szerda, július 25, 2012

Az apostol aggodalma


„Mert isteni buzgósággal buzgok értetek; hisz eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy mint szeplőtlen szüzet állítsalak a Krisztus elé. Félek azonban, hogy amiként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől.”
 (Korinthusbeliekhez írt második levél 11. fejezet 2-3. vers)

Hallottad már: - Én úgy félek a jövőtől. Mi lesz belőled? - Hova fognak ilyen bizonyítvánnyal felvenni? - Miből fogunk megélni? - Mi lesz, ha…? Én ezt csak azért mondom, mert aggódom érted.

Aggódom, de nem teszek azért semmit, hogy a helyzet megváltozzon, egy-két odavetett szón kívül nem szakítok időt és energiát arra, hogy veled közösen keressük meg a megoldást és együtt induljunk el afelé.

Őszintén be kell valljuk, ilyenek vagyunk a gyülekezetben is. Elmondjuk, hogy XY mit csinált, vagy hogy ezt vagy azt másképp kéne csinálni, de amikor azt mondják; - Igazad van, örülök, hogy ennyire aggódsz XY testvér, a gyülekezet sorsa miatt, légy szíves menjél el hozzá és imádkozz vele, segíts neki, vagy az imateremben köszöntsd te a vendégeket, készítsd el a megfelelő hőmérsékletű vizet a lábmosáshoz, énekelj, szavalj…

Mi a válasz? Te is tudod.

Az apostol aggódása más volt. Nemcsak odavetett egy darab bőrre, vagy papiruszra néhány dorgáló megjegyzést a gyülekezet viselkedéséről, hanem megmutatta nekik a megoldást is. „kiváltképpen való utat mutatok néktek” (1Kor.12:31)

Sőt a szavakon és a jó tanácson kívül, az akkori utazási viszonyok mellett, nagyrészt gyalog meglátogatta még egyszer őket, s amikor őt bebörtönözték, munkatársai közül küldött valakit üzenetével Korinthusba.

Bizony ehhez fogható mennyei Atyánk miattunk való aggodalma is. Nemcsak üres sopánkodás: „Hol vagy Ádám?” „Mi lett veled gyermekem?” Nála előbb készül el a megoldás és csak utána szól. S ez egymással való kapcsolatainkra nézve példa kell legyen ma is számunkra, ahogy János írja:

„Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért. A kinek pedig van miből élnie e világon, és elnézi, hogy az ő atyjafia szükségben van, és elzárja attól az ő szívét, miképen marad meg abban az Isten szeretete? Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal.” (1Ján.3:16-18)