szombat, június 25, 2011

Egy ima három oldala

Uram, te vagy osztályrészem és poharam, te tartod kezedben sorsomat.

Zsoltár 16,5

Megfigyeltük-e már, hogy a bölcsességirodalom egyik jellemzője, hogy szűkszavúan, sokszor egy mondatban, komoly élettapasztalatot, fontos tanulságot képes megfogalmazni. Ebben a rövid imában Dávid három fontos gondolatot is elmond, ami mindannyiunknak tanulsággal szolgál. Istent, az ő Urát a maga osztályrészének, poharának nevezi, és végül elismeri, hogy sorsa Isten kezében van:

1. Isten az én osztályrészem.

Ami, Aki nekem jutott. Legkisebb fiúként hamar meg kellett tanulnia, hogy ő csak bátyjai után következhet a családban. Az akkori tradíciók szinte szolgasorba helyezték Dávidot. Ezt is tette, atyja nyáját, bátyjai örökségét őrizte kint a mezőn. Mindenből – házból, vagyonból, állatokból, de még ruhából is – először testvéreinek jutott, ő – a legkisebb fiú – csak a végén következett. Számára nem maradt más, csak az Isten közelsége, a törvénye által juttatott örökrész – ami nem volt valami sok.

Mi is sokszor érezhetjük magunkat legkisebbnek, akinek be kell érnie a maradékkal. De ha így is van, ne feledjük: Krisztusban megnyertünk mindent!

2. Isten akarata a pohár, amit ki kell innom:

Mennyire tele lehetett várakozással, tettrekészséggel Dávid, amikor Sámuel felkente királynak, de még saját családja sem vette komolyan. Amikor kitört a háború a filiszteusokkal, őt megint csak otthon felejtették a birkák mellett. Hosszú éveknek kellett eltelnie és sok-sok próbán kellett túljutnia ahhoz, hogy valóban király legyen. De Dávid soha nem lázadt sorsa ellen, elfogadta azt úgy, ahogy Isten neki szánta.

Mi is tele vagyunk életünk elején várakozással, tervekkel. Tettrekészségünk nőttön nő, amikor szembesülünk a lehetőségekkel. Sokszor úgy tűnik a számunkra is, hogy a cél már csak egy karnyújtásnyira van. Aztán mégis a várakozás ideje, a próba ideje jön. Megtanultuk-e elfogadni Istentől rendelt sorsunk, vagy tolakszunk előre elveszítve emiatt társainkat, barátainkat?

3. Sorsom az Ő kezében van:

Dávid sohasem volt biztonságban. Vagy a külső ellenség tört rá – Saul és vad katonái, vagy az ádáz filiszteusok, Góliát és testvérei; vagy saját hibái ejtették tőrbe – vétke Betsabéval és Uriás meggyilkoltatása, máskor gyenge szülői nevelése fiaival szemben. Mégsem esett kétségbe. Az ellenséggel bátran, Istenben bízva szállt harcba; vétkeit pedig elismerte, megbánta és elhagyta. Tudta, hogy sorsa mindenkor Istentől függ, és ezért nem mások, hanem mindig csak az Ő kegyét kereste.

Mi a helyzet velünk? Merünk-e Istenre hagyatkozni, ha külső támadások érnek minket? Elfogadjuk-e, hogy egy olyan világban kell élni hitünket, ami ellenséges Isten gyermekeivel szemben? Sőt, az ellenség, még belülről is képes megrontani, elbuktatni bennünket saját kívánságaink, rossz szokásaink, helytelen jellemtulajdonságaink segítségével? Készek vagyunk-e ezért lemondva saját akaratunkról átadni magunkat teljesen Neki? Letenni sorsunkat az Ő kezébe?

Mert egyben biztosak lehetünk: Ott van a legjobb helyen!