péntek, október 17, 2008

Hit a feltámadásban

„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él,
és utoljára az én porom felett megáll.”

Jób 19:25

A fenti szavak Jób pátriárka védőbeszédnek része. Úgy gondolom soha senki sem volt közülünk olyan áldatlan helyzetben, mint ő. Mégis az Istenbe vetet hite töretlen maradt. Milyen bátorító ez számunkra is! Ha hitünk kipróbált és szilárd, jöhetnek ránk akármilyen megpróbáltatások, az megmarad, mert nagyobb a Segítő, mint a támadó.

Az igazi hit mellé nem fér kétség. Jób kijelentésében a bizonytalanságnak még a kétely legkisebb árnyékát sem lehet megsejteni. A szomorúságban, betegségben és gyászban mély meggyőződéssel mondja el azt, ami lelke mélyéről fakad: „mert én tudom!” Vajon ez az élő hit hatja át az én életemet is? Van erőm ellenállni a rám törő kísértéseknek? Vajon hétköznapi és a szentnapi hitem azonos?

Mi az, amit Jób tud? „Az én megváltóm él!” Ez az ószövetségi Szentírás egyik legmegdöbbentőbb kijelentése. Azt mondja el, ami még nem történt meg. Úgy tekint a jövőre, mint Mózes „mintha látta volna a láthatatlant” (Zsidók 11:27).

Hitét és reménységét Jézus Krisztus eljövendő golgotai áldozata és feltámadása erősítette. Ha biztos alapra akarunk építeni, akkor az Isten ígéreteibe vetett hitünknek olyan valóságosnak kell lennie, mint amilyen az övé volt.

Jób hite és meggyőződése található meg ebben a kijelentésében: „utoljára az én porom felett megáll”. Ebben azt foglalta össze, hogy ő egy áldozat. Nyomorában nem csak Jézus első eljövetelében hitt, hanem a másodikban is. Kijelentésében, az igazak feltámadására utal. Nagyon sok keresztény elfogad mindent, amit a Biblia tanít, kivéve a feltámadást. A mai racionálisan gondolkodó világban ez képtelenségnek, lehetetlennek tűnik sokak számára. Pedig éppen a feltámadás teszi fel a koronát a megváltás tervére. Pál apostol így ír erről: "Mert ha a halottak fel nem támadnak, a Krisztus sem támadott fel. Ha pedig a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek; még bűneitekben vagytok." (1Korinthus 15:16-17)

Jób kifejezi abbéli mély meggyőződését, hogy Isten végül igazolja hűséges szolgáit minden hamis váddal szemben. Bennünket is ért már hamis vád? Melyik fájt jobban a jogos vagy a jogtalan? A jogtalant mindig késforgatásnak érezzük szívünkben. Azonban gondolkodjunk el, vajon ez a helyes érzés? Vajon nem a jogos vádnak kellene jobban fájni? Én a jogtalan vádat jobban szeretem, mint a jogost, mert a jogtalan nem igaz, a jogos viszont az.

Jóbnak Jézus Krisztus golgotai áldozatába vetett hite adott erőt felülkerekedni az élet problémáin. Isten segítsen, hogy mi is ebben a reménységben éljünk.

Faragó József

csütörtök, október 16, 2008

A víz színére vetett kenyér

"Szállíts élelmet a tengeren, mert idő múltával visszanyered azt!"
Prédikátor könyve 11:1


Ezt a szöveget kétféleképpen értik az írásmagyarázók: a halászok vessék a kenyeret a víz színére a nagyobb halfogás reményében, a másik pedig a kereskedőknek szól, hogy szállítsanak élelmet a tengeren, mert hosszútávon hasznot fog hozni. Ma a legtöbben sem kereskedők, sem halászok nem vagyunk, bár az utóbbiak inkább, ha a halászáson emberhalászást értünk. A tanulság azonban minden embernek szól. Annak a gondolkodásmódnak az elsajátítása, hogy nem az a legnagyobb érték, ami éppen a kezünkben vagy a kincsesládánkban van, hanem az, amit feláldoztunk, vagy odaadtunk, sokat gazdagítana rajtunk.

