szombat, október 08, 2011

Két történet




















„Közel van az ÚR a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.”
Zsoltár 34,19

"Hol van ilyenkor az a jóisten?” – gondolta a fiú a veszekedés után és beletaposott a gázpedálba. Az autó hirtelen felbőgött és egyre gyorsuló iramban kezdte falni az utat a sötét éjszakában. Csak mereven nézett előre, a település fényeit megtörte sok-sok, ablakon lefutó esőcsepp. A teste megfeszült, mereven tartotta a kormányt és véletlenül sem nézett a mellette reszkető lányra. Csak az járt a fejében, hogy érjenek már haza minél előbb, és ahogy vége lett mindennek, úgy legyen már vége ennek az utazásnak is. Délután indultak el otthonról együtt, amikor még minden rendben volt, most pedig már éjjel egy volt és nem maradt semmi, csak a csalódás és a harag. A következő elágazásnál nem a megbeszélt útra tért, hanem a rövidebbre, amit kevésbé ismert. A kanyar túl hamar jött a szakadék előtt. A vizes út csúszott, a blokkolt kerekek gumijai ennek ellenére füstölve sikítottak az aszfalton. Egy pillanatra azt hitték, ez az utolsó hang, amit hallanak. Eltűnt az út, eltűnt a fű, a bokor, csak a mélység tátongott előttük a szélvédőn keresztül, amikor zökkenéssel megállt az autó. Eltelt néhány perc, mire ráeszméltek, hogy élnek és hogy az autó megállt közvetlen a zuhanás előtt. Aztán mindketten rájöttek, hogy egymás kezét fogják.

"Hol van ilyenkor a jóisten?” – kérdezte magától az öregember, ahogy a nővérke felé botorkált a folyosón. Nem akart segíteni senki és neki túl sok problémája volt. Egyrészt nem aludta ki magát, mert összezárták egy haldoklóval, és az csak nyöszörgött és jajgatott egész éjjel. Másrészt aggasztotta a sok adósa. Több milliója volt kiadva uzsorára, és senki sem akarta már megadni, de ami a legrosszabb volt, hogy beszedni sem. Hiába ígérte a felét az orvosoknak, meg a mihaszna nővéreknek, azok sem voltak hajlandók segíteni. Neki meg már nem volt ereje hozzá. Arra volt kárhoztatva, hogy ezen a lepratelepen élje le az életéből azt a pár hónapot, ami még hátra volt. Egy pillanatra úgy érezte, hogy a rák, ami a szervezetét pusztította, nem csak a testében volt jelen, hanem már évtizedek óta pusztította az egész életét, mert a lelkében kezdődött. Tönkretette a házasságát, a gyerekeihez való kötődést a sok szeretetlenség, a közöny, a merevség. Aki a pénz embere lesz, annak nem lehetnek barátai, az csak önmaga marad. Aki mindenkit elüldöz maga mellől, az végül megérdemli a sorsát. Csak ez a nővérke, vagy mi, maradt; ez a bibliás. Amikor odaért, nem azt látta a szemében, amit a többiekében. Talán ez a barátság, ez az együttérzés késztette arra, hogy mégis kimondja: „Nővérke, kérem, olvasson nekem a bibliából!”


péntek, október 07, 2011

Világosság és erő


„Világosságom és segítségem az ÚR, kitől félnék? Életemnek ereje az ÚR, kitől rettegnék?”

Zsoltárok 27:1.

Pár napja elgondolkodtam azon, hogy mennyi mindentől félek. Nem is gondoltam, hogy az évek alatt mennyi félelem összegyűlt a szívemben. Félek az egértől – de ez csak egy dolog. Nem feltétlenül fontos vele találkoznom. Ami viszont megdöbbentő, hogy egyre jobban félek az emberektől. Mielőtt elítélnél emiatt, had írjam le, hogy miért.

