Isten vigasztalása


"Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket: Jeruzsálemben kaptok vigasztalást!"

Ézsaiás 66:13

Mindannyian voltunk gyerekek és talán mind emlékszünk egy élményünkre, amikor úgy istenigazából neki voltunk keseredve valami miatt, hogy senki sem volt képes megvigasztalni bennünket, csak az édesanyánk.
Nekem ilyen volt az első nagy gyerekkori szerelmi csalódásom. Emlékszem, minden egyik pillanatról a másikra változott meg. A kislány nem messze lakott tőlünk és a húgom barátnője volt. Édesek voltak a közös játszások és a séták, a titkos találkák. Persze semmi rosszra nem szabad gondolnotok, valóban kicsik voltunk még, kisiskolások. De ennek ellenére, amikor vége lett számomra olyan volt, mintha megállt volna az élet, összedőlt volna a világ és rám csak rám szakadt az az akkor még ismeretlen fájdalom, amit felnőtt fejjel is nehéz elhordozni, nemhogy kis kölyökként felfogni, megérteni. Amikor édesanyámat megláttam épp a torkomat szorongatta, a szememet égette, az arcomat pirította. Egyszerre éreztem dühöt és szomorúságot, szégyent és elesettséget. Anyukám csak annyit kérdezett: Mi történt? - és belőlem csak kitört a zokogás és rázta-rázta a vállam, az egész testem. Szememből ömlöttek a könnyek, ő meg odajött, meleg puhaságával megölelt, a hajamat simogatta, a homlokomat puszilgatta. Nincs semmi baj, Lacika! Ne sírj, nincs semmi baj! - mondogatta gyengéden. Én meg elmondtam neki mindent és ő megvigasztalt engem. A romokba dőlt világom pedig új és ép lett megint. Igen, ilyen csodára volt képes az édesanyám és ezért izgalmas, hogy Isten az Ő vigasztalását az anyai vigasztaláshoz hasonlítja.  Mert az is mindig egy csoda. Felnőttként, mivel erősebbek lettünk, sokkal ritkábban éljük meg világunk összeomlását. Ugyanakkor sokkal kevésbé hiszünk abban, hogy a dolgok helyreállhatnak. Ha megszakad egy kapcsolat, gyakran búcsú a vége, hogy a rosszabb-, nehezebb dolgokról ne is beszéljünk. Isten viszont azt mondja nekünk, hogy Ő az, Aki valódi vigaszt tud nyújtani, Aki fényt tud gyújtani nekünk a legnagyobb sötétségben is és vissza tudja adni nekünk a reményt. Így végül felnőttként is békére lelünk és elhal a zaklatottságunk. Mint ahogy Túrmezei Erzsébet ír erről, olyan szép szavakkal:

"...S Valaki mindig vár.
Mert Jézus mindig, mindenütt ott van.
Ott a zajban, a mindennapokban,
küzdelmekben, és feladatokban,
ott szenvedésben és kisértésben,
hogy felemeljen, őrizzen, védjen,
hogy tanácsoljon, segítsen, áldjon,
átvigyen tűzön és akadályon,
új erőt adjon új kegyelemben.
Mindenütt mindig vár,
de százszorosan vár ránk – a csendben!"
/Túrmezei Erzsébet: Ahol ránk Krisztus vár - részlet/