szerda, február 19, 2014

Szenvedni Krisztusért



„Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek.”
(Péter első levele 2. fejezet 21.vers)

Nemrég egy bibliaismereti előadásra készülve több, az első századok keresztény mártírjairól szóló anyagot gyűjtöttem. Egyrészt megdöbbentő, másrészt felemelő volt olvasni a Jézus iránti önfeláldozás eme történeteit.

Az egyik egy olyan keresztényről szólt, aki nem volt hajlandó megjelenni a császárimádás ünnepén, sőt azt vallotta, hogy számára a császár csak egy halandó ember, amiért is a város tanácsa kíméletlen halálra ítélte.

Elrendelték, hogy mikor nyilvánosan kivégzik, végtagjait és fejét vágják le és elrettentésül vigyék el és akasszák fel a környék kisebb településein.

Ez ítélet hallatán a keresztény boldogan mosolygott és így kiáltott fel: bárcsak lenne elég testrészem, hogy az egész világon bizonyságot tehetnék arról a Jézusról, akiért meghalok.

De milyen távol áll tőlünk ma ez a történet! A magát kereszténynek valló modern, kényelmes világunk nem vágyik szenvedésre.

Hiszen ki akarna magának bajt, kellemetlenséget, ellenségeskedést azáltal, hogy ragaszkodik Isten elvárásaihoz? Nem szól szánk, nem fáj fejünk, szól a mondás, így jobb, ha inkább nem is tudják rólunk, hogy templomba járunk, hogy imádkozunk, hogy olvassuk a Bibliát.

Keresztényként csak akkor vagy vonzó, ha jótékonysági akciók vannak, ha mindig happy vagy, ha elfogadod a másságot, ha tudod, kire kell szavazni, stb. A lényeg: ne feltűnősködj, ne különcködj! Állj be a sorba!

Ez a könnyebb. De tényleg ezt akarod? Langyos, elvtelen és értelmetlen életet?

Vagy vállalod, hogy ’krisztusi’ vagy, hogy akarod úgy szeretni környezetedet, ahogy Jézus is tette, önmagát adva a bűnösökért, köztük érted is, és erről (nem a hangos prédikációtól, nem a hallelujázó dicsőítésről), csakis erről ismeri meg a világ, hogy:az Övé vagy

Mert erre vagy elhivatva.