szombat, augusztus 09, 2014

Mi ez a vallásos arrogancia?

Mi az Istentől vagyunk: a ki ismeri az Istent, hallgat reánk, a ki nincsen az Istentől, nem hallgat reánk. Erről ismerjük meg az igazságnak lelkét és a tévelygésnek lelkét.
1 János 4:6

Igazság! Hol az igazság? Tévelygés! Ki tévelyeg? Engem az Isten küldött! Valóban? Ha nem hiszel nekem, magát az Istent is visszautasítod. – Milyen elképesztő és arrogáns minden ilyen mondat, nemde? Rossz leírni, rossz hallani. De mi a helyzet mindezzel?

A vallások közötti egyeduralomra való törekvés napjainkra már annyira kiverte a biztosítékot, hogy az emberek többsége képtelen a toleranciára. Nem véletlen, hogy az utóbbi pápák is (II. János Pál és I. Ferenc) azért váltak népszerűvé, mert nagy erőfeszítéseket tettek, tesznek a vallási megbékélésre más felekezetekkel. Divat lett a Krisztusban mind egyek vagyunk – kifejezés használata a keresztények között, az Istenhit összeköt minket – szóhasználat pedig másokkal kapcsolatosan. Az ökumenizmus felsőfoka pedig a hegycsúcsra minden oldalról fel lehet jutni valahogy, de a lényeg, hogy odafent mind találkozunk! A Minden különbség elválaszt, ezért minden, ami megkülönböztet, ha a másiknak nem tetszik, rossz – gondolat odáig vezet, hogy lassan valóban egységes transzcendens masszává olvad a hit útja az ember számára. Hiszen, ha minden úton célba érünk, akkor teljesen mindegy merre megyünk, nem? Nem félünk attól, hogy végül teljesen összezavarodunk, elvesztjük az identitásunkat (amit a különbségek határoznak meg leginkább) és teljesen eltévedünk.

Természetesen én is hiszek abban, hogy arra lehet építeni az egyházak közötti párbeszédben, ami közös. De abban is hiszek, hogy csak olyan különbözőséget szabad, sőt szükséges feladnunk, ami nem Istentől való. A múlt borzasztó hibái miatt nem szabad tönkretenni álságos megalkuvásokkal a jövőnket. Legnagyobb hibánk, hogy míg az elvekért, a különbségért az első keresztények szeretettel élve készek voltak önmagukat is feláldozni, addig utódaik, a hatalmukkal visszaélve, ugyanezért készek voltak mások életét elvenni. De aki az egyháztörténelemben járatos, az tudja, hogy más, nem keresztény egyházak is hasonló utat jártak be. Sőt, napjainkban is beszélhetnénk arról, hogy néhány, nem keresztény többségű ország milyen toleranciával fordul más vallások békés misszionáriusai felé…

Mi akkor a megoldás? János kijelentése nagyon kategorikus: Mi Istentől valók vagyunk: aki ismeri Istent, az hallgat ránk, aki nem Istentől van, az nem hallgat ránk. Erről ismerjük meg az igazság lelkét és a tévelygés lelkét. – minden más lehetőséget kizár. (Hasonlóan Jézushoz: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, csak én általam!”) Az apostol szavaiban azonban nem azon van a hangsúly, hogy MI VAGYUNK AZ ISTENTŐL, hanem azon, hogy AKI ISMERI ISTENT! Ugyanis az Isten megismerhető, ahogyan az igazság is megismerhető és így a különbségtétel is végrehajtható, csak meg kell találnunk az alapját. Véleményem szerint ez egyszerű. Keresztények között legyen ez az alap a Szentírás, hiszen minden keresztény vallja, hogy hitének alapja. Ezért a kereszténység egységét a Biblia alapján lehet, sőt szabad csak létrehozni. Más vallásokkal kapcsolatosan is csak azt ajánlhatom, hogy mindegyik közösség szent iratai alapján hasonlítsuk össze azok istenét. Vagyis, ítéljük meg a keresztényekét a Biblia alapján, az iszlámét a Korán alapján, és így tovább. És végül látni fogjuk a különbséget és dönthetünk. Amikor pedig megbizonyosodtunk, mert ez lehetséges, akkor hallgassunk az igaz szóra!