szombat, október 29, 2011

Állandóság

„Istenem, te tanítottál ifjúkorom óta, mindmáig hirdetem csodáidat. Istenem, ne hagyj el késő vénségemben sem, míg csak hirdethetem hatalmadat, nagy tetteidet a jövő nemzedéknek. Istenem, igazságod a magas égig ér, mert hatalmas dolgokat vittél véghez. Van-e hozzád hasonló, Istenem?”

Zsoltár 71,17-19

Még alig pirkadt, amikor az öregember szeme már nyitva volt. Nem azért, mert jeles nap volt a mai - jön az unoka -, hanem mert már régóta a nappal feküdt és a nappal kelt. A madarak már bátran énekelték reggeli éneküket, amikor bedugta a lábát a meleg papucsba és kicsoszogott a „fürdőszobába”. Az este odakészített fazék alá gyújtott, hogy melegedjen a víz. Amíg a rőzse barátságos pattogását hallgatta, leült a hokedlire, a konyhaszekrényről elvette a szemüvegét és a Bibliáját. Mielőtt kinyitotta volna, lassan az arca elé emelte és megszagolta. Élvezte az öreg könyv bőrkötésének illatát. „Bárcsak az én imám is ilyen jó illat lenne most Neked, Uram!” – gondolta. Eszébe jutott, hogy a feleségétől kapta a Szentírást, amikor még udvarolt neki. Eszébe jutott az asszony mosolya. „Vezessen ez téged, amíg csak élsz” – mondta akkor, és ő megfogadta, mindennapi kenyere lett, mindennapi öröme. Mindig megadta neki előre a nap nyugalmát a könyv illata, a könyv szava és az imádság, ami -ahogy öregedett- annál hosszabb lett. No, nem is annyira a szavak sokasága, hanem a csend a szavak között. Hallgatta az Isten válaszát. Már rég megtanulta, hogy ezt ne a fülével, hanem a szívével tegye.

- A fülével az ember sok mindent meghall, amit nem kellene, de a jóra oly kevesen figyelünk.

Észre sem vette, hogy ezt a mondatot hangosan mondta, csak a macska emelte fel a fejét a sparhelt melletti széken, de hogy nem szóltak hozzá, visszaaludt. Az olvasásból és az imából a víz forrásának zaja zökkentette ki. Áment mondott, letette a Bibliát a helyére, rá a szemüveget, majd egy nagyobb bögrével először forró, majd hideg vizet öntött a lavórba. Gyors, begyakorolt mozdulatokkal mosdott, semmit sem tett feleslegesen. Bement a szobába, felöltözött, és csak amikor újra a konyhába lépett, tört rá a magány. A felesége - amíg élt - ekkorra már megterítette az asztalt és elétette a reggelit. Mindig ügyes, tűzről pattant volt. Most egyedül végezte mindezt, egyedül terített, egyedül mondott áldást és egyedül is evett. De ma másképpen lesz, ma jön az unoka, aki most tanult meg olvasni. Már elkészítette az ajándékot, a Könyvek Könyvét bőrkötésben, és be is csomagolta.

Délben megállt az autó a kapu előtt és a régi ház megtelt élettel, mint régen. A fia, a menye és az unoka társaságában csak úgy röpült az idő. Már búcsúztak, amikor eszébe jutott.

- Majd' elfelejtettem az ajándékod – és sietett a szobába a nagyszekrényhez.

- Tessék, fogadd szeretettel! Vezessen ez téged egész életedben, ahogy engem is vezetett! – nyújtotta a gyermek felé, aki izgatottan kibontotta azt a csomagból. Az arca elé emelte a könyvet, és mielőtt kinyitotta volna, áhítattal megszagolta.

- Köszönöm szépen, Papó! – mondta, és megölelte.

A nagyapa szeme megtelt könnyel, de nem lehetett tudni, hogy az öleléstől, vagy az azt megelőző, önkéntelen, gyermeki mozdulattól.