"Add oda a legjobbat, amid van, és te leszel a gazdagon megajándékozott" - mondta egyszer valaki, aki rájött, hogy ezen a világon a dolgok sokszor logikátlanul működnek. A mi emberi, bűnnel és önzéssel átitatott logikánk túl jól tudja a matematikát, és kevésbé számol a szív és a menny filozófiája szerint. Nekünk odaadni annyit jelent, mint elveszíteni, Istennél az odaadni annyit, mint örökre megtartani. Hosszútávon abból lesz az asztalon kenyér, ami egyszer kidobott, elfecsérelt magnak tűnt.

Lehet, hogy nem vagy népszerű a gyereked előtt, amikor arra tanítod, hogy ne csúfolódjon, legyen udvarias, ne örüljön más kárán, vagy mondjon igazat, ami most népszerűvé tehetné őt a többiek előtt, hiszen ők így élnek. Lehet, hogy pillanatokra boldogtalannak kell látnod a gyerekeidet, amikor olyan elveket adsz át nekik, amivel kirekesztettekké válhatnak a másfajta életstílusuk miatt. De lehet-e vezérlő elv pillanatnyi előny az örökkévalóval szemben? A gyermeknevelés alapszabálya, hogy a szülőknek ne a kicsik pillanatnyi boldogsága legyen a céljuk, hanem az, hogy a gyermekek keresztény jellemet fejleszthessenek ki. Lehet, hogy gyakran kell sírva vinni a vetőmagot, de később lesz betakarított termés is.

Még hívőnek sem kell hozzá lenni, hogy a víz színére vetett kenyér filozófiáját megtanuljuk. Erről szól az iskolai élet. Első osztálytól kezdve már orvosnak, mérnöknek, ápolónőnek, matematikusnak, bírónak, kőművesnek, asztalosnak tanulunk, csak éppen az első, iskolában eltöltött nap még az irányt nem ismerjük. De az biztos, hogy folyamatosan a jövőért tanulunk. Lehet, hogy ma már értjük, hogy miért kellett annak a tanár néninek olyan szigorúnak lennie, és milyen jó, hogy olyan volt. Utólag általában a szigorúbbaknak köszönhetünk többet, mint az engedékenyeknek.

Sokszor nincs ínyünkre, hogy Isten is hosszútávon gondolkodik, amikor mi azonnali eredményt szeretnénk. Isten nem sajnálta azt a 40 évet, amit Mózes nevelésével töltöttek egyiptomi tanárai, azután azt a 40-et, amit a juhok legeltetése közben tanult Midján pusztájában. 80 évig tanulni azért, hogy utána kezdje el teljesíteni Mózes azt a feladatot, amiért megszületett? Kissé pazarlásnak tűnik, pedig ezt a gondolkodásmódot kell megtanulnunk Istentől. Isten elhívta Ábrahámot azért, hogy hosszasan tanítsa neki, mit jelent hinni, azután hordozza a fiát, Izsákot, az unokáját Jákóbot, meg a dédunokáját Józsefet, hosszú évtizedeken keresztül folyamatosan nevelje őket a jó útra, hogy majd egy olyan népe legyen, aki viszontszereti Őt. Ez a nép elvetette Istent, amikor zúgolódtak a pusztában, amikor királyt kívántak maguknak, amikor bálványimádók voltak, végül pedig keresztrefeszítették Jézust, Isten Fiát, Aki a szabadulást hozta. Isten ezt tudta előre, hogy így lesz. Miért tett olyant, ami rövidtávon, de még elég hosszútávon is pazarlásnak tűnt? Miért engedte Isten, hogy Fiát keresztrefeszítse az a nép, akiknek a „feszítsd meg” kiáltozásából akkor nem lehetett kihallani azoknak a hangját, akikért érdemes lett volna? Miért tűri Isten hatezer éven keresztül a bűn történetét, folyamatosan elviselve a vádat, hogy soha nem lesz ennek vége, azért, hogy mindenkit összegyűjtsön, aki az Ő országában ott akar lenni? Milyen jó, hogy nemcsak az érték, ami azonnal értéknek látszik!

Zoboki Nóra

szerda, október 15, 2008

Jézus hálája az őszinte hívőkért

„Azon órában örvendeze Jézus lelkében, és monda: Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves te előtted.”
Lukács evangéliuma 10. fejezet 21.vers

Jézus a földi szolgálatát nem magányosan végezte. A pusztából való visszatérés után tanítványokat hívott el, akik között sajátos rétegződést ismerhetünk fel. Tudjuk, hogy Jézust tömegek követték, de a Biblia mégis megkülönböztet egy százhúszas (Apcsel.1:15), egy hetvenes csoportot (Lk.10:1) és a legismertebb tizenkettes tanítványi körön belül is három (Péter, János és Jakab) különleges kapcsolatban volt Vele.

