csütörtök, szeptember 05, 2013

A Szabadító

"Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?
Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!..."
Rómabeliekhez írt levél 7:24-25a

“Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem .” (E. Kant) E sorokat olvasva azon tűnődöm, hogy hová lett a világból a XVIII. század emelkedettsége?

Én nem jutok el a csillagokig. Fogok egy darab követ és akármekkora erővel hajítom is felfelé, visszahull. Ugorni még ilyen magasra sem tudok. Persze az emberiség szintjén kicsit jobban állunk: már jártunk a Holdon...

Én nem csodálkozom már semmin sem. Ami megtörtént az elmúlt kétszáz évben, az minden képzeletet felülmúl. Az erkölcsi törvény elhalványult, vagy talán ki is kopott az emberiségből? Önmagamban is keresem, és amikor a leginkább támaszkodnom kellene rá, cserben hagy...

Ahogyan a gravitáció visszavonzza a követ, ugyanúgy kimagasló erkölcsi teljesítményeimet is hamar követi a hanyatlás.

Próbálkozzam kitartóbban? Gyakoroljak többet? Imádkozzam gyakrabban? Én maradok itt a földön, a vágyaim pedig verdesik a csillagokat. Minél nagyobbat álmodom, annál nagyobb az űr valóság és vágy között.

"Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?"

"Először sírsz. 
Azután átkozódsz. 
Aztán imádkozol. 
Aztán megfeszíted 
Körömszakadtig maradék-erőd. 
Akarsz, egetostromló akarattal – 
S a lehetetlenség konok falán 
Zúzod véresre koponyád. 
Azután elalélsz. 
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. 
Utoljára is tompa kábulattal, 
Szótalanul, gondolattalanul 
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: 
A bűn, a betegség, a nyomorúság, 
A mindennapi szörnyű szürkeség 
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! 
S akkor – magától – megnyílik az ég, 
Mely nem tárult ki átokra, imára, 
Erő, akarat, kétségbeesés, 
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég, 
S egy pici csillag sétál szembe véled, 
S olyan közel jön, szépen mosolyogva, 
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar, 
Akkor – magától – minden elcsitul, 
Akkor – magától – éled a remény. 
Álomfáidnak minden aranyágán 
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem."
(Reményik Sándor: Kegyelem)

Köszönöm Neked, Jézus!