szombat, február 20, 2010

Mese a remetéről, aki nagyon akarta szeretni Istent

A remete nagyon szent ember volt. Annyira az volt, hogy elhatározta: minden idejét Istennel tölti, mert csak Őneki akar élni ezentúl. Ki is költözött a faluból – elbúcsúzva örökre minden embertől, rokontól és ismerőstől –, ki az erdő egy félreeső kis barlangjába. „Na végre!” – sóhajtott fel magában. „Végre nem zavar semmi és senki. Nincs itt más, csak a csodás természet. Nem csábíthat már engem semmi, mert minden, amit látok, amit hallok, az csak Istent dicsőíti. Itt elég, ha gondoskodom magamról, a többi időt pedig mind imádsággal és bibliaolvasással töltöm.” Úgy is tett, ahogy gondolta. Otthonossá tette a barlangot, berendezkedett, mindent, amit magával hozott, a helyére rakta. Lement a közeli patakhoz ivóvízért, egy tisztásról friss szénát gyűjtött ágy gyanánt, majd az egyik zegzugot mohával bélelte ki és ráterítette sarlózott takaróját. Ahogy lement a nap, vacsorát készített, tábortüzénél jóízűen megette, mosdóedényében megfürdött, majd nyugodni tért. Röpke imájában hálát adott azért, hogy most már soha senki nem zavarhatja meg áhítatát és békésen elaludt. Mindennapjai mindig szelíden teltek, imával és olvasással. Az egyik nap, reggeli teendői után, éppen nekikezdett megszokott zsolozsmájához, amikor halk nesz ütötte meg a fülét az összeeszkábált kamrája felől. Bosszúsan kelt fel térdeiről, odacsoszogott és szétnézett az összegyűjtögetett diós-, mogyorós ládák környékén, de nem talált semmit. Visszatért hát kedves helyére, egy kicsit még fülelt, majd újból elkezdte elölről az imádságot. De alig jutott túl az első két mondaton, hangos csörömpölés forrasztotta ajkára a következő gondolatot. „Hát ez nem lehet igaz!” – pattant fel mérgesen. – „Hogy itt sem maradhatok nyugodtan!” Nekiiramodott a ládák felé és közben felkapott egy sűrű gallyseprűt, amit a télre készülve készített korábban. A ládák mellett a még mindig hangos, feldőlt lemezbögréje hintázott. Mögüle pedig egy ijedt kisegér nézett vele farkasszemet. „Á! Szóval te vagy az!” – kiáltott rá. – „Hát tőled nem maradhat itt nyugton az ember. De majd adok én neked!” – és csapásra emelte a seprűt. A kis szürke sem volt rest, gyorsan oldalra ugrott, mielőtt a remete lesújtott volna. Az eredménye az lett, hogy a legfelső láda ledőlt és a bogyók szerteszét gurultak, amitől ájtatos barátunk még nagyobb haragra gerjedt és elkezdte üldözni nemkívánatos vendégét. Az azonban ügyes furmányokkal, ide-oda cikázással kitért az újabb veszélyes csapások elől. Úgy tíz percnyi háborúság után, mikor már mindketten kifáradtak, az egér végre megszólalt: „Miért üldözöl engem remete, amikor nem bántottalak?” „Már hogyne bántottál volna?” – fortyogott – „Hisz megzavartál a legszentebb dologban! Hát nem tudod, hogy én az ég és föld Urával készültem éppen beszélgetni? Azzal az Úrral, aki mindannyiunknál hatalmasabb, aki maga a Mindenható? Azért jöttem ide, hogy mindig vele lehessek ezután!” A kisegér egy kicsit elgondolkodott, majd újra megszólalt: „Mondd, remete! Ha te velem, aki kicsi és parány vagyok, nem tudsz együtt lenni ebben a barlangban, hogy akarsz együtt lenni azzal, Aki a legnagyobb a világon?”
"Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Istent, a kit nem lát?"
1 János 4.20

péntek, február 19, 2010

Türelem és tűrés

„Jobb akármi dolognak vége annak kezdetinél; jobb a tűrő, hogy nem a kevély!”
Prédikátor 7:8.