Ez a fejezet a hetven tanítvány kiküldéséről szól. Jézus ezzel fejezte ki szimbolikusan, hogy Ő a földön élő összes népnek elérhetővé kívánja tenni Isten országának örömhírét. /Mózes első könyvében Noé gyermekeitől hetven nép származott ki. (1.Móz.10.f.)/

Ez a Szentlélek által betöltekezett hetven tanítvány tér vissza és boldogan újságolja Jézusnak első tapasztalatait: „még az ördögök is engednek nékünk a te neved által!” (Lk.10:17) és azt olvassuk, hogy a Mester velük együtt örül.

Milyen jó lenne ebben a mai irigy világban látni, megtapasztalni, hogy őszintén tudunk örülni mások sikerének, ahogy Jézus is örvendezett tanítványai ’sikere’ fölött.

Túl rövid az élet ahhoz, hogy csak magunkkal foglalkozzunk, azzal, hogy nagy nehezen megpróbáljuk elfogadtatni másokkal önző természetünket, hogy ráerőszakoljuk másokra hiú kívánságainkat.

Ehelyett szavakkal, vagy tettekkel fejezzük ki mások felé az elismerésünket. Mondjuk el családunknak, mennyire örülünk, hogy vannak, adjuk tudtára munkatársainknak, hogy milyen jó velük együtt dolgozni. Így fog a mi szívünkbe megelégedettség költözni, amikor elkezdünk azért élni, amiért létezünk. Ahogy Pál apostol mondja: „a kik élnek, ezután ne magoknak éljenek, hanem annak, a ki érettök meghalt és feltámasztatott.” (2Kor.5:15)

Ez egyben a jellem átalakulása, mely nem elméleti úton megy végbe, hanem akkor, amikor hitünk a hétköznapokban kézzel foghatóvá válik. Ez az, amit ma is csak egyedül a Szentlélek munkájának köszönhetünk, és ez az, amit ma is olyan kevesen vesznek komolyan. Talán, mert bár sokan tudják, de nem hiszik igazán, hogy Isten bennük és általuk is csodát tehet.

„Mindazok, akik Istennek szentelik lelküket és testüket, állandóan megkapják majd a Lélek újabb és újabb testi és lelki ajándékát. Kimeríthetetlen mennyei készletek állnak a rendelkezésükre. Krisztus nekik adja saját Lelke leheletét és életét az ő életéből. A Szentlélek legnagyobb energiáit fejti ki és így munkálkodik az emberek szívében és elméjében. Isten kegyelme megnöveli és megsokszorozza tehetségeiket. Az isteni természet tökéletessége jön segítségükre a lelkek megmentéséért végzett munkájukban. Krisztussal való együttmunkálkodásuk útján részesülnek Krisztus teljességében. Emberi gyengeségükben is képesek megcselekedni a Mindenható tetteit.”(Ellen G. White: Jézus Élete 734.o.)

kedd, október 14, 2008

Hallgass a Mesterre!

"Az lesz az én Atyám dicsősége, hogy sok gyümölcsöt teremtek,
és akkor a tanítványaim lesztek."
János evangéliuma 15,8

Ma ismét alkalmam volt sok kis tanítványt látni az edzőteremben, ahogy odavágták egymást a szőnyeghez. Fehér, sárga, piros, zöld, barna, fekete övek (nem biztos, hogy ez a helyes sorrend) díszelegtek a derekukon. Arról árulkodnak, hogy gazdájuk már elért valamit a cselgáncsban. Mondhatom úgy is, hogy a befektetett sok-sok munkaóra meghozta a gyümölcsét.

