Könyörülő az Úr

Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz.

Zsoltárok 103:13

Amikor olvasni kezdtem a Bibliát, jónéhány olyan szóval találkoztam, amit a hétköznapi beszédben nem nagyon használunk. Ilyen szó az „irgalmas” is. Korábbi olvasmányaimban biztosan találkoztam már vele, mert ismertem, de az értelmén nem gondolkoztam el. Számomra a jelentése egybemosódott a „kegyelmes” kifejezés jelentésével. Néhány évvel később egy bibliatanulmány tárgyalta a „kegyelem” és az „irgalom” kifejezések jelentését, azóta értem a különbséget. A „kegyelem” a meg nem érdemelt jóindulat, az „irgalom” pedig a cselekvő kegyelem. Ezek szerint, amikor valaki irgalmas, vagy könyörülő, akkor úgy tesz jót mások javára, mások érdekében, hogy ezt nem érdemlik meg. Aki irgalmas, annak nem kellenek okok ahhoz, hogy valakiért jót tegyen, elég az, ha ő szereti azt, akiért cselekszik, és hogy az illetőnek szüksége legyen erre.

A Sámuel második könyvét olvasva úgy ismerjük meg a zsoltár íróját, Dávidot, mint aki olyan apa volt, aki a vele szemben fellázadt, a trónjára, sőt, életére törő fiait is ugyanúgy szerette, mint azelőtt. Amikor Absolon nevű fia el akarta tőle venni az uralmat, inkább elmenekült előle Jeruzsálemből, hogy ne kerüljön sor ütközetre, így kímélte a város lakói, és fia életét. Később, amikor a harcot nem lehetett elkerülni, parancsba adta, hogy a fiára vigyázzanak, nehogy baja essen. Amikor mégis megölték, úgy siratta, hogy az egész nép tudott róla.

„Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az ÚR az istenfélőkhöz.” Dávid nem a levegőbe beszélt, amikor irgalmas apáról írt, mert ezek után mindenki tudta róla, hogy ő az volt.

Az Úr irgalmasságát jól ábrázolja az, ahogy Dávid bánt Absolonnal. Ahhoz, hogy Isten jót tegyen velünk, nincs szüksége arra, hogy mi ezt megérdemeljük, elég az, hogy ő szeret minket, és hogy nekünk szükségünk van a segítségére. Ha ez általánosan igaz, akkor hogyan értsük azt, hogy „olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz”? E mondat szerint Isten irgalma azokra terjed ki, akik szeretik őt.

Isten mindenki felé feltétel nélküli jóindulattal fordul, ezt mutatja Krisztus értünk hozott áldozata. De vannak olyanok, akikért többet tud tenni, mint másokért. Ezek azok az emberek, akik „istenfélők”, vagyis akik szeretik Istent, ezért engedik, hogy munkálkodjon az életükben, és szeretetből azt teszik, amit kér tőlük. Istenfélőnek lenni nem egy veleszületett tulajdonság, hanem a Szentlélek munkája és a saját döntéseink eredménye. Van valami akadálya, hogy mi is „istenfélők” legyünk?