szombat, szeptember 19, 2009

Mert Ő hű!

"Járuljunk hozzá igaz szívvel, hitnek teljességével, mint akiknek szívük tiszta a gonosz lelkiismerettől. És testük meg van mosva tiszta vízzel; tartsuk meg a reménységnek vallását tántoríthatatlanul, mert hű az, Aki ígéretet tett."

Zsidókhoz írt levél 10:22-23

Úgy szeretnénk látni, amit még senki nem látott. Megtapasztalni a rendkívülit, a csodát. Aztán mindebből erőt merítve, új utat találva, szárnyra kelnénk, legyőznénk minden nehézséget. Szeretnénk magasan, a föld fölött járni; nem botladozni és újból és újból elesve bűn-ingoványban tévelyegni. Mert már megízleltük a tisztaság édes ízét, megtapasztaltuk az igazság felemelő szabadságát. Többet akarunk már, több kell a résznél! Teljes hitre vágyunk, mert elég volt a folyton vádoló gonosz lelkiismeret. Elég volt már minden önző tettből, aminek nem volt éke az igaz Isten-ismeret.

Krisztus volt, aki megtisztított; Ő volt, kinek vére eltörölte minden bűnünket. Régi testünk minden szennyét keresztelőmedencénk tiszta jelkép-vize mosta le. Csak lelkünk tisztasága maradhatna mindig hófehér! De kin múlik ez, hogy lehet valóság? Ez az a pont, a pillanat, a hely, ahol az emberi és az isteni összeér. Most, itt, ekkor kell az Istenhez járulnunk, a szinte elviselhetetlen kísértésben, mikor terhünk már-már erőnkkel felér. Mert Ő az egyetlen, ki szent és igaz, kiben bízhatunk. Kitartáshoz Benne lelünk erőt, kísértéseinken ígéreteibe vetett hitünk segít át. Nem törvényszerű, hogy újra, meg újra elbukjunk.

De ha mégis… Ne felejtsd: van Krisztusunk!

Restás László

péntek, szeptember 18, 2009

Könyörgés Istenhez

„Seregek Istene, állíts helyre minket;
világoltasd a te orcádat, hogy megszabaduljunk!”

Zsoltár 80:8


Ez a zsoltár egy imádság, méghozzá a nyomorúságból Istenhez kiáltó ember imádsága. A zsoltáros úgy érzi, Isten nem védelmezi meg gyermekeit az ellenségtől, így azok csúfolódhatnak rajtuk, bánthatják őket. Isten népe könnyhullatással eszi kenyerét, a járókelők pedig kedvükre „szaggathatják” őket. (13. vers)

Ahelyett, hogy a zsoltáros Istent vonná felelősségre, helyette háromszor is kiált Ahhoz, akinek hatalma van segítséget nyújtani. Az Istenhez való kiáltás szavai háromszor ismétlődnek a zsoltár-imádság alatt (4., 8., 20. vers). Nagy tanítás van ebben az imádságban.

Először is figyeljük meg, hogyan szólítja meg az Urat: „Seregek Istene”. A Bibliában Istennek ez a megszólítása általában a háborús helyzetekben hangzik el. Ez a megszólítás elsősorban Izrael seregeinek isteni Vezérére utalt, másrészről pedig, mint a mennyei angyalseregek Urát jelölte. A Seregek Ura a pogány isteneknek is Ura, így mindenek felett álló Úr.

Másodsorban a zsoltáros azt kéri, hogy Isten (Seregek Ura) állítsa helyre (helyére) az ő népét. Ez azt jelenti, a zsoltáros felismerte, hogy a harcmezőn átélt vereségek azért következtek be, mert a katonák nem álltak a maguk kijelölt helyén. Kimozdult helyükről azonban nem látják a sereg vezérét, nem hallják az ő hangját, ezért szenvedtek vereséget. A zsoltáríró azért imádkozik, hogy a Seregek Ura állítsa őket vissza arra a helyre, ahol állniuk kell. Nem a vezér tapasztalatlansága miatt következett be a vereség, hiszen Ő a leghatalmasabb Úr, földi és mennyei seregek Ura. A vereség oka a helyüket elhagyott katonákban keresendő.

