva római katonák okozta sebekről van-e szó?
Ha igen, akkor nincs mire várnunk. Öleljük át szerető Megváltónkat azzal a ragaszkodással és hálaadással, amivel csak egy halálra ítélt teheti.

Köszönöm Uram, hogy Neked nincs olyan megaláztatás, amit a bizalmunk megszerzéséért ne vállalnál!

hétfő, május 11, 2009

Meglátni a láthatatlant

„Hanem hirdetjük, amint meg van írva: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett”, azt készítette el az Isten az őt Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is.”

1. Korinthusbeliekhez 2:9-10

A mai napig elevenen emlékszem azokra a kínokra, melyeket az általános iskola ötödik osztályának számítástechnika fakultációin átéltem. Ültünk a fekete-fehér Junoszt TV-k (mint monitorok) előtt, melyekre rákötötték az akkor elterjedt Commodore 64-es gépeket. DOS-os parancsokkal bíbelődtünk, amihez körülbelül semmi érzékem nem volt. Az egyedüli felüdülést az jelentette, mikor valamilyen őskori játékot beindíthatunk a kazettás meghajtóról.
A számomra érthetetlen és misztikus világot mások mégis értették és élvezték (a két dolog összefügg).
Később a középiskolában tértek rám az újabb rémálmok, ahol a „kegyelem” kettesért is meg kellett küzdenem. Akkor is csak „program-nyelveken-szólás” rejtelmeit kellett elsajátítanunk, de már felvillant a fény, mikor élőben láthattuk a Windows 3.0 káprázatos színes világát.

Eltelt újabb néhány év. A DOS-hoz a mai napig nem értek, de naponta órákat ülök a gép előtt, melyen épp a blogot írom a legújabb irodai szoftver segítségével. Ha annak idején előre látom számítástechnikában rejlő lehetőségeket, lehet, hogy több motivációm lett volna a tanuláshoz.

Sok-sok ember ugyanígy van a Lélek dolgaival kapcsolatban. Pál szerint egy olyan titkot (misztériumot) hirdetünk a világnak, amit még senki emberfia nem látott, nem hallott, és még csak meg sem sejtett. Mégis Isten Jézus Krisztus által mindezeket közel hozta, kinyilatkoztatta a hívőknek. A lelki emberek értik, érzik Isten dolgait, felismerik Krisztus életében, halálában a megváltás „eleve elrendelt” csodálatos tervét.

Elámulunk azokon a leírásokon, melyek megpróbálják emberi szavakba önteni a dicsőséges mennyet. Néhányan már láthatták lélekben ezt a szépséget. Pál azonban nem elsősorban erről a jövőben elérhető dicsőségről beszél.

Jézus eljövetelével már földre jött ez a lelki ország. Nem mindenki látja, csak akiket a Lélek lelki szemekkel ajándékozott meg. Az látja meg a dicsőség országát, aki képes meglátni és felismerni Krisztust már most. Akinek mindennél szebb Jézus szépsége, a szerető Isten szépsége.

vasárnap, május 10, 2009

Az igaz barát

Minden időben szeret, a ki igaz barát,
és testvérül születik a nyomorúság idejére.”
Példabeszédek 17:17.

Egy régi történet jut eszembe; két gyülekezetemet összehoztuk egy kirándulásra. A gyerekek hamar összebarátkoztak. A kisfiúk, akik alig lehettek tíz évesek, feltűnő érdeklődést mutattak a vendéglátó gyülekezet kislányai iránt. Az egyik pici lány figyelméért két fiúcska is versenget. Néhány órán belül kiderült, hogy ki lett a „befutó”. A másik kis fiú visszahúzódott, töprengően komoly és hallgatag lett. Beszélgetésünkben egy emberöltő tapasztalatának benyomásával lepett meg; „Tetszik tudni! Nekem a barátság többet ér.” Arcán még a veszteség vonásai, de szemében a megőrzött kincs feletti öröm ragyogása volt.
Mivé lett ez a kötődés? Kiállta az idő próbáját, elhalványult, vagy szertefoszlott? Nem tudom. De akkor, ott ez a barátság életre-halálra szóló volt.
A Himnusz írójától; Kölcsey Ferenctől olvastam egy idézetet: „.. nincs szebb kora az emberiségnek, mint az első ifjúság évei. Azon láncok, melyek akkor köttetnek, nem szakadnak el örökké, mert nem a világban kerestünk még akkor barátokat, hanem a barátjainkban leltük fel az egész világot.”
A világról, önmagunkról, való gondolkodásunk, másokhoz fűződő kapcsolatainkról való elképzelésünk változóban van. Mindent a számítás, az érdek, a felszínesség hat át, pedig a lelkünk eleped egy szempár után, amelyben valódi énünk tükörképével szembesülhetünk. Lényünk legbelső igénye egy olyan kapcsolat, amelyben nincs versengés, hanem kölcsönös szeretet, elismerés, elfogadás, támogatás van. Legyen, aki hall és hallható, aki ért és érthető akár szavak nélkül is.
Biblia meglepően sokat beszél a barátságról és annak próbájáról. Ami önzetlen, mások érdekeit előtérbe helyező szeretet és szolgálat. „a legnagyobb emberi próba és szerep” (Márai Sándor)
János evangéliomában Jézus arról az örömről beszél, amelyet a Benne szabaddá lett, önzetlen szeretetre képes ember él meg kapcsolataiban Isten és embertársai felé.

„Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, a miket én parancsolok néktek. Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket pedig, barátaimnak mondottalak; mert mindazt, a mit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek, és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon; hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek.”
János 15:13-16

Boldogító tudat az, hogy a világ Ura és Megváltója a Barátom. Annyira szeretett, hogy életét adta értem. Ő kezdeményezte ezt a kapcsolatot, Ő keresett és hívott. Ő ajándékozott meg istenismerettel és hittel. Ő halmozott el ajándékaival. Ő hatalmazott fel arra, hogy gazdagító, gyümölcsöző, Istent dicsőítő kapcsolatban éljek. S ebben nem az a kérdés, hogy ki az én barátom, hanem az, kinek vagyok én a barátja!?
Pócsi Lászlóné