Menj nyugodtan!

„Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el;
János szerinti evangélium 6. fejezet 37. vers



Vannak olyan személyek, akik az első pillanattól bizalmat ébresztenek a másikban. Remélem, mind ismerünk ilyen férfiakat vagy nőket. Nem olyan rég megismertem valakit, aki a 60-as évei vége felé, de legfeljebb a 70-es évei elején járhat. Az egyik legkedvesebb ember, akit valaha megismertem. Egyszerűen árad belőle a szeretet és valahogy jó érzéssel tölt el, ha beszélgethetek vele néhány percet. Észrevettem, hogy nem csak én vélekedek róla így, hanem még sok más fiatal is, akikkel együtt járok a gyülekezetbe.

Van ebben a mai részben mégis valami kettősség. Az evangéliumban azt olvashatjuk, hogy: „akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám”. Ez egyfajta keretet ad. Úgy, hogy kijelenti, hogy csak azt teszi, ami megegyező az Atya akaratával, valamint az ember és Isten helyzete is megjelenik. Szükség van arra, hogy az ember is kifejezésre jutassa akaratát. Így világosan látszik, hogy Jézus nem a maga küldetésében, és akaratában van, hanem azt teszi, amit Atyja kér Tőle, és látszik az is, ahogyan Jézus az ember mögött is ott van a döntésében. Ez az egy vers is összekapcsol minket a Föld Teremtőjével és Jézus Krisztussal.


Ha Krisztus jelleme uralná az életünket, akkor az a vonzerő áradna belőlünk, ami másokat megnyugtatna. Nem arra van szükség, hogy mindig legyen egy jó csípős naprakész mondatom a másiknak a Bibliából, vagy máshonnan, hanem az, hogy életünkkel olyan vonzóvá tegyük a Mestert, ami ellenállhatatlanná teszi Őt. Amikor a Jézus hívta a kisgyermekeket, nem féltek tőle, nem bujkáltak, mert érezték, hogy biztonságban lehetnek nála. A környezetünk számára mennyire biztonságot adó a jelenlétünk? Vagy mennyire félelmet kelőek a szavaink? Aki Krisztushoz megy megértésre és elfogadásra talál, ahol nincs előítélet, sem megvetés azért, amit tettél.