A gyermekkor vége
„amíg mindnyájan el nem jutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére és meglett emberré nem leszünk, Krisztus teljességének mértékében. Akkor nem leszünk többé éretlenek, akiket a megtévesztő emberi tanítás és a tévedésbe ejtő álnokság minden szele ide – oda hány és tovasodor. Inkább igazságban fogunk élni és szeretetben teljesen egybe fogunk nőni a fővel: Krisztussal.”
Efézus 4,14-15
Magam is érintett lévén könnyes szemmel, mégis boldogan néztem a ballagó diákok hosszú sorát. Vállukon tarisznyával, kezükben virágcsokorral, egymásba kapaszkodva sétáltak el előttünk, vendégek előtt. Volt, aki meg volt illetődve, volt, aki komolyan szemlélődött, de a legtöbben mosolyogva búcsúztak az iskolától. Tudták, a gyermekkoruk immár hivatalosan is véget ért, de az életük még csak most kezdődik. A tarisznya útravalói – a forint, a pogácsa, az emléklap – jelképesen mindent tartalmazott, amit az iskola útravalóképpen adhatott. Eszköz a megélhetéshez a megszerzett tudás, amiről számot is kell adni az érettségi vizsgán. A gondoskodó szeretet élménye és az emlékek. Ezek kísérnek utunkon.
A hitben is gyermekek voltunk egykor, és itt is fel kell nőnünk. Ahogy a világi életben az iskola, úgy a hitéletben gyülekezetünk nevelésünk, oktatásunk színtere. Itt tanultuk meg követni a mintát; jó esetben itt tanultunk meg „krisztuskodni” – mert az első keresztényeket is „krisztuskodóknak” nevezték. Kinőttünk már abból, hogy egymás példáit másoljuk, véleményünket megtanultuk keresztény módon megvitatni, hogy önállóak lehessünk, hogy egyedüli támaszunk már ne hitbeli apánk, anyánk, hanem Krisztus legyen. Ettől kezdve hitünk a gyakorlati életben vizsgázik, és a megszerzett tudást tudnunk kell alkalmazni próbáink során. Gyermek-bűneink, botlásaink már a múlté, a felnőttkor akadályai új kihívásokkal, hol kudarcokkal, hol sikerekkel várnak. Ahogy az életben a legnagyobb érdem értelmes, értékes, sőt a társadalom számára hasznos embernek lenni, úgy érdem a hitben igazként szeretni és szolgálni minden ránk szorulót.