Talán néha velünk is megtörténik, hogy vereséget élünk át. Ilyenkor tartsunk önvizsgálatot, mert lehet, hogy nem azon a helyen állunk, ahová az Úr helyezett bennünket. Isten segítsége csak akkor érkezhet, védelme csak akkor lehet hatékony, ha mindenki a maga helyén áll! Ott, ahova Isten rendelte őt! Ha elhagyjuk a Sereg Ura által kijelölt helyünket, ne csodálkozzunk azon, hogy az élet harcmezején egyedül maradunk, s így sérülések, fájdalmak érnek bennünket.

Hogyan viselkedünk, amikor vereséget szenvedünk? Istent ültetjük a vádlottak padjára, s számon kérjük Tőle, hogy hol volt Ő éppen akkor, amikor bennünket bántalom ért, miért nem segített? Vagy a zsoltárossal együtt felismerjük, hogy elhagytuk kijelölt helyünket, ezért érnek bennünket a csapások. Imádkozzunk ma azért, hogy a keserűségek ne vádaskodást, hanem önvizsgálatot és még nagyobb vágyat ébresszenek bennünk az imádságra.

csütörtök, szeptember 17, 2009

Áldozat az örök életért

„Ha a kezed vagy lábad botránkoztat meg téged, vágd le, és dobd el magadtól: jobb neked ha csonkán vagy sántán mégy be az életre, mint ha két kézzel vagy két lábbal vettetel az örök tűzre. Ha pedig a szemed botránkoztat meg téged, vájd ki, és dobd el magadtól: jobb neked, ha félszemmel mégy be az életre, mint ha két szemmel vettetel a gyehenna tüzére.”
Máté evangéliuma 18:8-9

Adrian Plass, Irány a gumivár című könyvében – nagyon szellemesen – arról elmélkedik, hogy még egyetlen szekta sem alakult eddig a történelemben, akik a Bibliából ezt az igét tekintették volna szó szerint értelmezett vezérfonalnak, melyet mindenek felett irányító elvvé tettek volna. Érthető.

Jézus nem az aszkézisről, és nem is a mazochizmusról beszél ebben a tanításában. Ez az ige nem ad jogosítványt senkinek arra, hogy önmagát megcsonkítsa, vagy bántalmazza. Jézus itt arról tanít, hogy a mennyei, az örökkévaló összehasonlíthatatlanul fontosabb a földi előnyöknél.

Számtalan olyan terület tolakszik az életünkbe, amelyek azonnali eredményt ígérnek, kevés erőfeszítéssel. A hatalmas befektetés, beláthatatlan időn belüli haszonnal, kicsit népszerűtlen gondolkodás ma. Sokkal inkább népszerűtlen, ha a feladat nem csupán erőfeszítés, hanem még fájdalmat is okoz, azaz ellenkezik minden, általunk ösztönösen választott megoldással.

Isten Fia itt járt ezen a Földön. Bűntelen Istenként magára vette a bűneinket, hogy ahonnan Ő jött, ott élhessünk mi is örökké. Jézus tudta, hogy mit jelent az örök élet. Ő nem csak hallott róla, vagy elképzelte, hanem pontosan tudta, mit jelent bűn nélkül örökké élni. Mi nem tudjuk, milyen. Ez az a kérdés, amiről még csak fogalmat sem tudunk alkotni, mert nincs mihez hasonlítani az életünkből, mert itt nekünk minden a végről szól.

Az a Valaki, Aki pontosan tudja, mi az, amit ígér ajándékba az Őt szeretőknek, arra kér bennünket, hogy semmilyen áldozatot ne tartsunk nagynak az örök életért. Azt kéri, hogy éljünk úgy, hogy az első mindig Isten országa legyen. Ne tévesszen meg senki, aki azt sugallná, hogy nem érdemes küzdened, mert összehasonlíthatatlanul nagyobb a jutalom annál, mint amennyi fájdalom és lemondás valaha is része lehet az ember életének.

szerda, szeptember 16, 2009

Isten dicsősége a természetben

„Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat.”
(19. Zsoltár 2. vers)

A minap, ahogy a városban jártam elnéztem a járókelőket, amint ki-ki fejét lehajtva, mintegy gondoktól terhelve dolgára siet. Mások a kirakatokat nézegették. Senkit sem láttam, aki az eget nézte volna gyönyörködve végtelen szépségében.

Amúgy is, sokan semmi különöset nem látnak fenn, csak üres kékséget, melyet néha világosabb-sötétebb felhők fátyoloznak el. Ennek oka lehet, hogy ma már jobban eligazodunk az MI (mesterséges intelligencia) világában, mint a természetben.

