Betelve az Élettel
Nem az a kérdés, hogy mennyi nap van az életedben, hanem, hogy mennyi élet van a napjaidban.
Van valami megindító abban, ahogyan a Biblia leírja Ábrahám halálát: „betelve az élettel”. Nincs benne kapkodás, nincs szégyen, nincs bűntudat, nincs hiányérzet. Az ember, aki megjárta a vándorlás, a hit, a kudarc és a kegyelem minden állomását, mindeközben "be volt telve", rendben volt önmagával. Jól volt. Még itt volt e földön, de elmerült az "örökkévalóságban". Mások ezzel szemben keserűen távoztak, haraggal a múltjuk, bánattal a döntéseik miatt, önmagukkal elégedetlenül, összetörve. Úgy látták magukat, mint akik sose értek célba. Igazán sose éltek. Isten azonban az előbbit szeretné adni mindenkinek már itt e földön: a bővelkedő, betelt életet.
Jézus épp erre mutat rá: az „örök élet” nem a távoli jövő jutalma, hanem a jelen minősége. A görög szövegben nem a biosz — a biológiai élet — szerepel, hanem a zoé, ami a mély, Istenből fakadó élet, ami már most átitatja a pillanatot. Jézus nem arról beszél, hogy majd egy napon, valahol messze, a halál után leszünk „igazán élők”, hanem arról, hogy aki hallja és bízik, már most átlépett egy másik valóságba. A halálból — az üresség, az elszakadás, az érzéketlenség világából — az életbe, ami kapcsolódik, szeret, hálát ad, észrevesz, összetartozik, jól van.
Ez ma is radikális. A biológiai halálnál félelmetesebb, hogy úgy élünk le egy életet, hogy abból a nagybetűs Élet kimarad. Jézus erre mondja: nem kell megvárnod a mennyországot, hogy mennyei legyen az életed. Istennel minden nap szentté válik. Minden szívdobbanás tele lesz Élettel.
Az örök élet nem az, amikor nem halsz meg, hanem amikor végre Élsz. Amikor a napot nem csak túlélted, hanem "be vagy telve".