Néhány hete vezettem a főúton és balra nagyívben kellett bekanyarodnom egy mellékutcába. A szembe-forgalom csak jött és jött. Mögöttem meg szép lassan feltorlódott a sor. Azonban a szembeforgalom is megállt, ugyanis a lámpa pirosra váltott, nem tudtak emiatt menni. Így arra gondoltam, két kocsi között átevickélek, aztán mögöttem is elindulhat a forgalom, meg őket sem akadályozom. Azonban a szembe forgalomban álló gépkocsivezető elkezdett emiatt rám üvölteni, emlegette a jó édesanyámat, meg hogy milyen pofátlan vagyok… Hát mit mondjak. Próbáltam tartani magam, de megrendített a dolog. Szóval egyre jobban félek az emberektől.

Más eset. Szintén autós. Meglátogattunk a családommal egy férfit, aki bizony nagyon nehéz körülmények között tengeti életét. Eléggé megközelíthetetlen helyen lakik. Megálltunk egy elhanyagolt porta előtt, ránézésre több éve nem járt ott senki. Otthagytuk az autót és kb. 50 métert gyalogoltunk barátunk otthonáig. Nem sok időt töltöttünk nála, csak átadtuk, amit akartunk. Mire visszaértünk, mindkét tükör le volt törve és hátul mélyen – talán egy szeggel vagy éles tárggyal – össze volt karcolva a kocsink. Hát mit mondjak – félek az emberektől.

Félek a visszautasítástól is. Egyre gyakrabban találkozom vele. Amikor felajánlok valamit – őt nem érdekli, hagyjam békén, van elég baja. Beszélgetni szeretnék vele, neki erre nincs ideje. Segítséget kérek tőle, nincs hozzá kedve, hogy egy lépést is megtegyen. Sokszor találkozom közömbös, céltalan, mogorva emberekkel.

A mai igénk meg arról szól, hogy: „Világosságom és segítségem az ÚR, kitől félnék? Életemnek ereje az ÚR, kitől rettegnék?”

Csupán két kérdésem van:

- Ugye, nem TE vagy az az ember, akitől félni kell? Aki megfásult, közömbös lett. Aki csak magával törődik, akit semmi nem érdekel?

- Vajon életed világossága és ereje az Úr? Valóban az? Mert akkor nem kell(ene) félned, rettegned! És persze – NEKEM sem kéne!

Ma 13.30-kor az MR1 Kossuth Rádióban Adventista félóra lesz. Jó lenne, ha meg tudnád hallgatni!

csütörtök, október 06, 2011

A szavak ereje



"Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige."
Példabeszédek Könyve 25:11


A kimondott szónak ereje van. Gondold csak végig mennyi könnyet fakaszt egy szó, egy másik hahotázást vált ki, a harmadik idegessé tesz. Gyakran a meggondolatlan szavak okoznak neked a legnagyobb törést. Nem simogatnak, nem ölelnek át, és nem szeretnek.

Pedig vannak olyan szavak, amelyek az ellenkezőjét teszik. Csak mi emberek nem használjuk őket. Felemelnek, jobbá tesznek, megmosolyogtatnak - vannak ilyen szavak.

Mint pl. a szeretlek, ne haragudj és kezdjük újra. Egyszerű szavak, mégis nehéz kimondani, ha a másik balesetet okozott, nélküled hozott meg döntéseket, leszidott stb.

Vannak olyan bibliai idézetek, amelyeket előszeretettel vágunk a másik fejéhez, nem éppen bátorító, megjobbító szándékkal.

Pedig nem is ezért íródtak. Sokkal inkább azért, hogy visszataláljunk a helyes útra! Aranyalma ezüsttányéron, ilyen jó, szép, ragyogó az a szó, amit helyes időben, módban közölnek a másik emberrel. Értékes, fényes, egyszerűen odavaló!

Ma szeretném megtalálni ezeket a szavakat. Megtalálni a helyüket a kirakósban! Szeretném ha én is, meg te is elmondanánk a kedvesünknek, hogy mennyire értékeljük őt! Szavakkal, tettekkel, akármivel.

Adjunk a szomszédunknak valami figyelmességet. És mondjuk nekik, hogy Isten szereti őket!

