szombat, március 08, 2014

Gyengeség



"...mert az én erőm erőtelenség által végeztetik el..."

2. Kor 12,9

Amikor Istent választotta, mielőtt még az Ő útjára lépett volna, az Isten elvett tőle valamit egy időre. Szüksége volt erre az időleges veszteségre. Gyámoltalanná, elesetté kellett válnia ahhoz, hogy megtanuljon Istenre hagyatkozni. Nem mintha addig istentelen életet élt volna. Sőt, buzgón gyakorolta vallását. Annyira túlbuzgón és elvakultan, hogy észre sem vette, mikor engedte el az Úr kezét. Csak egyre több és több haragot engedett a szívébe, míg az vak gyűlöletté nem vált, míg minden toleranciáját elvesztette azokkal szemben, akik másként gondolkodtak, és irgalmatlan üldözőjükké nem lett. Ezért állította meg az Isten, és ezért tette gyengévé. Mint ahogy végül ma is megállít minden magabízó, intoleráns hívőt, akik azt gondolják, nekik kell megvédeniük a hitet, nekik kell az Isten helyett harcolniuk, mintha a Mindenható ma képtelen volna cselekedni. Gyengeségében megtapasztalta azt, amit gyerekkora óta nem: a gondoskodó szeretetet. Azok fogadták be, akiket gyűlölt, azok etették, akiket üldözött és azok adták vissza a szemevilágát, kiknek elpusztítására jött. Folyamatosan tapasztalta a meg nem érdemelt szeretetet és ez teljesen átformálta őt. Ma is egyedül a ki nem érdemelt szeretet képes csodákra az ember szívében, jellemének megváltoztatásában. De aki egyszer megtapasztalta a független élet drogmámorához hasonlító hatását, annak ki kell gyógyulnia a "mindent elintézek én" betegségből. Van fájdalom, ami - amíg csak élünk - megmarad, legyen az a testünkben, vagy a lelkünkben. Van próba, ami alól nem szabadulhatunk fel, csak a kegyelem ad erőt szüntelen elviseléséhez. Sokat imádkozott hiába. Sokszor érezte úgy, hogy az ég minden kapuja zárva van, ha meghallgatásért kopogtat.  Míg végül megértette: gyengének, elesettnek kellett maradnia, hogy végül győzhessen legnagyobb ellensége, régi önmaga felett.

péntek, március 07, 2014

A lónak négy lába van, mégis megbotlik, de nem marad fekve!



Tudom, Te is megbotlottál párszor életed során.
-          Már megint füllentettél, pedig hányszor kérted Istent, hogy szabadítson meg!
-          Ismét nassoltál annak ellenére, hogy legutóbb is elhatároztad, soha többé!
-          Belekeveredtél egy pletykahordás-folyamba – most aztán fájhat a fejed, hogy mássz ki belőle.
Sorolhatnám még.
Újból és újból megbotlasz, elesel, de a lényeg, hogy ne maradj fekve. Ne add fel a küzdelmet, hogy egyszer – Isten segítségével és erejével – sikerül talpra állnod.
Akard!
Kezdd újra!
Próbálkozz!
Kérd Istent, hogy vágja el végérvényesen szokásaid láncait.
S ha győztél, Dáviddal együtt Te is el tudod mondani, hogy: 
„Magasztallak Uram, hogy felemeltél engem, és nem engedted, hogy ellenségeim örüljenek rajtam!”  
Zsoltár 30:2.

csütörtök, március 06, 2014

A teremtés

„Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. Isten megáldotta őket, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen! Azután ezt mondta Isten: Nektek adok az egész föld színén minden maghozó növényt, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: mindez legyen a ti eledeletek. Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt. És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap.”
(Mózes első könyve 1:27-31)