Ha Salamon valami csoda folytán eljöhetne Magyarországra, nagyot nézne. Látná, hogy mennyire nem tudnak türelmesek lenni az emberek. Nem szeretünk sorba állni. „Nincs idő a fejfájásra!” – hirdeti a reklám. De nincs türelem az udvarláshoz, a gyerekneveléshez, a betegek ápolásához és nagyon sok mindenhez.
A Jelenések könyve, amely az utolsó napokba enged betekinteni – a 14:12-ben arról ír, hogy Isten szentjeit, kiválasztottjait a békességes tűrés is jellemezni fogja.
A Biblia nagy embereit a türelem jellemezte.
Ábrahám évtizedekig várt a megígért gyermek születésére.
Mózes elviselte népe morgolódását, zúgolódását.
József az elárultatást és a börtönt.
Dávid több évtizedet várt, míg király lehetett. Folytathatnánk a sort.
Mi volt a türelem alapja? A hit. Amit Isten megígért, azt meg is valósítja.
Lehet, hogy nem bízol eléggé Istenben, amikor türelmetlen vagy? Nem mered életedet az Ő kezében hagyni, mert hátha „kiejt”? Ha hitünk arra fókuszálna, hogy Isten mindent a maga idejében és jól intéz, akkor a türelem és a tűrés sokkal inkább jellemezne minket.
Amikor Jézus vihart enged az életedbe, ezzel azt kérdezi: Bízol-e bennem?

csütörtök, február 18, 2010

Van bocsánat

"És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek;" Máté evangéliuma 6:12

Feltételekhez kötött bocsánat... Számlánk kiegyenlítése... Harag és keserűség... Duzzogó befele fordulás...Lelkiismeret furdalás és kínos éjszakák emléke ott él a lelkünkben, mert bántottak és mi is bántottunk másokat. Vannak olyan sérelmek, amelyek éveken keresztül megmérgezik életünket, mert nem tudtunk adni és elfogadni bocsánatot...

Pedig imáinkban sokszor elmormoljuk a fent idézett mondatot, szónoki beszédben hirdetjük, hogy Jézust követjük, de legbelül nagyon is tudjuk: mindez közhely. Úgy érezzük, hogy tartoznak nekünk bocsánatkérésekkel és mi tartozunk bocsánatadással a másoknak, és ez a tartozik-követel igényünk olyan magas, hogy az eget veri.

Jézus itt az "adósságok" elengedésére akar rávezetni. Olyan mértékben nyerünk bocsánatot, nyugalmat, mint amennyire el tudjuk fogadni, és ez az adásra igaz. Nem a követel-tartozik a lényeg, hanem az újra és újra lehetőséget adó szeretet, a KEGYELEM.

Van-e adósságérzet a lelkedben? Hogy úgy érzed, nem tudod elfogadni a feloldozást? Úgy érzed, hogy fizetned kell érte a jó cselekedeteiddel, mert különben nem fogad el az Isten? IGGGEN? Nem tudod elfogadni a megbocsátást Istentől, mert önmagadnak sem tudsz bocsánatot adni. Nem tudjuk elfogadni a másik embertől a bocsánatkérését, mért? Mert ciki, mert lealacsonyító, mert sérti a személyiségünket is, nehogy "má" nekünk kelljen elnézni a másiknak bármit!

Pedig ma Isten, valami egészen különlegesre invitál. Engedjük már el egymásnak a felhalmozott "adósságokat", hogy végre szabadok lehessünk. Ahogyan Jézus egyik példázatában tanít az adósságról (Máté evangéliuma 18:23-35), rádöbbenhetünk arra, hogy néha mi is olyan adós szolgák vagyunk, akiknem mindent elengedtek, de mi nem tettük meg ezt a másik emberrel.

Ma szabad lehetsz. És ez nem olyan szabad szárnyalás amit a drog, energia ital és egyéb szerek adnak. Mert a keresztény élet az nem az álmodozás rózsaszín köde, hanem sokkal inkább egy folyamatos belesimulás az Isten jelenlétébe. Akinél van bocsánat és kegyelem. Akitől megtanulhatom szeretni a társamat, aki sok mindent másképpen lát, hisz és tesz. Van bocsánat, van újrakezdés. Ma reggel bocsáss meg feltétel nélkül, és máris jobb lesz az egész napod!

szerda, február 17, 2010

Isten bátorító ígérete
„Én az engem szeretőket szeretem, és a kik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak.”
(Példabeszédek könyve 8. fejezet 17. vers)

Tinédzserként szerettem kalandregényeket olvasni, (Karl May, Jules Verne, Cooper írásait) és ekkor bukkantam rá életem első Bibliaszövegére, mely a Hegyibeszéd egy részlete volt (Verne; Rejtelmes sziget)

„Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.” (Máté 7:7) Annyira megtetszett ez a mondat, hogy ráírtam az iskolai füzetemre is, mintegy mottót. Mivel azonban nem volt ott honnan van a mondat, sokáig azt hittem ez a történet része.

Néhány évvel később, mikor egy bibliai- régészeti sorozatra kezdtem el járni, ott fedeztem fel, hogy ez nem Verne mondata. Az egyik előadás végén, a lelkész megmondta hol találom meg a Bibliában és emlékszem, milyen érdekes volt megkeresni és elolvasni…

De, valahol belül vitatkoznom kell ezzel a mondattal, mert én akkor, ott nem kerestem az Istent, nem akartam megtalálni Őt. Nem szerettem. (Bár hittem, hogy léteznie kell, de semmi több.)