Mondjunk szavakat, hogy építsük a másikat. Az egész társadalom ma csak rombolni akar. A szemét elárasztja az utcát. Mond olyan szavakat, amelyek gyógyítanak!

szerda, október 05, 2011

Nem hiábavaló munka

„Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.”
(Korinthusi első levél 15. fejezet 58.vers)


Az első századok kereszténységéről, gyülekezetekről, missziómunkáról, buzgalomról, hűségről általában egy idealista kép él bennünk. S persze tudjuk, hogy voltak üldözések, voltak nehézségek, de ezek javarésze kívülről, a császári hatalom részéről jött, és ezek, úgy véljük, inkább jobban összekovácsolták a közösségeket.

Ám a korinthusi leveleket olvasva, mintha más lenne a kép. Belső széthúzás (11-12.vers), Erkölcstelenség (5:1), vita a lelki ajándékok körül (14. fejezet), személyválogatás, szegények mellőzése az úrvacsora utáni agapé asztalnál (11:21)…

Mikor ezeket szemléljük, felmerül a kérdés: Hát nem csak a mi gyülekezetünkben vannak problémák? Nem csak mi vagyunk gyenge, gyarló emberek? Nem csak mi vagyunk Langymelegek?

S egyáltalán, míg ilyen állapotban vagyunk, van értelme a másokért végzett munkának? Hiszen, az általunk hirdetett evangélium és életvitelünk oly gyakran ellentmond egymásnak.

S milyen bátorító, hogy a választ is a korinthusi levelekben találhatjuk meg. Pál, mint a gyülekezet egyik alapítója, lelki atyja, szívén viseli minden nyűgűket, bajukat.

Nem hagyja őket bűnös vágyaik sodrában, nem tagadja meg őket. Sőt tudjuk, mozgalmas élete során visszatér hozzájuk, legalább három levelet is írt nekik, és legjobb munkatársait küldi hozzájuk és kitartásra buzdítja őket.

Tudja, az Úré a szántóföld, az Úré a mag, az Úré minden magvető, s az Úrtól kapott megbízatása; a magvetés. S tudja azt is, csak akkor lesz aratás, ha előtte volt bőséges vetés.

Így végezzük mi is, Jézustól kapott talentumaink szerint személyes szolgálatunkat, tudva, hogy:

„A kik könnyhullatással vetnek, vigadozással aratnak majd. A ki vetőmagját sírva, emelve megy tova, vigadozással jő elő, kévéit emelve.” (126. Zsoltár 5-6.)

kedd, október 04, 2011

Isten a legjobbat adja




Bárcsak figyeltél volna parancsaimra! Akkor folyamként áradna rád a jólét, a tenger hullámaihoz hasonlóan az igazság. Ézsaiás könyve 48,18 (MBT)






Higgyük el, hogy Isten a legjobbat akarja nekünk!

Sokan félnek a parancsolatoktól, korlátnak, megkötözésnek tartják. Isten szomorú szívvel jegyzi meg, ha megtartottad volna a parancsolatait, akkor folyamként áradna rád a jólét.
Nem hiszek abban, hogyha valaki hívő és megtartja az Isten parancsolatait, akkor az mind milliomos kell, hogy legyen. De igenis hiszek abban, hogy Isten mellé áll azoknak, akik ragaszkodnak hozzá és engedelmeskednek neki. Megad mindent, ami szükséges a nyugodt életünkhöz. Lehet, hogy néha nehézségekbe jutunk, de Isten nagy szabadulást ad és utólag meglátjuk, hogy Ő egész idő alatt ott volt velünk!

Egy éjjel egy ember azt álmodta, hogy Istennel sétál a tengerparton.
Az égen képek villantak át életéből. Minden egyes képnél megjelent két pár lábnyom a homokban. Azután észrevette, élete nehéz szakaszában csak egy pár lábnyom jelenik meg a homokban.
"Istenem, azt mondtad, ha követlek, akkor mellettem leszel az úton. De a nehéz időkben csak egy pár lábnyom látható."
Isten így válaszolt:
"Fiam, szeretlek, és sosem hagynálak el. Hányatatott napjaid során, amikor csak egy pár lábnyomot láttál a homokban, karjaimban vittelek."

Isten ma is karjaiban hordoz, szeret, óv, véd minden bajtól. Ő jót akar neked, légy hűséges hozzá!

hétfő, október 03, 2011

Vacsora Jézussal


Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.
Jelenések könyve 3:20

Jézus tud a dolgainkról. Ismeri cselekedeteinket, szavainkat, gondolatainkat, motivációinkat egyaránt. Ismeri a mai kereszténység önelégült állapotát is, melyből az egyetlen kiút az őszinte megtérés.