Egyszer egy tudós odaállt Isten elé:
– No, ide figyelj te nagy Isten! Igazán beláthatnád már, hogy rád nincsen szükség. Nézd, mi tudósok már mindent problémát megoldottunk, minden dolgot fölfedeztünk. Ismerjük a gének titkait, sőt manipulálni is tudjuk. Az atomenergiával olyan erőket vagyunk képesek fölszabadítani, amiről eddig soha senki még csak nem is álmodott. Űrkutatásaink annyira jól mennek, hogy ma-holnap meghódíthatjuk talán az egész galaxist. És még hosszan sorolhatnám, hogy mennyi mindenhez értünk mi emberek. Úgy hogy beláthatnád, most már nincs rád szükségünk. Igazán nyugdíjba vonulhatnál.
Isten csak mosolygott a tudós pökhendi kirohanásán, majd így válaszolt:
– Rendben van, hajlandó vagyok nyugdíjba menni, ahogyan kérted, de előtte még utoljára csináljunk egy versenyt.
– Semmi akadálya – húzta ki magát büszkén a tudós – nincs olyan probléma, ami elől megfutamodnék!
– Mit szólnál hozzá, ha embert teremtenénk.
– Mi az nekem! Kezdhetjük is!
– És arra gondoltam – folytatta Isten – hogy csináljuk úgy, mint én annak idején Ádámmal.
– Mi sem egyszerűbb! – mondta a tudós, majd lehajolt, hogy elkezdjen dolgozni a föld porából.
– Nem, nem! – csóválta meg a fejét Isten – Csak saját anyagot használhatsz!

Az ember valóban nagyon sok mindent tud, és evvel nincs is semmi baj, csakhogy a hatalmas ismeret elfelejtette vele, hogy Istennek köszönhet mindent, még magát a tudományt is. A felfuvalkodott ember úgy véli, nincsen Istenre szüksége, és ehhez az érzéshez elméletet is gyártott a 19. században, az evolúciót, amely fölszabadította attól a rá nehezedő nyomástól, miszerint számot kell majd adnia valakinek tetteiért. Az ember e nagy szabadsága vezetett a 20. század istentelen háborúihoz, és eljutott oda, hogy már csak nagyon nehezen lehet fölismerni Isten képét az emberben. Pedig ott van az még, pislákol még bennünk az a fény, amit Isten az emberiség első napján belénk ültetett. Ha ma útnak indulunk – munkahelyre, iskolába – bármit teszünk, bármit mondunk, legyünk tudatában annak, Isten a saját kezével a saját képére formált bennünket.

szerda, március 05, 2014

Isten szeretete


„Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek: embereket adok helyetted, és népeket a te életedért:”
(Ézsaiás könyve 43. fejezet 4. vers)

Annyit gondolkodtam azon, hogyan is fogalmazhatnám meg, hogyan tehetném is kézzel foghatóvá Isten szeretetét. Igéket kerestem, példákat a Gondviselő Atyáról, a Megváltóról…

Majd a minap meglátogattam egy rákos beteget. Míg a házához értem, kerestem a szavakat, melyekkel bátoríthatom. Nem közhelyes, hanem a valódi reménységről akartam vele beszélni.

Odaértem. Lefutottuk a megszokott köröket; „hogy vagy?” „család?”… Majd megelőzve engem elkezdett arról beszélni, milyen jó hozzá az Isten, mert még életben tartja, feladatot bíz rá, és lelki békével ajándékozza meg.

Míg hallgattam, figyeltem az arcát, a szemét, és bizony látszott, hogy őszintén és komolyan gondolja, amit mond.

Hazafele pedig megszégyenülve azon elmélkedtem, hogy lehet az, hogy egy beteg ember, akinek nyilvánvalóan nem sok van hátra, gondolkodás és megállás nélkül csak Jézus szeretetéről beszél; én pedig, kinek fele annyi baja sincs, gyakran elcsüggedek…

Ez a barátom kétségkívül teljes szívével Jézusba kapaszkodott, így számára az evangélium több, mint puszta teológiai fogalom, az örök élet ígérete számára a jelen létezésnek boldogsága.

„Hiszen már ebben az életben is a keresztények a Krisztussal való közösség örömteli részesei; szemlélhetik szeretetének fényét, és élvezhetik állandó jelenlétét.

Életünk minden egyes lépése közelebb hozhat Jézushoz, mindinkább megtapasztaljuk szeretetét, és lépésről lépésre megközelíthetjük az örök béke dicső honát. Azért ne vessük el Istenbe vetett bizalmunkat, hanem legyen bizodalmunk erősebb, mint valaha!