Aztán ahogy ott ültem gyerkőcöm edzésén és figyeltem Zoli bácsit, még valami megfogalmazódott bennem. Ezek a gyerekek valószínűleg nem egyedül győztek a meccseken. Láttam, ahogyan az edző milliószor elmondja, megmutatja a fogásokat, türelmesen és valamiféle tisztelettel a szemében átadja az évtizedek óta összegyűjtött kincseit. Néztem a tanulókat/tanítványokat, s valami nagyon egyszerű, de annál sokatmondóbb megállapításra jutottam. Ezek a gyerekek bíznak az edzőben. Nem kérdőjelezik meg a szavait, nem akarják jobban tudni, mint ő, nem gondolják, hogy egy-két edzés után már minden ismeretet elsajátítottak. Ellenkezőleg. A napnál is világosabb számukra, ha csinálni akarják, annak csak úgy van értelme, hogy engedik magukat vezetni. Ez az igazi sportember erénye. Alázat, tisztelet és keménység. Alázat a felkészülésben, tisztelet az ellenfél iránt és keménység önmaguk legyőzése érdekében. Amikor a versenyen megszólal a duda, ott lesz a szőnyegen az edző is, s a versenyző minden mozdulata árulkodni fog mesteréről.

Úgy hiszem, Jézusunk a szőlőtő és a szőlővessző példázatában éppen e természetű kapcsolatról beszél. A szőlő vesszejének nem okoz fájdalmat vagy küzdelmet a szőlőtőkén lenni. Egyszerűen szeret ott tartózkodni. Ez az a hely, ahol igazán kiteljesedhet, teljes értékű vessző életet élhet. Szabadon áramlanak benne az éltető nedvek, gyönyörű, csipkés leveleket hoz, s mert a kapcsolat természete ezt diktálja, a szőlőfürt is a vesszőn fog kapaszkodni, nem a tőkén. Bár megvan a szabadsága arra, hogy más növény törzsét válassza, de valljuk be őszintén, van jobb hely számára, mint amit az Alkotó neki szánt?

Mesterünkkel való kapcsolatunknak egyetlen bibliai indítéka az lehet, hogy bízunk Benne.
Hogy milyen színű övvel övez fel, az legyen az Ő dolga.

hétfő, október 13, 2008

Az evangélium Isten hatalma

„Nem szégyellem ugyanis az evangéliumot, hiszen Isten üdvösséget hozó ereje minden hívőnek: először is a zsidónak, azután a görögnek.”

Rómabeliekhez írt levél 1:16
(Szent István Társulat)

Egy asszony elhaladt egyszer egy garázssor mellett, ahol különböző használt holmikat árultak. A sok kacat között meglátott egy képet, amely megragadta a figyelmet. A képen a következő felirat állt: „Az imádság életeket változtat meg.” Megvette a képet, majd mikor haza érkezett vele, keresni kezdte a megfelelő helyet a házban. Úgy gondolta, hogy az étkezőben mindig szem előtt lesz, így felakasztotta a falra az ebédlő asztal fölé. Izgatottan várta a hazatérő férjét, aki közömbösen reagált felesége új szerzeményére. Másnap, mikor az asszony észrevette, hogy a kép nincs a helyén, majd takarítás közben megtalálta elrejtve a könyvespolc mögött. Furcsállotta a dolgot, de visszaakasztotta a képet a falra. Másnap megismétlődött az esemény. Ekkor megkérdezte a férjét, hogy mi a baj? Talán rossz helyen van a kép? - Nem. Esetleg nem tetszik az üzenete? - Dehogynem, nagyszerű a mondanivalója. De akkor mi a probléma? - Az, hogy egyszerűen nem szeretem a változást – válaszolta a férj.

Legtöbben – különösen egy bizonyos kor után – mi sem igazán szeretjük a változást. Változás nélkül viszont lehetetlen kereszténynek lenni. A kereszténység lényege a változás. Attól kezdve, hogy elfogadtuk Krisztust, folyamatosan változik az életünk, remélhetőleg addig, míg teljesen új teremtések nem leszünk Krisztusban.

A mai igénkben Pál azt mondja, hogy az evangéliumnak életeket átformáló ereje, hatalma van. A megváltás jó hírével találkozó ember élete mindig megváltozik. Gondoljunk csak a betlehemi pásztorokra, akik a Messiás születése hírét hallva először féltek, aztán örvendeztek, majd reménnyel és hittel a szívükben elmentek Jézushoz. A találkozáskor Isten dicsőítették, és hirdették másoknak is a jó hírt, amit az emberek csodálkozva hallgattak (lásd: Lukács 2:8-18).
Pál üzente és tapasztalata is ehhez hasonlított, csak ő már a feltámadt Krisztust hirdette. De a jó hír hatása ugyanaz: életek változnak meg. Pál azt mondja az 1Korinthus 15:10-ben: „De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan.”

