csütörtök, szeptember 10, 2015

Hazug ember, igaz Isten

„Szó sincs róla! Sőt azt kell mondanunk: Isten igaz, viszont »minden ember hazug«, amint meg van írva: »Igaz légy beszédeidben, és győzedelmes, amikor vádolnak téged.«
Pál levele a rómaiaknak 3:4

Miért mondja azt Pál, hogy minden ember hazug? Nem túloz egy kicsit? Nem dobja el a sulykot? Nem általánosít jogtalanul?


Kosztolányi Dezső egy novellája jut az eszembe (Házi dolgozat). Egy alkalommal Esti Kornél a 12 éves Pali szüleihez megy látogatóba. A felnőttek késő estig nyúló beszélgetése közben fölfedezi, hogy Pali szobájában még ég a lámpa. Bemegy hozzá, és kiderül, hogy a fiúnak egy házi dolgozatot kell írnia édesapjáról. Az amúgy kitűnő tanuló, zavartan csak egy üres, telepacázott lapot tud megmutatni Estinek.

„Ha most Pali meg tudná írni, ami valóban benne él, ő lenne a világ legnagyobb írója – akihez mérve Shakespeare csupa elcsépeltség, Tolsztoj silány gyermek –, a parttalan, korlátlan személyesség, melyet még nem határol a forma merevsége.” – mereng Esti a kínos csöndben. Végül megesik a szíve a fiún, és diktálni kezd:

„- Édesapám negyven esztendős. Magas, izmos, férfias. Fekete haja a halántékán már deresedik, homlokát az évek redőkkel vésték tele...

Pali gyorsan, hibátlanul ír. Minden mondat után rám tekint, lesve megváltó szavaimat. Én is belemelegszem, bátorságra kapok, már gondolkozás nélkül, pimasz szemtelenséggel diktálok:

– Arca jóságos. Mi is a második rész? Ja, a jelleme: Mondjuk egyszerűen, hogy: jellemes. Mindig egyenes, határozott. A szigort bölcsen egyesíti a jósággal. Ha elfárad az élet harcában, esténként családja körében találja meg a vigasztalást, s akkor a lámpa fénykörében felderül...

A befejezést már rábízom. Itt a szókratészi módszerrel élek.

– Remélem – mondom –, tudod, mivel tartozol édesapádnak?
– Hálával – válaszolt Pali gépiesen.
– Úgy van – bólintok –, hálával azért a sok szeretetért, azért a sok áldozatért, azért a végtelen sok...

Éjfél van, mire befejezzük. Akkor visszamegyek a társalgóba, barátaimhoz.

– Hát te hol voltál? – kérdezi Pali apja.
– A fiadnál.
– Mit csináltál?
– Neveltem őt – feleltem. – Az életre neveltem. Megtanítottam hazudni.”

Attól félek mindenki így van evvel. Ahogy fölnövünk, megtanulunk hazudni. Megtanuljuk, hogy mikor milyen szerepet várnak el tőlünk, és kitűnően el tudjuk játszani. Sőt, ezeket a hazugságokat olyannyira magunkévá tesszük, hogy sokszor mi magunk sem tudjuk, hogy kik vagyunk.

Pál azonban nem csak a „hazug emberről” ír, hanem az „igaz Istenről” is. Valamikor az embereket félelem fogta el az „igaz Istentől”, aki lesújt villámaival a „hazug emberekre”. Azóta persze nagyot fordult a világ, ma már sokan természetesnek tartják, hogy az emberek hazugok: „Hisz ilyenek vagyunk, nem tehetünk róla”.
Egyik vélemény sem ismeri Pál gondolatmenetét, aki ugyanebben a fejezetben a következőket írja:
„megjelent Isten igazsága (…) a Jézus Krisztusban való hit által minden hívőnek, (…) Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban lett váltság által” (3:21-24).
Mikor Jézus meghalt, magára vette a mi bűneinket, hogy mi igazak lehessünk. Hogy konkrétan fogalmazzak, a bűntelen Megváltó hazuggá lett, hogy a hazugság művészei üdvözülhessenek.
Így a ma reggeli rossz hír az, hogy hazug természetünket nem szabad elbagatellizálnunk. A jó hír viszont az, hogy Isten igazsága nem a haragvó, hanem az üdvözíteni akaró Atyát jelenti. A döntés ma reggel is a mi kezünkben van. Továbbra is hazugok maradunk, vagy hit által elfogadjuk Isten igazságát.