"Mindeddig megsegített minket az Úr!" (1Sám 7:12), és megsegít bennünket ezután is mindvégig!
 
Tekintsünk, mint hatalmas emlékoszlopokra, jótéteményeinek bizonyítékaira, melyeket az Úr velünk cselekedett, hogy megvigasztaljon és kimentsen a pusztító kezéből.

Legyenek állandóan élénken emlékezetünkben a kegyelem megannyi tanújelei, melyekkel Isten bennünket elhalmozott; a könnyek, melyeket felszárított; a fájdalmak, miket lecsillapított; a veszedelmek, miket elhárított; a szükségletek, miket kielégített és az áldások, melyeket reánk árasztott. Ezek erősítsenek zarándoklatunk hátralevő részén!” (E.G.White; Jézushoz vezető út 101.o.)

kedd, március 04, 2014

Ha Isten velünk van ...




„Erős torony az Úrnak neve, ahhoz folyamodik az igaz, és bátorságos lészen.”
Példabeszédek könyve 18. fejezet 10. vers




A Costa Concordia 2012. január 13-án az esti órákban Francesco Schettino kapitány parancsnoksága alatt hajózott a Tirrén-tengeren, nyugodt időben, tiszta látási viszonyok között. A fedélzeten 4229 személy tartózkodott. A hajó a kapitány utasítására erősen megközelítette Giglio szigetét és zátonyra futott. Eközben egy szikla hetven méteres rést vágott a hajótestbe. A hajó, amelynek nagy részét elárasztotta a víz, jobb oldalára dőlt. Annak ellenére, hogy a part kevesebb mint száz méterre volt, harminckét ember – közöttük a hajón zenészként dolgozó magyar Fehér Sándor – az életét vesztette. Ő már beszállhatott volna a mentőcsónakba, de visszament, hogy egy kislányt kimentsen a süllyedő hajóról. Az anyagi kárt mintegy egymilliárd dollárra becsülik.

A képen jól látszik, hogy a világítótorony ott volt a parton, figyelmeztetett a part közelségére, de a hajó kapitánya figyelmen kívül hagyta.

A ma reggeli igénk azt mondja, hogy „Erős torony az Úrnak neve”, jól tesszük, ha figyelünk rá.

Nem azt mondja, hogy nem lesznek zátonyok az életünk tengerén. Nem azt mondja, hogy nyugodt, békés viharoktól mentes életet fogunk élni, hanem azt üzeni, hogy ott bent a viharban velünk van az Isten.

Benne bízhatsz, soha nem hagy el! Isten nem közömbös irántad. Ma is figyel rád, az angyalainak parancsolt, hogy védjék minden lépésed. Nem vagy egyedül, Ő tanít, hogy az élet zátonyai között el tudjál igazodni. Bízzál benne és megsegít.

hétfő, március 03, 2014

Új ének Istennek

"Új éneket éneklek neked, Istenem, tízhúrú lanton zengedezek neked." 

Zsoltárok 144:9

A régit betanították. Nem kellett gondolkozni hozzá, csak egy kicsit figyelni. A fülünkben csengett. Belénkmászott a dallam. Apáink, vagy anyáink énekelték, mi nem tudtuk nem megtanulni. Amit akkor tanultunk, nekünk új volt, mégis a másé. Megtanultuk, de csak távolról volt a miénk. Értelemmel követtük, szívvel nem túl nagy lelkesedéssel.

A régi mára olyan régi lett. Szép az és jó, mint akkoriban, de ma már más szelek fújnak. Új ének kell hozzá, új zenével, új hangszerekkel! Mondjuk el a régit is, de tegyük hozzá az azóta megszerzetteket és énekeljünk azokról is!

Most a sajátunk kell, nem csak apáinké! Az, ami nemcsak a fejünkben, hanem az izmainkban, a szívünkben és a vérünkben van! Amit mi éltünk át, amiről gondolkodás és fogalmazás nélkül tudunk énekelni. Amiben nem mások, hanem mi szerepelünk, ami nem csupán elmúlt korokról, hanem a máról szólnak!