Ő szeretett engem akkor is, mikor én még csak magamnak, a saját gyermeki vágyaimnak éltem. Keresett engem, pedig nem is gondolkodtam Róla, nem is tudtam, mit mondhatnék Felőle.

De most már tudom, hogy Ő nem olyan, mint mi, akik még azokkal is csak olyan keveset foglalkozunk, akik szeretnek és keresnek minket. Nemcsak azok iránt kedves, akik szimpatikusak Neki. Nemcsak azok iránt jó, akik jót tesznek Vele. Ő nem viszont szeret, hanem annak ellenére is.

És azt is tudom, hogy bár az Őt nem keresőkre is hullat az Ő áldásaiból, de azok csak apró cseppek, ahhoz képest, amit azokra áraszt, akik válaszolnak az Ő szeretetére.

Hogyan? Ez az áldás úgy szaporodik, mint az özvegy olaja, vagy mint a Jézus által megáldott hal és kenyér. Minél többet adsz, annál több lesz neked.

Ha ma az Ő áldására vársz; Kelj fel és oszd szét, amit kaptál!

kedd, február 16, 2010

Jobb az Úrban bízni ....

„A ki bízik magában, bolond az; a ki pedig jár bölcsen, megszabadul.” Példabeszédek könyve 28,26.

Azt hiszem, mindannyinkkal előfordul már az, hogy túlzottan bíztunk magunkban. Általában az ember akkor szokott segítséget kérni, amikor bajban van! Így vagyunk ezzel a dologgal Istennel kapcsolatban is. Amikor kék az ég, süt a nap, úgy tűnik, hogy minden rendben van életünkben, akkor úgy érezzük, magunk is elboldogulhatunk. Csak később jövünk rá, hogy milyen balgák vagyunk!

Ha el akarunk valamit intézni, számba vesszük kapcsolatainkat. Ha vannak ismerőseid megfelelő helyen, bármit elérhetsz – gondolod! Azután megpróbálod felkutatni őket és talán sikerül is segítséget kapni addig, amíg ismerősödnek érdekei úgy kívánják, hogy segítsen. Ha nem, akkor vége minden reményeidnek.
Miért nem megyünk egyből az Istenhez? Talán úgy érezzük, hogy nem foglalkozik velünk? Vagy ilyen apró dolgokkal nem akarjuk terhelni Őt?
Ha így gondoljuk, mindenképpen tévedünk! Ellen White a következőt írja:

„Mennyei Atyánk arra vár, hogy ránk áraszthassa az áldások teljességét. Kiváltságunk, hogy szüntelenül merítsünk és igyunk határtalan szeretete forrásából. Nem különös-e mégis, hogy olyan keveset imádkozunk?! Isten mindig kész meghallgatni legkisebb gyermekének is szívből fakadó imáját, és mi mégis oly kevés hajlandóságot mutatunk, hogy Isten elé vigyük kívánságainkat. Vajon mit gondolnak a mennyei angyalok a gyenge, elhagyott és kísértésnek kitett emberiségről, mikor látják, hogy Isten végtelen szeretete sokkal többet óhajt nékik adni, mint amennyit kérni tudnának, de ők mégis oly keveset imádkoznak, és oly kishitűek?!
Akárhonnan is nézzük a kérdést, jobban járunk, ha Istenben bízunk és elé hozzuk kívánságainkat! „Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni.” Zsolt. 118,8.

Miért jobb inkább az Úrhoz jönnünk, mint emberekben bizakodnunk?

Életem során már többször elkövettem azt a hibát, hogy túlzott mértékben számítottam emberek segítségére. Általában ezek a reményeim ködbe tűntek, keserves csalódássá váltak. Sokan kihasználtak már és jöttek hozzám, amíg úgy érezték, hogy abban a pozícióban vagyok, hogy tudok segíteni. Amikor viszont változott a helyzet és nekem lett volna szükségem egy kis bátorításra, elfordultak tőlem ezek az emberek. Azt hiszem, nem egyedi tapasztalatom ez…

Ha keserű is a pirula, de meg kellett tanulnom ahhoz mennünk, akiben sohasem csalódom! Jézus még soha nem csapott be, és ha meg is engedett negatívnak látszó dolgokat életemben, azt is javamra fordította.
Ezért tanuljuk meg, se magunkban, se a másik embertársunkban ne bízzunk felettébb
„Ezt mondja az Úr: Átkozott az a férfi, a ki emberben bízik és testbe helyezi erejét, az Úrtól pedig eltávozott az ő szíve!” Jer. 17,5.
Ez persze nem azt jelenti, hogy „mindenki gyanús”, hanem fel kell állítanunk a megfelelő sorrendet. Isten legyen az első életemben, és ha még akadnak jó szándékú emberek, akikre még számíthatunk, azt csak köszönjük meg Istennek…

Kormos Tivadar

hétfő, február 15, 2010

Maradandó kincset gyűjtsünk!