Bizony még hívő emberek is jobban szeretik a steril környezetet, ahol nem más szőrős, vagy csupasz csúszó, mászó élőlényekkel, hanem csak morogni tudó gépekkel találkozhatnak.

Nem meglepő, hogy ha nagy ritkán akad egy kis időnk és nem egy multiban, hanem például az erdőben túrázunk oda is visszük a mobiltelefont, a gps-t…

Így igaz lehet, hogy amilyen távol kerültünk a természettől, legalább olyan távol lettünk a Teremtőtől is.

Sokszor elgondolkozom, hogy régen mennyivel többet jelentett a természet. Csupán az égre nézve tájékozódtak, tudták mennyi az idő, milyen időjárás várható. Számunkra ez meseszerű távolságba került, bár elértük az eget…

Pedig az égboltozat ma is beszél:

Ha este vagy hajnalban feltekintesz és látod a csillagokat; túllátva rajtuk keresd meg azt a csillagot, mely téged is a Megváltóhoz vezet, mint anno a napkeleti bölcseket.

S ha nappal a felhők eltakarják előled az eget; keresd azt a tenyérnyi kis felhőt, mely Jézus visszajövetelét jelzi.

Mert Ő eljön és kiragadva ebből a mesterkélt, agyonmanipulált világból visszahelyez az Ő egyszerű, de csodálatos világába, ahol naponta átélheted új világok születését.

kedd, szeptember 15, 2009

Ne ítélj!
”Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.”
(Máté 7,1)


Az egyik, Jézus életéről szóló filmfeldolgozásban a Jézust alakító színész eljátssza, hogyan is fest, amikor valaki szeméből egy gerenda lóg ki, de nagyítóval keresi társáéban a piciny kis szálkát. Vicces és mindeközben elszomorító a hatás, ami a nézőben marad.

A hegyi beszéd szerkezetéből adódóan bizonyosak lehetünk benne, hogy az ítélkezés mechanizmusáról szóló tanítás címzettjei elsősorban a képmutató zsidó vallási vezetők. Ők azok, akik összetévesztették a bűntől való elszakadást az emberektől való elkülönüléssel. Isten bírói székébe ültették magukat, így visszautasították azt a rendezési módot, amit Isten bűnnel szemben a kegyelem által kínál fel az embernek. Ezért Isten az ő általuk felállított „megoldási formát” érvényesíti velük szemben.

Ilyenkor önkéntelenül is megfogalmazódik bennünk, hogy ezek az írástudók ilyenek, meg olyanok, s máris egy vagyunk a farizeusok közül. Úgy gondolom, hogy közösségünk nagy múlttal rendelkezik ebben. Sok esetben igazi CIA-ként nyomozunk gyülekezeti tagjaink viseltes dolgai iránt, s mert a Bibliából és E.G. White írásaiból felhatalmazást vélünk kiolvasni, még meg is veregetjük a vállunkat, milyen jó munkát is végeztünk.

Ma Jézus szava így szól hozzánk: Az ítélet az én Atyám dolga, s nem a tiéd. Amikor meglátod a testvéredet egy bűn, gyengeség hálójában vergődni, ne hallgass. Fogd meg a kezét a vétkezőnek és imádkozz vele. Mondd el neki (de csak neki!), hogy olyan akadályt látsz az életében, ami megfoszthatja az üdvösségtől. Küzdjél érte! Ez a szeretet cselekedete.

A Jézus Élete című könyvben azt olvashatjuk, hogy Jézus a lehető legnagyobb tapintattal fordult a bűneikkel küzdők felé. Egyedül a megátalkodott, öntelt írástudókat szólította meg az ítélet kemény hangján.

Sikertelensége mutatja, mennyire hatásosan irtja ki az embertársi szeretetet az ítélkezés.

Kérjük Jézust, hogy győzze le megrontott, ítélkező emberi természetünket!

hétfő, szeptember 14, 2009

A tanítás kötelessége

„… tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.”

Máté evangéliuma 28:20

Tanítványság nem létezik tanítás és tanulás nélkül. Márpedig a Jézus kiküldő parancsából merített felhívás azt feltételezi, hogy küldetésünk több, mint embereket keresztelni.

Ha Jézus első követőit nem neveli tanítvánnyá, aligha létezne ma kereszténység. A növekedés, a szolgálat, a küldetés mind meghalt volna. Tanítványok nevelése nélkül csak egyhelyben toporgó egyházzá leszünk.