Naponta egy új ének! Minden nap annyi tapasztalattal és örömmel találkozni, amelyekből egy új ének születik belőlünk! Csupán egy, egy rövid, vagy egy egysoros, vagy csak egy dallamfoszlány. Ami arról szól, hogy ma is érdemes volt, hogy van út tovább, hogy nem visszafelé, hanem előre érdemes nézni, mert van mit várni a holnaptól.

A Vörös-tengeren való átkelés után született egy új ének. Amikor visszaemlékszel rá, hogy falként álltak a vizek melletted, akkor nem lehet nem énekelni. Amikor Dávid megmenekült, énekeket írt, amikor félt, vagy becsapták, akkor is éneket írt. Vagyis még csak jó esemény sem kell egy szív-könnyebbítő énekléshez.

Mi lesz a mi mai énekünkkel? Megírjuk, végiggondoljuk, átéljük, dúdoljuk? A mai nem lesz meg holnap, a tegnapinál pedig újabb kell a maiból. Csak egy új ének naponta! Hogy érdemes Istennel menni tovább a célig, ahol Ő vár...

vasárnap, március 02, 2014

Ma csak álmodom...

„... és látni fogják az ő arcát, és az ő neve lesz a homlokukon.”
Jelenések könyve 22:4

A kora tavaszi nap első sugarai épp átfúrták magukat a függöny apró résein, és villódzó játékba kezdenek szürke szobád falán. Újból éled minden, vége a télnek, legalábbis ezt reméled. Vége a szürkeségnek, és talán már nem kell sokáig várni, hogy virágba boruljanak az út menti mandulafák. Eljön az ideje a téli pihenés után az életnek, az újrakezdésnek. Szíved már régóta vágyott erre a napsugárra a komor napok után, és szinte érzed a levegőben a reményt, az új lehetőség halk csodáját. Szeretnéd, ha ez a pillanat tökéletes lenne, ha a reggeli nyugalmadat nem rontaná el a ház mellett elsuhanó mentő szirénája, ha madarak énekét hallgathatnád az ébredő város zaja helyett, ha a tiszta tavaszi levegőbe nem kúszna a kipufogók mérges gáza, ha az éledő reményt nem tenné csalfává a kiábrándító valóság.

Isten ma reggel, ebben a tavaszi ébredésben a hitet szeretné felkelteni benned fagyos álmából. Mert eljön az a nap, amire vársz. Eljön Ő, és megszűnik minden rossz, ami tönkretette a teremtés összhangját. Egyszer eljön majd az a nap, mikor a tavasz reményét nem árnyékolja be a közelgő tél gondolata. Eljön az a nap, amikor többé sehol nem lesz halál, amikor minden élni és lüktetni, ragyogni fog örökké. Amikor az ember újra Ember lesz, testvére és őrizője a másiknak, gondviselője a rábízott természetnek, és barátja az Istennek.

Eljön a nap, amikor végre megláthatod Őt. Ma még csak álom, ma még csak játszol a képzeleteddel, milyen is lehet a szemébe nézni, az öröklétnyi tekintet tengerében viszont látni képmásodat. Milyen az arca, milyen érzéseket villant, mikor megpillant téged, a hazatért vándort, aki egy vagy a megszámlálhatatlan tömegből, de Neki mégis különleges és megismételhetetlen csoda.

Szemébe nézve lepereg előtted a közös út, amit Vele tettél meg. Minden nevetés és könnycsepp, minden seb és gyógyulás, minden kudarc és győzelem. És bár még nem láthattad Őt eddig soha sem, mégis olyan ismerősnek hat, mint egy régi barát akivel már a születésed előttről ismeritek egymást.

Mert mindig Ő volt ott melletted. Mindig Ő volt az, akihez kiáltottál, akinek néha elengedted, aztán megragadtad a kezét. De Ő mindig ott volt. Ő volt. És Ő lesz ezután is, az örökkévalóság végéig és azon túl. Szája mosolyra húzódik, keze kitárul, és magához ölel szorosan. Most már vége. Vége minden rossznak, és többé nem fogja semmi sem elrontani kapcsolatotok harmóniáját.


Hát nézz fel ma reggel reménykedve a tavaszi égre, mert nemsokára eljön az a nap! Nemsokára eljön az örök tavasz, az örök, véget nem érő élet Vele, akinek neve ott fénylik a homlokodon, mert Hozzá tartozol.