Isten kegyelme – amely a kereszten lett leginkább nyilvánvaló – átformálja egész életünket. Legyőzetett a halál és a halál fullánkja, a bűn is eltöröltetett. Ezzel az ember legnagyobb, saját erejéből legyőzhetetlen ellensége végleg el lett tiporva. Tanulhatunk, dolgozatunk, harcolhatunk jó dolgokért, de halállal és a gyökerével, a bűnnel szemben tehetetlenek vagyunk.
Jézus megmentett a biztos pusztulástól, ráadásul felfoghatatlanul dicső élettel ajándékozott meg.
Egy ilyen jó hír nem hagyhat bennünket hidegen. Nem mondhatjuk, hogy ez mind szép és kedves dolog, de én akkor sem akarok megváltozni.

Pál nem szégyellte azt a változást, amit a rómaiak szemében egy kivégzett ácsmester követése eredményezett életében. Nem szégyellte, sőt büszke volt rá. Beszélt róla egyszerűen, tisztán. És hatására emberi életek változtak meg.
Vajon ma hogyan hat rám ez az erő? Vajon az evangélium hoz-e ma változást emberi életekben?

vasárnap, október 12, 2008


Hálás élet


„Rájöttem, hogy nincs jobb dolog, mint ha örül az ember, és a maga javára törekszik egész életében. De az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából.
Prédikátor könyve 3:12-13

Kissé bosszúsan hajoltam a porszívó fölé: miért nem működik! Sietnék, de hiába erőlködöm, akárhányszor nyomom meg a bekapcsoló gombot, nem indul el. Kicsit megrázom, aztán újra próbálkozom, aztán jön a következő trükk, de semmi eredmény. Már éppen indulnék a csavarhúzóért, hogy belenézzek a porszívóba, vajon miért nem működik. Azért teszek még egy utolsó próbát: megnézem, be van-e dugva a konnektorba. Hát nincs…

Jártunk már így? Minden rendben, „csak” a lényegről feledkeztünk meg: üres tank, feladatlan levél, kiszakadó bevásárlószatyor. Nos, ez mind orvosolható feledékenység, de élni csak egyszer élünk. Ezért a tanács: „nincs jobb dolog, mint ha örül az ember”. Amennyiben maradt bennünk kétely, hogy ez hangsúlyosan benne van a Bibliában, olvassunk el néhány további bibliaverset: „Örülök és örvendezek tebenned, zengedezem, oh Magasságos, a te nevedet” (Zsoltárok 9,3), „Mindenkor örüljetek.” (1Thess. 5,16), „De a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm…” (Gal. 5,22), „Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!” (Fil. 4,4), „Hiszen az Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm.” (Róm. 14,17).

Persze örömmel élni nem könnyű manapság, hiszen sok ellensége van világunkban. Ott van például a kívánság: megfeledkezünk arról, amink van, és csak az kerül gondolataink középpontjába, amink nincs. Aztán ott ólálkodik örömünkre az elkeseredés: amikor „minden rossz”, és figyelmünk egyetlen fókusza a negatív, ami bennünket ért. Ezekhez csatlakozik a legősibb és egyben legmodernebb kísértés: más helyett élni. Gondolataink nem saját magunk élete körül forognak – amin hatalmunk van változtatni -, hanem valaki másnak az élete, talán gyermekünk, barátunk, munkatársunk, kedvenc sorozathősünk élete körül. Helyettük aggódunk, helyettük örülünk, helyettük haragszunk…

„Örülj! Törődj magaddal!” Lehet ez egy keresztény embernek vezérvonal a mai nap megélésére? Nem önzésre hív Bölcs Salamon. Arra hív, hogy kimutassuk Istennek hálánkat azáltal, hogy észrevesszük a legmegszokottabb dolgokat is, és elismerjük, hogy „mindez Isten ajándéka”. Sőt mi több, a lényeg, az örök élet az enyém Krisztusban és ezt megélhetem már ma! Ekkor át fogja járni szívünket egy érzés, mely egyszerre megnyugtat és ujjongással tölt el, békességet ad és cselekvésre ösztönöz. Úgy hívják: öröm!