péntek, július 31, 2015

Isten nem személyválogató

Éppen ma 50 éve, hogy a nagypapa, a fia és az unokája ott állt egy népes kis csapattal Győrben, az uszodában. Mindhárman meghallották Jézus hívását és döntöttek mellette. Elérkezett a keresztség pillanata. Megható volt. Emlékezetes. Isten valóban nem személyválogató. A nagy mélységben szólította meg egyiküket, másikukat az ÉLET indulásánál, a harmadik még szinte gyermek volt. Isten nem személyválogató. 

„A szíveket ismerő Isten bizonyságot tett mellettük, mert nekik éppen úgy megadta a Szentlelket, mint ahogy nekünk is, és semmi különbséget nem tett közöttük és közöttünk, mert a hit által tisztította meg a szívüket.” 
Apostolok cselekedetei 15. rész 8-9. vers

Elgondolkodtam. Mi történt azóta? Eltellett ötven év! Csaknem egy emberöltő. S mivel én vagyok az a „szinte még gyermek” – számot vetettem magamban, hogy az az Isten, aki elhívott 50 évvel ezelőtt – ma vajon hogyan lát engem? Növekedett a hitem? Erősödtem? Beváltottam hozzám fűzött reményeit? Tökéletes volt az életem átadása? Nem tartottam meg magamnak belőle egy picike részt, amihez azt mondom: ezt azért már Te sem akarhatod Uram! Most kérlek, fordulj el, mert bűnbe fogok esni. Merthogy az olyan jól esik. Hogyan tekint rám az én mennyei Atyám? Kaptam egy sanszot, ahogy Te is kaptál. Mit tettünk vele? Betöltöttük azt a célt, feladatot, amit nekünk szánt?
Hiszem és vallom, hogy az az Isten, aki nem személyválogató, aki mindezidáig megtartott, aki alkalomról alkalomra új lehetőséget adott – ma is a helyén van. Szeret engem éppúgy, ahogy szeret téged. Aki megadta a Szentlelket, és nem vonta vissza, aki bizonyságot tett az angyalok előtt rólad és rólam, az az Isten mérhetetlenül vágyik már a nagy találkozásra velünk. Határozd el ma, hogy még szorosabbra fonod karodat Jézus karjába! Határozd el, hogy az Ő erejével ellenállsz a közömbösségnek, a fásultságnak. Határozd el, hogy találkozni akarsz vele. Én is ezt teszem! Akkor hát előre!
Itt találsz egy kedves éneket és egy verset.


NŐTTÉL-E GYERMEKEM?

Atyámnak műhelyében egy ajtót ismerek,
Mit néma áhítattal szemléltem, mint gyerek,
Atyám kezével írva rajt  sok jel és vonás
Értelmét csak mi tudtuk, de meg nem érti más.
Mi gyermekek, ha néha betévedtünk ide,
Tanulmányozni kezdtük a sok jelt ízibe.
Világosan kitűnt itt sok érdekes adat,
Hogy évről-évre mennyit nőttünk egy év alatt.
S kedvünket még fokozta, ha - mint tette apánk,
Irónt s vonalzót véve, a mérést folytatánk,
S befutva jó anyánkhoz, újságoltuk a hírt,
Hogy íme, mind a hányan nagyot nőttünk megint.
- De egyszer - míg anyámnak jelentést így teszek,
Hogy én már innen-onnan felnőtt ember leszek,
Furcsán mosoly’g reám, s így szól: "Oh mondd nekem,
Vajon, mint "lelki ember", nőttél-e gyermekem?"

Növekszünk mind a korban, míg évet év követ;
Hogy életünk mulandó, s a vég felé siet,
Azt minden óra jelzi, - használjuk jól ki hát,
Mert éltünk itt rövid bár, - örök lesz odaát.
Krisztus kertjébe vagy már beplántálva te itt,
Élted meghozza-e a Lélek gyümölcseit?
Figyeld meg, hogy Megváltód lágyan és csendesen
Megkérdi minden este: "Nőttél-e gyermekem?"

Ájtatosan figyelve hallom anyám szavát,
Érzem, hogy amit most mond, mélyen szívembe vág,
És bár sok jó tanács üres szó volt nekem
Ez egy szót nem felejtem: "Nőttél-e gyermekem?"

A nagyvilágba mentem, hogy férfivá nőttem,
S szülőföldemre vissza évek multán jöttem.
S hogy ím leszáll az este, és minden elpihen,
Anyám megszólít halkan: "Nőttél-e gyermekem?"
Mint egykor volt, a szíved jó föld-e még vajon,
S van, amit elvetettem, áldás a jó magon?
Üres vagy telt kalász-e, mit élted megterem,
Belső hitéletedben nőttél-e gyermekem?"

Oh drága szent örökség, anyám mit rám hagyott!
E szó az élet útján folyvást felém ragyog.
S nem hagy lankadni, esni, ha sötét estéken
Hallom az Úrnak hangját: "Nőttél-e gyermekem?"
                                      (Németből fordította:
                                           Vargha Gyuláné)




Készíts saját weboldalt ingyen: http://www.webnode.hu