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. Mert ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.”

Máté evangéliuma 6:19-21

Tegnap este láttam egy kisfilmet a téli olimpia előkészületeiről. Megnyerő volt számomra, ahogyan a rendezés jogát gyakorlók nyilatkoztak terveikről, álmaikról. Minden beruházás, tervezés alapgondolata a „fenntarthatóság” volt. A létesítmények nyújtotta előnyöket, az erőfeszítések eredményeit ne csak néhány napig élvezhessék, hanem még akár évtizedek múlva is legyen nyoma annak, amit most tettek. Szép gondolatok, de egy nap minden terv, minden épület és minden kincs porrá lesz.

Őrizgetjük pénzünket, archiváljuk dokumentumainkat, de ha Jézus visszajön, mit számít mindez? A Biblia szerint két dolog lesz ott a mennyben, ami most itt a földön a is érték. Az egyik a jellemünk, amely Krisztust tükrözi, másrészt azok az emberek, akik megtérésében közreműködhettünk. Ellen G. White így ír erről:

„Az élet nagy aratása: a jellem. Minden tett, minden szó, mely Krisztus kegyelme által mennyei vágyakat ébreszt lelkünkben, minden olyan fáradozás, mely Krisztus jellemét alakítja ki bennünk, jelenti a kincsek gyűjtését. ’Ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek.’ Mások jóléte érdekében tett minden fáradozásunk önmagunknak is hasznára válik. Aki idejét vagy pénzét az evangélium terjesztésére fordítja, az saját érdekeit és imáját azokért a lelkekért való munkára áldozza fel, akiket ezáltal elérhet. (…) Az utolsó napon, amikor a földi kincsek megsemmisülnek, az, aki mennyei kincseket gyűjtött magának, meglátja majd munkája eredményét. (…) Milyen boldogok lesznek, akik hűségesen munkálkodtak a lelkek megmentésén!” (Ellen G. White, Gondolatok a hegyibeszédről, 80-81.o.)

vasárnap, február 14, 2010

Nem vagy egyedül

„Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad.”
Ézsaiás 49:15

Hetek óta piros színben „pompáznak” a kirakatok. Mindenhol szívek, ölelkező figurák, I love You-t affektáló macik, és sorolhatnánk. Van egy napja az évben a szerelemnek, az egymáshoz tartozásnak, a szeretetnek. És ez mind szép és jó addig, amíg párkapcsolatban vagy, hiszen ez a nap a tiétek, ma minden különleges, a rózsa is sokkal szebb, mint az év többi napjában, a Kedves szeméből is sokkal több szeretetet és megértést olvasol ki, mint máskor, és már talán hetek óta erre a napra készülsz, hogy igazán megünnepelhessétek.

Lehet, hogy nem élsz párkapcsolatban, és itt úgy döntesz, nyomban bezárod ezt a blogot, mert amúgy is csatlakoztál már a különböző közösségi oldalakon az „Utálom a Valentin napot” klubhoz. Kérlek, ne nyomd meg az x-et a képernyő sarkán, hisz Istennek ez az igéje neked is éppúgy szól, mint annak, aki élvezni szeretné ennek a különleges napnak minden pillanatát.

Isten ma azt üzeni Neked, hogy nem vagy egyedül. Akkor sem, ha nem ölel át fizikailag senkinek a biztonságot nyújtó karja; nem vagy egyedül akkor sem, ha egész héten nem szólt hozzád senki, nem jött egy sms sem, hogy „Mi van veled?”. Isten melletted van, és nagyon szeret. Tudom, lehet, hogy azt mondod: ez már egy elcsépelt mondat… De Ő tényleg szeret Téged, és ezen a napon még jobban közel akar kerülni hozzád, hogy elmondja Neked: különleges vagy a számára! Isten megtette, és minden nap megteszi az utat feléd. 2000 évvel ezelőtt lejött a Földre, hogy köztünk éljen, és meghalljon helyettünk. És minden nap üzen Neked valami fontosat, és emlékeztet arra, hogy szeret. Nem azért, mert jó vagy, mert szépen tudsz mosolyogni. Egyszerűen szeret úgy, ahogy vagy.

A szerelem elmúlik, a párkapcsolatok megszakadhatnak, mert emberek vagyunk, de Isten irántad érzett szeretete örök. Soha nem változik, soha nem múlik el. Ezért kérlek, ennek a szeretetnek a tudatában éld a napodat, mert Valaki gondol rád!