Nincs ebben semmi új, hisz talán ismerjük milyen büszkeség jellemezte a régi Laudiceát. Amikor egy földrengés elpusztította a várost, visszautasították a rómaiak segítségét, és önerőből építették újjá. Híresek és gazdagok voltak a fekete gyapjúnak és orvosi szereiknek köszönhetően. Jézus mégis azt mondja, hogy te vagy a „nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen”.

A nem túl hízelgő szavak még inkább megsebeznének, ha Isten rólunk mondaná mindezt. A dorgáló szavakkal nem lesújtani akar Istenünk, hanem észhez téríteni. Biztosan hallottunk már a Király új ruhája című meséről. A történet szerint két csaló felajánlja a hiú királynak, hogy olyan csada-kelmét készítenek neki, ami láthatatlanná válik azok előtt, akik méltatlanok a tisztségükre vagy mérhetetlenül ostobák. Mivel senki nem látott semmit - mert nem is volt mit látni – úgy tettek a királlyal együtt, mintha ők látnák a csodálatos kelmét. Amikor a népnek is meg akarta mutatni új szerzeményét, egy őszinte gyermek így kiáltott fel: „hiszen, nincs rajta semmi”.

Azért tettem ezt a kis kitérőt, hogy még inkább érezzük Jézus kopogtatásának erejét. Lehet, hogy mi eljátsszuk, hogy mi vagyunk a legszebb, legjobb keresztények, de Jézus szelíden azt mondja: „de hiszen nincs is semmi érdemed”. Épp ezért hív megtérésre. Arra hív, lássuk tisztán magunkat és fogadjuk be őt.

Előkelő emberekhez nem könnyen juthatunk el, és most Jézus a Királyok Királya maga kopogtat, hogy szeretne bejönni életünkbe és közösséget alkotni velünk. Mi gátol, hogy beengedjük?

vasárnap, október 02, 2011

Állj meg, és láss!

„...akkor gyönyörködni fogsz az Úrban, én pedig a föld magaslatain foglak hordozni, és táplállak ősödnek, Jákóbnak örökségében. Az Úr maga mondja ezt.”
Ézsaiás könyve 58:14

Olyan ritkán tudsz megállni, és gyönyörködni a szépben. Abban, ami még mindig hirdeti az Ő nagyságát, hogy egyszer valamikor réges-régen nem volt bűn, és Ő tökéletesnek teremtette azt, ami ma csak elmúlást illatozik. A virág szirmán egy apró vízcsepp, melyben az egész világot megláthatod. A hajnali madarak éneke, aminek dallamát Ő komponálta azon az „ötödik napon”. Egy apró patak zuhataga a hegy eldugott rejtekében, amit az arra járó vándornak szánt meglepetésként. A tó halk susogása, amin keresztül üzen annak, aki érti a víz szavát.

És ritkán jutsz oda, hogy Benne gyönyörködj. Hogy ne kérj Tőle, ne kívánj semmit, csak engedd rádöbbenni magadat, hogy milyen Ő valójában. Engedd, hogy szavára lehulljon szemedről a gondok leple, és meglásd Őt apró világod felett. Hogy meglásd, bár sok felhő van, bármerre nézel, de a felhők fölött is van világ. Hogy meglásd Őt, aki kezében tartja a létezést, és akinek gondja van rád.

Mert kértél hitet, magadnak és másnak, és Ő sokkal többet adott: önmagát egy különleges kalanddal, amit veled csinál végig. Néha nevetsz, néha sírsz, ahogy mész lépésről lépésre előrébb. Néha kegyetlenül nehéz, néha pedig észre sem veszed, hogy túljutottál egy szakadékon. De közben Ő van ott melletted, és ez a lényege az egésznek.

Ma reggel, barátom, állj meg, kérlek egy kicsit, és gyönyörködj Istenben! Nézz vissza az Ő ajándékaira, a jelenlétére életedben! Lásd meg az igazi arcát, és élvezd ma és ezután is az Ő társaságát!