A hitet és a hitéletet is lehet tanulni, bár úgy a hit, mint a megváltozott, megszentelt élet Isten ajándéka. Nem szabad viszont figyelmen kívül hagyni, hogy még a legszentebb ismeretek sem kerülnek be „maguktól” elménkbe. A tanulási és tanítási folyamatban aktív, tudatos részvételre van szükség. Jézus misszióparancsa semmi újat nem mond, viszont azt szeretné, ha céltudatosan folytatnánk megkezdett munkáját. Ismereteket lehet hinteni az idők végezetéig, de ez nem egyenlő a tanítással.

Anélkül, hogy mély teológia kutatásba bocsátkoznánk , figyeljük meg hogyan tanított Jézus! Nem egyházszervezéssel töltötte idejét, hanem maga mellé vett egy tucatnyi különböző férfit és eltöltött velük néhány évet. Az elhívásuktól kezdve tanította őket Isten országáról és a szolgálatról. A képzés végén nem oklevelet, vagy tisztséget kaptak, hanem önállóan a Szentlélek vezetése mellett végezték az emberhalászás nagyszerű szolgálatát.

A keresztség egy fontos állomás a tanítvánnyá válás folyamatában, mégsem ez a végcél. Előtte szükségesnek tartjuk a bibliai alapelvek megtanítását, és azt hogy ezeket a szövetségkötésre készülő személy gyakorolja is a mindennapokban. Azt mondjuk, hogy a keresztség után ott a napi bibliatanulmány, a szombati alkalmak, képzések, programok sokasága, ahol tovább fejlődhetünk.

Mégis hiányérzetem van. Úgy tűnik, hogy mivel megspóroljuk a megfelelő tanítást és felkészítést sok a „koraszülött hívő”, akik éretlenül lettek megkeresztelve. A keresztség után pedig sok az olyan „hívő”, aki nem képes önállóan tanulni és fejlődni külső segítség és késztetés nélkül.

A jézusi út nem programokról és tananyagról szól. Egy sokkal merészebb, de kétségtelenül hatékonyabb tanítási formát választott. „Azután felméne a hegyre, és magához szólítá, akiket akar vala; és hozzá menének. És választa tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni, és hatalmuk legyen a betegeket gyógyítani és az ördögöket kiűzni…” (Márk 3:13-15)

A tanítás kötelessége arra szólít, hogy Jézushoz hívjuk az embereket. Legyünk velük, mutassuk be példánkkal mit jelent Krisztus követőjének lenni. Vonjuk be őket Krisztus jelenlétébe, hogy elsősorban tőle tanuljanak. Majd felkészítve és felhatalmazva küldjük el őket, hogy lánc meg ne szakadjon…

vasárnap, szeptember 13, 2009


Szeretet és áldás

„Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak.”
Máté evangéliuma 5:44-45

Jézus tanításának középpontjában tagadhatatlanul a szeretet áll. Szeretet, amely értetlenséggel találkozik világunkban. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” (János 1:5) Jézus nemcsak tanított a szeretetről, hanem élte is! Amikor azt mondta, hogy szeressük ellenségeinket, komolyan is gondolta: imádkozott azokért, akik keresztre feszítették. Azt tanította, hogy adjunk a szegényeknek, de meg is osztotta, amit ő kapott. Hirdette, hogy jobb adni, mint kapni és így is élt: csodáival emberek ezreit etette és gyógyította.

A szeretet tehát Jézus élete alapján „türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.” (1 Korintus 13:4-8a) És a szeretet igazságtalan.

Igen! Igazságtalan! Legalábbis saját emberi fogalmaink szerint igazságtalan.

Jézus a ma reggeli igénkben arról beszél, hogy imádkozzunk ellenségeinkért, mivel Isten is szereti őket! Sőt áldásokban részesíti őket! Amikor esőt hullat, nem tesz különbséget, hogy ki szereti őt és ki nem. Amikor a nap süt, akkor sugarai nem válogatják ki, hogy kinek az arcát melegítsék. Sőt, amikor Isten felhozza a napját mindenkire, abban az is benne van, hogy Isten ad életet minden élőlénynek, pedig egyesek csúnyán visszaélnek minden órával és perccel.

Isten nem kapcsolja össze a mi szeretetünket és az Ő áldását. Áldásai saját szeretetével vannak szoros kapcsolatban. Megáld, mert szeret. Az emberi életben is azt a törvényt adta, hogy viszontszeretet nem feltétele az áldásnak: szeretni maga az áldás!