szombat, május 28, 2011

Fel a fejjel!

"Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért."

1Jn 3,16

Az önzetlenség legmagasabb foka az önfeláldozás, de mi késztet erre valakit? Képzeld el a történetet:

Az ellenség rohamozza a vár falait, számuk annyi, mint a tenger habja. A hősök hiába aprítják őket, egyiket a másik után, mert egyre csak jönnek, nem törődve a rájuk váró halállal. Arcukon és szemükben a vad elszántság és a gyűlölet mind ellenetek irányul. Ők győzni akarnak és semmi sem számít már. A sok borzalom, ami a csatában körülvesz, mindenkit érzéketlenné tesz, csak robotok harcolnak. A védők száma egyre fogy, így nő közöttük az elkeseredettség. „Csak tartsd a vonalat!” – jár a fejedben. A vállad szinte összeér a bajtársadéval, mert mindketten tudjátok, ha az ellenség mögétek kerül, meghaltok mind. A vár falai és bástyái, mint hullámtörők a kikötőben, állják a hadsereg erős ostromát. A küzdelem sokáig áll a holtponton, egyik fél sem bír a másikkal. Aztán tőled távolabb történik valami, egy magyar zászló hullik alá a mélybe, majd kicsit később egy másik követi. Az ellenség lélektani hadviselést folytat. A zászlókat pusztítja, hogy sajátjait tűzze a helyébe, jelezve sikerét. De egyelőre nem sikerül. A bajtársak ordítva biztatják egymás mindkét oldalon. Ők kapcsolnak először. A mélyben újabb létrák szegeződnek a falhoz, mindegyiken lófarkas török zászló tör a magasba edzett harcosok kezében. Olyan sokan vannak, hogy a meggyengült egysoros oszlop nem bír velük, hiába igyekeznek. Egyiket a másik után törik el és dobják le a hordozójával együtt, de az egyikük túl erős. Senki nem tud győzni ellene a párbajban. Izmos karja jobbra- balra vág, szemében az őrület szikrája lobog. Már egy magyar zászló sincs azon az oldalon és a védők elfogytak. Rikkantva emeli magasba zászlaját, hogy kitűzze. A pillanat most szinte egy örökkévalóságnak tűnik. A hősök karja megáll a levegőben, a védők szívébe rémület költözik. „Végünk” – gondolják. Aztán egy kicsit távolabbról mozdul valaki. Nagy lendületet véve vetődik a törökre, szorosan megragadva őt. Együtt zuhannak a mélybe. A közös halálba. Döbbent csend, majd mindenki ordít. De ez az ordítás erőt ad a védőknek. „Valaki közülünk feláldozta magát értünk, már nem veszhetünk el!”

Dugovics Titusz régi története beleitta magát közös magyarságtudatunk emlékezetébe. Kevesen tudják, hogy értünk most egy épp ilyen kegyetlen lelki harc folyik. Az ellenség, Sátán és angyalai, mindent megtesznek, hogy mindannyiunkat elpusztítsanak. Mi emberek nem is tudunk sokáig ellenállni és a belső falaink omladoznak a kísértő ostromok alatt. Az ellenség mindent megtesz, hogy kitűzhesse zászlaját: „Ez az ember is az enyém, mert istentelen!” De ekkor jön egy Hős, Aki az égből szállt alá, emberré lett. Minden isteni hatalmát letette, hogy velünk és értünk küzdhessen. És pontosan az utolsó pillanatban, akkor, amikor már úgy tűnik, mindennek vége, önfeláldozó halálával kivívta a győzelmet a kereszten. Mégis van remény! Van menedék, van út vissza Istenhez! Nem vagyunk elhagyottak, elveszettek, kárhozottak, mert Krisztus győzött! Hát fel a fejjel!