csütörtök, november 19, 2009

Belső küzdelem

"Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn."
Pál levele a rómaiakhoz 7:19-20

Kognitív disszonancia a neve annak, amikor két vezérlő elv, ugyanazon időben, ugyanabban a kérdésben küzd az irányításért a gondolatainkban, amelyek utána a cselekedeteinket határozzák meg. Hogyan döntsek? Mindkét elv valamilyen szempontból jónak tűnik, melyik legyen a meghatározóvá?

A bűnt nehéz felismerni első pillantásra, mert mindig olyan ruhában fog jönni, aminek ez a felirata: „Ez neked jár”, vagy „Jól jársz vele”, vagy „Legyél Te is olyan, mint a többiek”. A bűn sohasem őszinte, mindig púderezi magát. Ha igazat mondana, nem csak részigazságot, akkor a cigarettareklámban tüdőrákban haldokló embereket kellene mutatnia, a „ne fedd a gyereket, majd eldönti, mi a jó neki” filozófiát hirdetők pedig megmutatnák az elítélteket a legszigorúbb börtönökben. De ez nem fog megtörténni, mert a bűntől nem várhatjuk el, hogy megjavuljon, ha mi – akik magunkat mindig a jók közé soroljuk – sem akarunk sokszor őszintének lenni a bűneinket illetően, mert akkor változnunk kellene.

A belső küzdelem a bűn Földre való bejövetele előtt ismeretlen volt. Csak két ember mondhatta el magáról ezen a bolygón, hogy ismeri azt az érzést, amikor nem folyik küzdelem a lelkében egy döntéshelyzet előtt. Sajnos ők megismerték azt is, amit mi mindannyian tapasztalunk, a vívódást és birkózást a lélekben. Ádám és Éva bűne után a mi osztályrészünk a küzdelem lett, és még ennek örülhetünk is. Ugyan miért? Mert a bűnnek nem természetes, hanem – isteni közbeavatkozás révén – természetfeletti következménye a vívódás a lélekben. A bűnnek logikus következménye az, ha az ember szüntelenül a bűnben él, ez természetes neki, és nem vágyik ki ebből az állapotból. Isten nélkül a bűneset után a lehető legkényelmesebb és legtermészetesebb az lett volna az embernek, ha vétkezik. De Isten hozott egy végzést ennek elkerülése érdekében. Ez a kegyelem! Bár fájdalmas, amit gyógyszerként kaptunk, de elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember életben maradjon és majd örök élete lehessen.

Nem jó a fájdalom, de jobb a teljes pusztulásnál. A fájdalom akadályozza meg a teljes pusztulást. Felfoghatatlan kegyelem az, amit Isten mondott a bűneset után az emberpárnak és a kígyónak: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod.” (1Mózes 3:15) Bár a mondat első felét inkább Isten átkai között emlegetjük, de az áldások közé kellene őket emelni. Ez az ellenségeskedés okozza azt a sok vívódást és gyötrődést, amit azok éreznek, akiknek nem a „minden mindegy” elv szerint élnek. De ez az ellenségeskedés gondoskodik arról, hogy az ember ne érezze jól magát a bűnös létformában, hogy megkaphassa azt, amit Isten kínál a teljes gyógyuláshoz, amit csak akkor adhat nekünk, ha mi magunk is akarjuk.