kedd, január 21, 2014

Tűzeset




„Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van.” 

       Zsidókhoz írt levél 10:35 







Egy nagyvárosban egyszer tűz ütött ki egy emeletes bérházban. Az emberek kiabálva rohantak ki az épületből.
Fekete füst árasztotta el a folyosókat, és forró lángok csaptak fel a lépcsőkön. Hangos riasztó csengett mindenhol.
Tűzoltóautók érkeztek.
Miközben a tűzoltók kihúzták a gumitömlőket, az emberek segítettek nekik az égő háznál.
Az utcáról felívelő vízsugár elmosta a téglákat és a vakolatot, a virágosládákat és a légkondicionálókat, az ablakokon kívülre kiterített ruhákat. A tűzlétrákon rémült emberek tolongtak.

Az épületből hamarosan mindenki kimenekült egy kicsi lány kivételével. Ott állt a szobája törött ablakánál, és kiabált a körülötte gomolygó sűrű füstön keresztül.
Miért nem szaladt le a többiekkel együtt?
Miért nem hagyta ott a lakást, és keresett valakit, aki segíthetett volna neki kimenekülni?
Azért mert vak volt, és túlságosan rémült volt ahhoz, hogy tudja, mit kell tennie.
"Papa, papa!" - kiáltotta újra és újra.
Az édesapja elment a boltba, és nem tudott a tűzesetről.
"Kislány!" - kiáltotta lentről a tűzoltó.
,.Van egy kifeszített hálónk, amit erős emberek tartanak.
Ugorj bele! Ugorj!"

A vak kislány tudomást sem vett a tűzoltó kéréséről. Csak állt ott sírva, és az édesapja után kiabált, miközben a lángok egyre közelebb és közelebb kúsztak.
Az ágya már égett, és néhány perc múlva már a feje feletti függönyök is tüzet fognak.
"Papa, papa!" -- kiabálta, és könnycseppek potyogtak világtalan szeméből.

Éppen akkor egy férfi rohant a sarok felől, és eldobta bevásárlószatyrait. Látta a tűzoltóautókat és az embereket, akik igyekeztek ellenőrzésük alá vonni a dühöngő poklot. Látta a recsegő-ropogó lángokat és a belül égő épületet. És látta az ablakpárkányba kapaszkodó kislánya sápadt és könnyes arcát. Abban a pillanatban vette észre azt a nagy hálót, amelyet erős emberek tartottak. Felnézett a kislányra és azt kiáltotta:
"Édesem, itt a papa! Ki kell ugranod! Azonnal ugranod kell!"

A kislány hirtelen megnyugodott. Már nem kiabált, hanem elmosolyodott.
"Rendben, apa!" - kiáltotta, s ezzel kiugrott.
Annyira nyugodt volt, annyira bízott abban, hogy édesapja soha nem hagyná, hogy baja essen. Ezért kiugrott a hálóba, és ebben a négy emeletnyi esésben csontja sem törött, de még az izmai sem rándultak meg. Maradéktalanul bízott az édesapjában.
Amikor meghallotta a hangját, pontosan azt csinálta, amit édesapja kért tőle.
Ez a bizalom, ez a hit megmentette az életét.

Nem tudom, a kedves olvasóval hogy van ez, de néha úgy érzem magam, mintha vak lennék.
Nem úgy értem, hogy nem látok semmit, hanem hogy sokszor nem értek dolgokat.
Sokszor kérdezem magamtól azt, hogy "miért?".
Miért halt meg a barátom?
Miért veszítette el az az ember a munkáját?
Miért van olyan sok betegség ezen a világon?
Miért nem tudok megcsinálni mindent, amit szeretnék?

Azután elolvasom a Bibliámat és azt találom, hogy Isten újra és újra azt mondja nekem, hogy:
"Laci Itt van a te mennyei Atyád. Minden rendben lesz, csak higgy (bízz) bennem. Gondodat viselem, ha hallgatsz szavamra és követed utasításaimat."
Félelmem és bizonytalanságom ilyenkor hirtelen eltűnik. Így beszél hozzám Isten. Ő senkit sem hagy magára. Ezért megnyugszom, és hagyom, hogy szeretetének erős karjai átöleljenek.

Nincsenek megjegyzések: